KOVÁCS VIOLETTA – SÁNDOR ANDRÁS: ÖSSZETÖRT SZÁRNYAK

A könyvben a Sándor András kérésére lejegyzett emlékezés egy rövidített változata jelent meg.

A Nagy Visszatérés szövegírója
Horváth Attila  

„Zsuzsa sok olyan dalt énekelt korábban, amit nagyon nem szerettem. A hideg is kirázott tőlük. Ma  mégis beleborzongok, ha bármelyiket is meghallom.”   Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem; Te csak szelíden ringasd el; Baleset, hogy blues; Mennyit ér egy nő – Cserháti Zsuzsa visszatérése után, legnagyobb slágereinek szövegét Horváth Attila írta. A közös munka során sok éjszakát beszélgettek át…  

Háromszor ismerkedtünk meg – meséli Attila. – Először valamikor a hetvenes évek elején. Várkonyi Matyinál voltam éppen, ahol egy tervezett rockoperáról beszélgettünk. Matyi Miklós Tibivel éppen akkor dolgozott Zsuzsa első nagylemezén, és aznap este felugrottak ők is. Bemutatkoztunk, majd én el is jöttem, hadd dolgozzanak. Azután közel húsz év múlva, egy éjszakán éppen a Piafban művelődtem – akkoriban gyakran fordult ez elő -, amikor Zsuzsi benézett egy rövid megbeszélésre a tulajdonos Mózes Marihoz. Akkor már régen az éjszakában dolgozott, és éppen akkor dőlt el, hogy a Piafban is fog énekelni. Mózes Mari ekkor mutatott be minket egymásnak másodszor. Zsuzsi semmi jelét nem mutatta, hogy emlékszik az első alkalomra, nem is nagyon beszélgettünk, látszott, hogy nagyon nincs jó hangulatban. Az igazi megismerkedésünk akkor történt, amikor dolgozni kezdtünk. Akkor viszont eléggé közel kerültünk egymáshoz.
Korábban nem sokat tudtam róla. Csak amennyit általában egy szakmabeli tudhat egy félig-meddig kollegáról. Azért mondom, hogy félig-meddig, mert én a rockban éltem, más irányzatok képviselőivel nem volt túl sok kapcsolatom. Az viszont érdekes, hogy Zsuzsát énekesként sokkal többre értékeltem, mint nőként. Helyes, szép lány volt, de én sosem tudtam őt bombázónak látni.  

„Sokszor sírt a vállamon”  

Már említettem, hogy nagyon hamar, nagyon jó kapcsolat alakult ki. Sok időt töltöttünk együtt, néha én voltam nála, de inkább ő szeretett hozzánk jönni, amiben nagy szerepe van annak, hogy Magdival, a feleségemmel nagyon megértették és megszerették egymást. Ilyen alkalmakkor én szép lassan visszahúzódtam, hagytam őket csacsogni, figyeltem. Sokkal többet tudtam így meg Zsuzsiról, mint közvetlen beszélgetéseink során.
Egyébként rengeteget kellett bátorítanom, tele volt kishitűséggel, gátlásokkal. Haverok voltunk, igyekeztem úgy alakítani, hogy megbízzon bennem. Nem volt púder, egyenes voltam, és bár tiszteltem benne a nőt, a munka során ennek semmi szerepe nem volt. Ebben az értelemben szakmailag mély volt a kapcsolatunk, de ami ezen túl volt, azt inkább a feleségemmel boncolgatták szívesen. Miközben igazi barátként tudtam őt megölelni akkor is, ha valaminek közösen örültünk, akkor is, ha valami miatt padlón volt. Sokszor sírt a vállamon.   Gyakran mesélt a privát életéről, de leginkább a fiával és az édesanyjával kapcsolatosan. Ennél mélyebben nem igazán mentünk bele. Amiben persze erősen benne volt, hogy magamnak is megvannak a szépen, módszeresen körbeépített falaim. Amiken azért vannak ablakok, ajtók, sőt lőrések is. A múltat pedig végképp nem elemezgettük. Nagy vonalakban elmesélte, mik és hogyan történtek, és ennyi. Az igazat megvallva, nem igazán tudtam, hogyan viselkedjem vele szemben a múltbéli történések, változások ismeretében. Alkatilag is, tapasztalataim alapján is bőven el vagyok látva empátiával, kicsit bele tudtam gondolni, milyen helyzeteken ment keresztül, ez milyen nyomokat hagyott benne, hogyan formálta a jellemét, az egyéniségét. Ha ezeket ki is mutatom, gyakran fordul elő, hogy egyszercsak átszakad a zsilip, és magamra zúdítok általam nem kezelhető, nem feldolgozható, már-már nem is elviselhető áradatokat. És akkor fáj, hogy olyan súlyokat kell viselnem, amik pedig nem is az én terheim. Ilyen esetekben számtalanszor gondoltam el, mennyivel jobb lenne kicsit kérgesebbnek lenni, és lehet, hogy az idők folyamán valamennyire az is lettem.  

„Eszméletlen humora és öniróniája volt”  

Érdekes azonban, hogy Zsuzsa fel volt erre készülve. Fantasztikus figura volt, hihetetlen színjátékos. Belerokkant abba, amiket átélt – beleértve a magánéletbeli kudarcokat, tragédiákat, meg a szakmai zűrzavarokat is. Azt, hogy a mindenféle módon körülrajongott tehetséges szép lányból lassan érett, csodálatos énekesnővé változott, viszont addigra már sem nőideál nem volt, sem szakmailag nem volt a helyén. És vele kapcsolatban óhatatlanul kérdések sora tolult elő, de ő ezeket mindig megelőzte eszméletlen humorral és öniróniával. Hogy ezek a kérdések egyszerűen ne mondódjanak ki, és ne kelljen válaszolni rájuk. Inkább röhögjünk egy jót egy gyilkos – néha szinte már öngyilkos – poénon. Zseniálisan alakított, zseniálisan vette elejét egy csomó kölcsönösen kellemetlen szituációnak, zseniálisan tett taccsvonalon kívülre más módon fel nem dolgozható helyzeteket.
Szerette a dalaimat. Többnyire mindig valami olyasmit mondott, hogy ez a faszi zseni, jobban ismer engem, mint én magamat. Vagy valahogy máshogy: jó, akkor ez most megvan, nem rossz ez. Szóval, ahogy ez közeli munkakapcsolatban lenni szokott, poénnal, vagy túljátszott műtermészetességgel elintézni azt, amit a másik úgyis érez, tud. Szemérmesek is vagyunk, büszkék is, profik is. Közben tudjuk, hogy mit köszönhetünk a másiknak, és azt is tudjuk, hogy ő tudja, hogy tudjuk…  

Több olyan dalom is volt, amit nagyon a magáénak érzett. Igaz, erről soha nem beszéltünk, de sokszor ott voltam a stúdióban a dalok felvételénél, és mert a stúdiómunka kegyetlen, unalmas és idegőrlő, óhatatlanul is kiderül, melyik dal az, amelyiknél kifejezetten teher, hogy újból és újból neki kell rugaszkodni valamiért, és melyiknél van, hogy az eredmény, a cél érdekében lelkesen, ambícióval és szeretettel esünk neki százegyedszer is. Azután sokszor együtt hallgattuk meg az elkészült felvételeket, azután a kész lemezt is, és tudom, mely daloknál csordult ki a könnye, melyik másiknál kezdett szárnyalni, lelkesedni, hinni a holnapban. Ezeket a pillanatokat szavakkal csak gyengíteni lehetne.
Többet szeretek én is. Az Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem, aztán az Elköltözöm, a Csak szelíden ringasd el. Az első lemez utolsó dala, ami tényleg nagyon személyes és személyre szabott, az Ugyanaz a fény. De a legjobban talán a Baleset, hogy blues címűt szeretem, a második lemezről. Nagyjából Zsuzsa is ezeket mondaná. Bár ő biztos megemlítené azt is, hogy Mennyit ér egy nő.  

 „Gyilkos humorral jelezte, hogy egyáltalán nem boldog”  

Zsuzsa telve volt szeretettel és aggodalommal. Családi kapcsolatokban. Férfiügyeiről viszont egyáltalán semmit nem tudok. Egyetlen igazán közeli barátja volt, de nem tudom, a kapcsolatuk több volt-e ennél. Azért a sok beszélgetés során hol komolyan, hol gyilkos humorral jelezte, hogy egyáltalán nem boldog.
Sokszor volt depressziós. És akkor mi van? Én is vagyok gyakran. Minden érzékeny ember bír az lenni. És természetesen soha nem ok nélkül, csak ezek az okok esetleg más számára felismerhetetlenek, vagy nem is számítanak oknak. A paranoia az más, én ezt nem érzékeltem Zsuzsinál. Mi nem üzleti kapcsolatban voltunk, nem tartoztunk ellentétes érdekszférába, márpedig ilyen bélyegeket ebben a közegben szoktak egymásra sütni az emberek. Alkohol? Hosszú estéket dumáltunk át nálam, ilyenkor mindig megivott néhány pohár fehér bort. Mást soha. Nyilvánosan sem. Otthon, egyedül? Azt nem tudom.  

„Velem kapcsolatban sem egy arca volt”  

Volt benne szeretet is, gyűlölet is bőven. Úgy vettem észre, ezek tárgya az éppen uralkodó hangulata alapján gyakran változott. Akit tegnap szeretett, ma már nagyon nem, és fordítva. Emiatt soha nem voltam tisztában azzal, ki iránt mit érez éppen, vagy valójában. Tudom, hogy velem kapcsolatban sem egy arca volt. Jutott vissza hozzám olyan is, hogy az egekig emelt, olyan is, hogy a pokol is csak ajándék lenne.
Természetesen azután is kapcsolatban maradtunk, hogy új menedzsmentje lett, bár az már nem napi kapcsolat volt. A nagy beszélgetések, a csak egymásnak szentelt idők lassan elmaradtak. Később már csak véletlen, egyéb munkáink során történt találkozások maradtak, leszámítva azt, hogy nagyobb önálló koncertjein természetesen mindig ott voltam, nem is közönségként, hanem szeretettel várt vendégként.

Visszautasított minden segítő szándékot

Egy stúdióban, egy Balázs Fecóval közös dalunk felvételekor találkoztunk utoljára. Duettet énekelt Fecóval, úgy, hogy a könnyem kicsordult, miközben hallgattam. Azon a napon, amikor elment, Charlie hívott telefonon, ő mesélte, mi történt. Hogy mit éreztem, azt nem hiszem, hogy érdemes volna megpróbálni megfogalmazni. Nem sikerülne. Mi voltunk az utolsó társai. Amikor a munkakapcsolatunk megszakadt, nagyon egyedül maradt. Ezt nagyon nehezen viselte, az utolsó időkben már teljesen magába zárkózott, minden baráti kapcsolatot lezárt, minden segítő szándékot eleve visszautasított. Sokszor látványosan és nem túl szépen. De ezeket már én is csak hallomásból tudom. Már senkit nem engedett közel magához, semennyire. Édesanyja elment, fia elköltözött. Senkije nem maradt, aki esetleg maradt volna, azt ő zárta ki, szándékosan.  Kódolható volt, hogy mi lesz a vége. Hogy mikor és hogyan történt, az mégis mellbevágó volt. Értelmetlen és borzalmas. Lehetett volna megelőzni, de Zsuzsi addigra már úgy alakította, hogy ez csak kérdőjellel a végén jelenhessen meg. Órákig lehetne beszélni az utolsó idők ok-okozati összefüggéseiről, történésekről, érzésekről, kapcsolatokról, illetve azok változásairól, majd hiányairól – de mi értelme volna? Boncolgathatnánk helyzeteket, felelősségeket, marcangolhatnánk saját magunkat is – hová juthatnánk. Miért nem segítünk azon, aki nem engedi, hogy segítsünk? Mennyi terhel saját magunkat abból, hogy ez így alakult? Soha meg nem válaszolható, de megkerülhetetlen kérdések. Majd egy másik dimenzióban letisztulnak, és talán igazi, valódi – nem pusztán leegyszerűsítő, vagy éppen saját magunk meggyőzésére szolgáló – válaszok is érkeznek.
Sok szép emlékem van vele kapcsolatban. Azokat szeretném is megőrizni, apróságok, örömök, büszkeségek, emberi pillanatok. Beszélgetések, munka, koncertek, sikerek, áramló szeretet, közös rezdülések.

Legrosszabb egy volt. Azt elmondom, mert könnyen elmondható, és jóval túlmutat önmagán. Halála napján kaptam egy telefont az egyik kereskedelmi tévétől, hogy szeretnének egy méltó, tiszta és fontos megemlékező műsort készíteni, amiben rám is számítanának, ha hajlandó lennék néhány mondat erejéig részt venni benne. Másnap jött a stáb, addigra igyekeztem valahogy átgondolni a történteket, összeszedni a gondolataim. Beszélgettünk, szépen, tisztességesen, őszintén. Megrendülten, hiszen egy napja történt a tragédia. Majd amikor végeztünk, a rendező, vagy szerkesztő, kérte, hogy akkor csináljunk néhány vágóképet, ahogy én éppen önfeledten játszom a kertben az akkor néhány hetes, zabálnivalóan bolond kutyámmal. Egy másodperc alatt küldtem el őket az összes létező, arra alkalmas szervbe…  

„Páncélban járt, mert túl sebezhető volt”  

Milyen ember volt Cserháti Zsuzsa? Páncélban járt, mert túl sebezhető volt. Ez a páncél gyakran durva, de egészen kifinomult humorból és rengeteg tüskéből alakult ki az évek folyamán. A cirkusz követelményeinek megfelelően volt fiúsítva, amikor az kellett, miközben – eleinte – fiatalsága és szépsége sokak számára pusztán levadászni való célponttá tette őt, ami ellen mindenféle konfliktusokat felvállalva is védekezett. Ez bizonyos értelemben meg is keményítette, de bölcsebbé is tette. Azután jött a férje és a gyerek kapcsán érdekességet szimatoló sajtó, ami talán az első bulvárkezdemény volt, de azért amolyan szocialista módon, lebegtetve, hogy most akkor itt mi van, hogyan egyeztethető össze a szocialista erkölcs bármilyen megközelítésével is, hogy a papa van gyesen a gyerekkel, miközben a mama „művésznősködik”. Majd a férje halála. Majd a konfliktus a lemezgyár akkori cézárjával, amiről gondolom, esett már szó a könyvben. Ami aztán nagyjából bele is döngölte a betonba Zsuzsa szakmai létezését. Menekülés a vendéglátóiparba, ami nemzetközi szinten megbecsült és normális megélhetést biztosító pálya, itthon viszont a még máig is létező közfelfogás szerint lenézendő, amolyan „ja, már csak erre képes” harmadvonalat jelent. Aztán ez se jól sikerült, valahol az összes Zsuzsával kapcsolatos későbbi probléma ide vezethető vissza. Hazajött, de már nem ugyanaz volt. Nem a tehetséges szép lány, akit szeretni lehetett, akinek még drukkolni is lehetett a hatalommal szemben, persze csak titokban. Egy énekesnő jött vissza, aki a világ minden normális részén világsztár lett volna, itt meg egy zűrös, rejtőzködő, önmagát sem vállaló kövér nő, aki minden este leénekli az eget, néha csörömpölő sznoboknak, néha böfögő bunkóknak, majd egyedül megy haza.  

„Amikor elment, kicsit én is kevesebb lettem”  

Aztán jött az új korszak. Lemezek, sikerek, tomboló közönség. A kirakat. És újra csak egyedül megy haza, csak már sokkal nagyobb a kontraszt. Este ünneplés, éjjel magány. Napközben sztár, mindazzal együtt, amit ez jelent és feltételez, a háttérben viszont néha mindennapi anyagi gondok. Ellentmondásban a felszín és a mély. Az elvárások és a lehetőségek. A spirál, amiben soha nem tudjuk utolérni magunkat. Egy biztos, hogy mindig egyedül megyünk haza, egy üres, bérelt lakásba. Nincs levezetés, csak az ellentmondások. Nincs kapaszkodó, csak a kontrasztok. Lassan belemerevedünk abba, hogy minden fekete és fehér. Ilyen sors volt az övé. A dudás menjen a pokolra, és ha nem talál onnan visszautat, akkor az az ő baja. Nekünk legfeljebb majd néha hiányzik.
Ha minden másképp alakult volna, akkor a szépsége, tehetsége, népszerűsége, boldogsága, gazdagsága miatt valószínűleg rettenetesen sok irigye, ellensége lett volna. Akik mindig vele lettek volna, éjjel és nappal. Így viszont csak tisztelői, rajongói, őt szerető emberek voltak, amíg éppen a színpadon, vagy mellette, mögötte állt. Akik hazavitték az élményt, az emlékeket, de őt magára hagyták. Az ő számukra messze volt és elérhetetlen volt és csoda volt – pedig ő közeli, elérhető és köznapi szeretett volna lenni mindig, mindenhol.
Most, hogy már nincs, elérte ezt is. A hangjával, a dalaival.
Sok olyan dalt énekelt, amit nagyon nem szerettem. A hideg is kirázott tőlük. Ma beleborzongok, ha bármelyiket is meghallom.
Amikor elment, kicsit én is kevesebb lettem.

– A Piramis – sok korabeli újságcikk szerint – jókor jött, jó időben, emellett szerencsésen állt össze a banda, ez az öt fazon… Jellemeznéd őket saját benyomásaid, emlékeid szerint egyenként – néhány mondatban?      

– Lajosék még Svájcban voltak, amikor már kértek, hogy nézzek körül itthon, kik azok az általuk esetleg nem ismert zenészek, akik szerintem alkalmasak lennének arra, hogy velünk dolgozzanak. Azonnal volt is egy jelöltem, Gallai Peti, aki akkoriban a Nautilusban játszott. Visszafogott, szerény, szinte gátlásos figura volt, de amikor fölment a színpadra, azonnal sugárzott. Ahogy varázsolt a keyboardon és ahogy énekelt, az lenyűgöző volt. A mai napig sem sokat változott, de a zárkózottsága, a mindennapi ügyekben való járatlansága, nyíltszívű naivsága sok kudarcos helyzetbe hozta a magánéletben. Ezek feldolgozása kizárólag befelé fordulással azonban hihetetlenül nehéz, egyedül szinte lehetetlen, emiatt sorsszerű volt, ahogy egyre inkább az alkoholban találta meg az oldószert. Mivel az önmenedzselésre totálisan képtelen, csak közösségben tud – de ott kiemelkedően – dolgozni, a Piramis utáni szakmai létezése már nem az addig megszokott érdeklődés előtt zajlott. Szép lassan gyakorlatilag kiesett a nagyközönség látóteréből, ez még jobban megerősítette alaptulajdonságait. A legszeretetreméltóbb emberek egyike, akit valaha ismertem – ma a legmagányosabbak egyike is. Pedig a magyar zene igazi nagy értéke – amikor aktív.          

Ha már a legeknél tartunk – több is volt, van ám a Piramisban -, akkor azonnal Pinyóval kell folytatnom. Ő a legtisztességesebbek egyike azok közül, akikkel összesodort az elmúlt néhány évtized. Olyan, hogy hátsó gondolat, hátsó szándék, nála nincs. Amit igazságtalannak érez, egy másodpercig sem tűri, azonnal kimondja, amit igaznak gondol, foggal-körömmel védi. Hörcsög természet, azonnal reagál, nem mérlegel, nem morfondíroz. És nehogy bárki is azt gondolja, a saját érdekeivel kapcsolatban ilyen. Nem. Bárkiről, bármiről van szó, ez az alapállás. Nem mondom, hogy nincs nála jobb dobos, de megbízhatóbb nincs. Amit vállal, azt erején felül teljesítve is megcsinálja, ha belehal is. Ahogy pedig a két fiát tulajdonképpen egyedül nevelte fel, mindazzal együtt, amit ez jelent, különösen egy valójában fordított életre kényszerült rockzenésznek, az előtt csak fejet hajtani tudok.     

A fordított élet rögtön Zacsit jelenti. Össze nem tudnám számolni, hány éjszakát szédültünk át együtt. Ha azokat is hozzávesszük, amiket másokkal nyomott végig, abból már kijönne egy egész élet. Az maga a csoda, ahogy támasztani tudjuk a pultot és ugyanarról hallgatunk. Nincsenek nagy dumálások, nincs fölösleges fecsegés. Rezgések, hullámok vannak. Körülötte – amikor együtt vagyunk, akkor persze azt hiszem, hogy körülöttünk – folyton nyüzsögnek a csajok. De van ennél fontosabb is, tehát egy kora éjszakai órán a Miss World is fölöslegesen próbálkozna. Később, ahogy halad az éjszaka, Miss Europe, Miss Hungary, majd Miss utca a sorrend, de még inkább maradjunk egy kicsit, kéne még egy dózis. Reggel felé aztán összeveszünk a takarítónőn, akinél persze semmi esélyünk nincsen. Bár ez a poén nagyon sokszor volt már igaz, az még igazabb, hogy amennyiben lenne valamilyen csajozási magyar rekord, Zacsi minimum dobogós lenne. Azért gitározni is nagyon tud, és miközben szinte nincs nap, hogy valahol ne játszana, ma már gyakorol is. És nagyjából most, öreg fejjel jutott el odáig, hogy gondolkodik azon, talán ideje lenne összehozni egy saját bandát. Neki köszönhető, hogy elválltam a Tunyogi Rock Band (TRB, the Rock Band) felkérését, közel tíz évet dolgoztunk ebben a csapatban is együtt. Méltatlan, hogy ezt a zenekart nem a legnagyobbak között tartják számon, ezt is majd az utókor kell elintézze.     

A legnagyobbakat említve pedig Sanyira kell gondolnom. Nincs még egy arc – szerintem nem csak Magyarországon -, aki simán megengedheti magának, hogy évekre eltűnjön, aztán amikor időnként visszatér egy-egy pillanatra, ugyanaz a szeretet és rajongás fogadja, mint évtizedekkel ezelőtt. Nagy titok birtokosa. Érett férfiemberként ugyanaz a titokzatos erő árad belőle, ami már fiatal kölyökként is. Színpadra született. Hihetetlen, ahogy az őrületig magával tudja ragadni a tömegeket, és nem valamiféle tömegpszichózisról van szó, mert ezek a tömegek egyénekből állnak, és Sanyi az egyénekre tud varázslatosan hatni. Kisebb társaságban is, akár kettesben is. Nők gerince pillanatokon belül lesz habostorta, ha a sugárkörön belülre kerülnek. Sanyit ez biztosan érinti valahogy, talán még inspirálja is, biztos a hiúságára is hat, különösebben mégsem foglalkozik ezzel. Ő a varázslatot, a szerelmet közvetíti, és ugyanazt keresi. Sokkal mélyebb, érzékenyebb és kutatóbb lélek, mint azt gondolnák, akik nem, vagy csak felületesen ismerik. Minél magasabbra repült, annál mélyebbre ásott, minél zajosabb közeget generált maga körül, annál inkább vágyott az elvonulásra. A meditációt, a tanulást, az elmélyülést, az útkeresést, az önmagunkban való kiteljesedést célzó és lehetővé tevő csöndre.           

Azt szokták mondani az előadók, akik valaha is a dalaim énekelték, hogy azok olyanok, mintha róluk írtam volna, akik hallgatják, pedig azt, hogy mintha róluk szólna. Sanyi az egyetlen, akiről én érzem úgy – utólag -, hogy mintha az Őszintén akarok élni, vagy a Ha volna két életem lényeges gondolatait valóban róla írtam volna. Mivel persze ezeket is, mint minden dalomat alapvetően arról írtam, ahogy én érzem, gondolom, látom a világot, Sanyival biztosan nagyon sok közös van bennünk, még akkor is, ha ennek ellenére – vagy éppen ezért – nagyon közel soha nem kerültünk egymáshoz, igazi szoros kötelék, komoly barátság soha nem alakult ki köztünk.     

A barátság Lajoshoz kötött. Ez a barátság segített abban, hogy egyáltalán szövegíró lettem. Talán nélküle is sikerült volna, mert az elhatározásom életre szóló döntés volt, de biztosan sokkal nehezebben tudtam volna megvalósítani, és biztosan sokkal nehezebb lett volna végigjárni az utam. Az ő bizalma, a szeretete, amivel felismerte, hogy együtt komoly dolgokat fogunk tudni létrehozni, az számomra olyan volt, mint az űrhajónak a hordozórakéta, vagy a kilövőállomás. Nem a lábammal kellett kóstolgatnom a medence vizének hőfokát, hanem egyből a nyílt óceánon találtam magam. Egyszerű esetben azt mondanám, ússz, vagy süllyedj el, ez volt a jelszó, de amiről beszélek, az ennél sokkal összetettebb. Ha elsüllyedek, elsüllyed a Taurus is. Tehetségtelen, buta szövegekkel próbálkozó zenekarok futottak szép számmal a megfelelő kategóriában, majd annak rendje és módja szerint el is felejtődtek. Ha én nem vagyok érdemes arra a bizalomra, amit Lajostól (és persze Balázs Fecótól) kaptam, akkor akár a Taurusról is így (nem) beszélnének ma.     

Lajossal beszélgettünk át hosszú délutánokat, éjszakákat arról, hogyan szólaljon meg magyarul a rock, miről beszéljünk, milyen irányba induljunk el, mit képviseljünk. És ebben abszolút egyformán gondolkodtunk. Nem érdekel minket a felszín, nem az olcsó népszerűség, nem a minden áron való érvényesülés igazgat. Fiatal srácok tömegei léteznek, akik vesztesnek születtek, akik sorsa senkit nem érdekel, kallódnak, pusztulnak, lézengnek. Kétségbeesetten jeleznék, hogy ők vannak, léteznek, de senki nem figyel, senki nem hallgat rájuk, senki nem veszi a jelzéseket. Mi is közéjük tartozunk, csak szerencsésebbek vagyunk, mert kaptunk tehetséget és erőt, hogy elérjük: olyan helyzetbe kerültünk, olyan helyzetet tudtunk magunknak kicsikarni, hogy amit mi kimondunk, azt sokwattos erősítők hangosítják fel olyan hangerőre, amit már nem lehet nem meghallani. Akkor ezzel nekünk dolgunk és felelősségünk van.     

Barátságról beszéltem, de ez valójában annál több és kevesebb is volt egyszerre. Testvérek voltunk, én úgy tekintettem Lajosra, mintha a bátyám lenne. És ahogy ez testvéri kapcsolatokban lenni szokott, én is a legtöbb jót és a legtöbb rosszat Lajosnak köszönhetem. Beszélek a rosszról is, nem titok. Az ő döntésének köszönhetem, hogy a Piramis kapcsán évekig nem volt nevem. Nem az én nevemen jelentek meg a dalok, amiket írtam. Már régen kiderült, mennyi az, amivel én a Piramis legendájához hozzájárultam, mégis, a mai napig is hol a nevemmel, hol anélkül jelennek meg újra és újra a régi dalok.  Az volt a koncepció, hogy a zenekar sokkal nagyobb erőt és egységet sugároz, ha azt a képet alakítja ki magáról, hogy mindent az öt ember épít fel önerőből. Nincs szükségük külső segítségre, úgyhogy nem kényszeríthetik megalkuvásra sem. Alapvetően egyetértettem ezzel, az viszont rettenetesen bántott, hogy miért öt ember, miért nem hat képviseli az egységet. Évekig kellett küzdenem azért, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. A küzdés viszont megerősít, tudatosabbá tesz és nemesít. Tanultam belőle sokat. Ahogy azután a sorsom alakult, alakítottam, szerencsére bizonyította, hogy nem önzést és nem a mindenkori könnyebb út keresését.     

Lajos hadvezér volt, ezt a képességét valószínűleg édesapjától örökölte. Mindenféle értelemben kézben és életben tartotta a zenekart. A rock meghatározó és megkerülhetetlen figurájává érett. Valódi hátországgal bíró, valódi hatalommá vált, ennek minden kedvezményezettségével, irigységet és támadásokat vonzó voltával, felelősségével együtt. Ezt a helyzetet azután nem mindig tudta helyesen (bár ez sokszor nézőpont kérdése. Ki ítél?) feldolgozni, lassan kezdett megváltozni. Eleinte ezzel még tudtam együtt létezni, még a Senatort is együtt csináltuk, de egyre kevésbé éreztem jól magam, egyre inkább kezdtünk másképpen gondolkodni, más célokat más eszközökkel megközelíteni. Egyre inkább eltávolodtunk egymástól.     

Amikor 1992-ben az öt Sportcsarnok-koncert már biztos volt, Lajos azt nyilatkozta, ez elégtétel és kárpótlás mindazért, amit a zenekartól elvett a közeg, a hatalom, a politika annak idején, lehetőségekben, elismerésben, pénzben. Akkor a Piramis már több mint tíz éve nem létező zenekar volt. Úgy gondolom, joggal hittem azt, hogy ez az elégtétel számomra is az lesz. Nem lett. Mert a zenekar, és ebben feltétlenül Lajos volt a leginkább döntési helyzetben, újra úgy határozott, hogy a történet öt emberről szól. Ha Benkő Laci, aki akkor a Hanglemezgyár egyik vezető képviseletét látta el, nem gondolja úgy, hogy a zenekart életműlemezzel tiszteli meg, amit ezen a koncertsorozaton ad át a fiúknak, valamint az életmű megalkotásában résztvevőként nekem is, valószínűleg nem megyek fel a színpadra, és talán a nevem sem hangzott volna el, nem tudom. Ez mindenesetre örök tüske marad bennem, különösen úgy, hogy ennek a sorozatnak volt kézzel fogható, anyagi hozadéka is, de számomra nem. Akkor nagyon eltávolodtunk egymástól. Nem haragudtam, azt hosszú távon nem is tudok, de mellbe rúgott állapotban léteztem nagyon sokáig.     

Csak messziről figyeltem, ahogy Lajos sorsa éles fordulatot vett. Hidegen hagyott, hogy hozzá nem méltó emberekkel vette körül magát, nem érdekelt, hogy megbotránkoztató, irigyelendő, köznapi halandók felett álló és közönséges média személyiség szerepét vállalta fel, vagy tűrte el. Amikor igazán bajba került, akkor kezdtem egyáltalán oldódni. Akkor kezdtem egyáltalán újra érezni, hogy nem közömbös, mi történik vele. Bementem hozzá a kórházba, elfogadtam a meghívását az esküvőjére, vettünk részt közösen különböző eseményeken, egyáltalán képesek voltunk (voltam) beszélni egymással. De a lényegről még ma sem. Én valahogy képtelen vagyok szóba hozni, azt pedig nem tudom, ő értené-e, egyáltalán miről beszélek.     

Sok poklot megjárt azóta, és minden tiszteletem az övé, hogy volt ereje kikapaszkodni abból, amibe más kétszer simán belehalt volna. Neki is két élete van.      Mindenesetre, és mindezekkel együtt, akkor is ő az első basszusgitáros az országban, aki harmóniákat fogott azon a négy baromira vastag húron. Valamint úgy kormányozott egy (sőt több) zenekart, hogy a megfelelő csillagállások esetén akár a nemzetközi vérkeringésnek is meghatározó cseppecskéi lehettünk volna.      –

– A kapcsolatod velük milyen (most és régen) volt? Túl az alkotáson; mentél velük turnézni, vagy az éjszakába, bulizni?     

– Van egy olyan érzésem, hogy ezt a kérdést az előbbiekben már meg is válaszoltam. Igen, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ez nem azt jelenti, hogy minden bulin ott voltam, minden turnét végigjártam én is. Volt, hogy külföldre is utaztam, volt, hogy budapesti koncerten sem voltam ott, de együtt léteztünk. Zenében is, zenén kívül is. Amibe beleértendő a csajozásokon, az ivásokon át a tervezgetésig, a nagy beszélgetésekig rengeteg minden. Már az alakuló megbeszélések is többnyire az én lakásomban zajlottak, meg a jó nagy házibulik is. Mindezek székhelye csak később tevődött át Lajos akkoriban megvásárolt tágas, reprezentatív kéglijébe.           

Ma? Zacsival egyértelműen napi kapcsolatban vagyunk, hiszen, mint említettem, jó ideje újra együtt dolgozunk. Pinyóval gyakran futunk össze különböző koncerteken, bulikon, szédülések folyamán, ahová őt az egyik fia már régóta elkíséri, pár éve már engem is az enyém. Több témáról, többet beszélgetünk ma, mint annak idején. Hasonló a helyzet Petivel is. Mintha most jönnénk rá mindannyian, hogy az akkori nagy hangzavarban kevesebb időnk, energiánk, érzékünk jutott volna egymásra, mint amennyire lehetett, sőt fontos lett volna. Sanyival ritkábban jövünk össze, mindenesetre annál többször, mint az ilyen alkalmakkor megfogalmazott közös, egy-egy új produkcióra vonatkozó terveink.     

– Milyen érzés megélni, hogy lassan évtizedek óta tízezrek éneklik egy-egy koncerten a dalaidat?     

– Keserű szépség. Boldog bánat. Felemelő és magányos. Borzongatóan szép, érzékeny pillanatok, amik közben magukban hordozzák a mulandóságot is. Éppen azzal, hogy ugyanazzal az erővel léteznek, mint régen, ami ránk, rám, már nem biztos, hogy igaz.     

– Miben látod a Piramis hihetetlen sikereit aktív idejükben, illetve a mai napig tartó hatalmas rajongást, érdeklődést?     

– A színpadon megmutatkozó ember öt különböző típus. Ez csak a történelem legnagyobb zenekaraira jellemző. Azt jelenti, hogy a közönség minden tagja megtalálhatja azt, akivel igazán azonosulni tud. Akivel ágyba bújna, beszélgetne, bulizna, barátkozna. A zene. Ahogy Sanyi egyszer jellemezte, Ingmar Bergman filmjének címét kölcsönözve, a suttogástól a sikolyig, a sóhajtástól a kétségbeesett üvöltésig minden tartományt felölel. A szövegvilág. Ami hétköznapi, érthető nyelven beszél érzékenyen, de logikusan, szókimondóan, de megértéssel arról, ahogy emberként látjuk, vagy látni szeretnénk a bennünket körülvevő világot. Közérzet-dalok ezek, helyzetjelentések arról, hogyan érezzük magunkat ebben a világban. Mit szeretnénk, mire vágyunk, miért vagyunk dühösek, mi az, amit elutasítunk. Ugyanúgy, ahogy mindazok, akik azonosulni tudnak ezekkel a gondolatokkal. Mi – illetve itt most hadd legyek kicsit önzőbb: én valóban úgy képzeltem el, úgy próbáltam megvalósítani a szövegírást, a gondolatok, érzések megfogalmazását, hogy az valóban (még ha igazából egyoldalú is) beszélgetés legyen. Tudom, honnan jöttem, reményeim szerint nem is nagyon távolodtam el attól, van bennem beleérző képesség, mindig az vezet, amikor sorokat írok egymás alá. Van bennem képesség, hogy mindezeket úgy mondjam el, hogy mindenki azt higgye, az előadótól kapnak mindent, általa válnak valamiféle közösséggé.     

– A sportolók egy-egy csúcsteljesítmény után életkoruk vagy fizikai állapotuk után kénytelenek abbahagyni… Hiába akarnák az eredményeket; nem megy, csak fejben…  A szövegíró, zeneszerző hogy van ezzel? Rossz párhuzam? Van olyan „határ”, amikor azt mondanád, hogy kiírtam magam?     

– Amíg fejben megy, addig nincs baj. Most akkor komolyan: sosem írtam könnyen. Évtizedek óta azt mondom, most akkor itt a vége. Ezt a nótát, lemezt még valahogy sikerült megírnom, de többet már nem fogok. Nem fog menni. Azután jön az újabb lemez, és valahogy az is megíródik. Utána pedig ugyanaz a letargia, kiégett érzés következik. A világtól elvonulva, ajtót, ablakot magamra zárva tudok csak dolgozni, de amikor elkészülök egy dallal, amit jónak is gondolok, akkor szeretném azonnal mindenkinek megmutatni, szeretnék azonnal mindenhol jelen lenni, hogy hangosan kiabálhassam, ezt hallgassátok meg! Szeretnék ott lenni minden társaságban, minden nő ölében, minden ember lelkében ott lenni, mert irtózatos szeretetet adok, és irtózatos szeretetre vágyom, mert éppen elfogyott. Minden érzékszervemmel része vagyok minden történetnek, minden eseménynek, minden mozdulatnak, minden rezdülésnek, én tartom össze a világegyetemet közösen minden létező sejttel, atommal. Együtt kellene lennünk, mert egymásra vagyunk utalva, egymásért jöttünk létre. Kozmikus, örök időkre szóló szerelmet adtam, ugyanazt szeretném visszakapni, ha lehet, itt és most, azonnal. De mivel éppen el vagyok zárva a világtól, berúgok, és lebegek egy másik dimenzióban. Aztán alig várom, hogy belekezdhessek a következő nótába.           

Amíg ezek az érzések támadni és leteríteni tudnak, amíg nem érzem úgy, hogy ezt a dalt rutinból írtam, önmagam ismételve – addig fogok tudni működni én is. Itt most József Attila szavaira gondolok. Működésben a nyugalom.     

– Voltak hullámvölgyek, alkotói válságok a pályádon?     

– Nem. Olyan volt, hogy a nyolcvanas évek második felében egyszercsak nagyon egyedül találtam magam. A rock tetszhalott volt, eltűnt, mindent elárasztottak a kizárólag a legkevesebb befektetéssel a legnagyobb profitot termelő, a legolcsóbb szórakoztatásra törekvő, egyszeri fogyasztásra alkalmas hamburgerzenék iparszerű gyártásának végtermékei. Ízlésterror kezdődött, diktátumokkal, hihetetlen propagandaháttérrel. Akkor azt mondtam, én kiszállok. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Gyönyörű kaland volt, ami eddig tartott. Elmentem komputer grafikusnak. Játékprogramok tervezésében vettem részt. Angol és amerikai megrendelésre dolgoztunk, több pénzt kerestem – dollárban -, mint addig a dalszövegírással összesen. Persze ezt magasan túlszárnyalhattam volna, ha maradok a zenében és elvállalok néhány akkori futtatott és futó produkciót. Csak ahhoz gyomrot kellett volna cserélnem, amire nem voltam hajlandó. Ízlésbeli, szakmai értelemben soha nem voltam hajlandó semmilyen kompromisszumra, gondolom, ez is az egyik összetevője, hogy évtizedeken keresztül hiteles tudtam maradni. Nem járattam le magam, nem koptam el. Bár csöppet sem volna ellenemre, ha létezne, megjelenne egy hiteles, tehetséges új generáció, akik ma a saját korosztályuk gondjait, örömeit, vágyait, törekvéseit – egyáltalán: gondolatait – tudnák megfogalmazni a saját generációjuk nyelvén, és azt mondanák, hogy én már rég lejárt lemez vagyok, monnyak le. Miért nem jönnek, miért nincsenek? Söpörjenek el, takarítsanak el, még a porszívót is adnám hozzá.     

– Ihlet vagy előleg kell az alkotáshoz?     

– Soha nem pénzért dolgoztam. Igaz, abból élek, hogy dalokat írok. Abból élek, hogy az eladott lemezek után, a koncertek után, a rádióban, tévékben, vendéglátó helyeken elhangzott dalaim után jogdíjat kapok. Ha a mostanában írottakból kéne megélnem, már éhen haltam volna, vagy megint grafikusnak kéne lennem, de így, hogy ketyeg harmincöt év, nincs bajom. Megint oda kell visszacsatolnom, hogy jó volt, szerencsés volt nem elmenni a könnyebb ellenállás irányába. Nem baj, ha nem a ma facsarja ki és dobja egy perc múlva a szemétre a dalaim. Majd holnap felidézik, felfedezik, játsszák és szeretik – akkor már hosszú távon. Így megmarad a folytonosság. Igen, hosszútávfutó vagyok. Nem baj, ha száz méterenként megelőz valaki, azután meg valaki más. Én magam futom végig, ők meg mindig cserélődnek. Persze, ez rossz példa, mert amiben én létezem, azt sosem versenynek tekintettem. Mondom a dolgaim, és ha majd senki nem lesz rájuk kíváncsi, akkor csendben maradok, mondja más.     

Ihlet egyébként, mint olyan, nincs. Állapot van, amikor képes vagyok írni. Azt pedig ennyi idő után már tudom, hogyan vagyok képes ezt az állapotot előidézni.            

– Befolyásol, ha a lemezkiadó határidőt szab?     

– Csak az befolyásol. Tehát ahhoz képest megfelelő időben kell képesnek lennem létrehozni azt az állapotot, amelyben képes leszek teljesíteni, amit várnak tőlem. Nem is magam miatt, hanem azért, mert nem mondhatom A-nak, hogy rendben, elismerem, ez most nem annyira klassz, de hallgasd meg, milyen eszelős jókat írtam B-nek.      

– A Piramis várhatóan fergeteges sikere 2006-ban ad valami elégtételt Neked (is)? Egyáltalán van olyan sérelmed (anyagi-, erkölcsi-, emberi-, stb.) amiért elégtételt várnál?     

– Amit erről el akartam mondani, azt már elmondtam. Hogy most, illetve ezután mi lesz, nem tudom. Igazán optimista sosem voltam, igazán tudatlan már rég nem vagyok.     

– Csillog majd a szemed, amikor az Aréna zeng 15 ezer toroktól, miközben tudod, ezt a dalt Te írtad?     

– Attól függ, hol leszek. El tudok képzelni olyan helyszínt, ahol gyanúsan csillogna a szemem. El tudok képzelni olyan helyszínt is, ahol csak a szívem szorulna el.      

Vissza a főoldalra 

Előszó Kiss Sándor: 30 év zene (Lerch István) című könyvéhez

[Átváltás vetítésre]

Csörgött egy nap a telefonom. Hérics Nándor kért egy találkozót egy készülő könyvvel kapcsolatos beszélgetésre. Festőművészként mutatkozott be, majd riportkötetről beszélt, amit rockzenészekről szeretne megjelentetni. Annyira furcsa, megfejthetetlen és amolyan csodabogárnak tűnő volt, hogy beleegyeztem, találkozzunk és beszélgessünk. Megtörtént. Elmondta, hogy régi terve a magyar rockban értékeket teremtett egyéniségekről kiadni egy albumot, amelyben az általa szeretett és tisztelt figurákról festett portrék mellett a velük készült beszélgetések is helyet kapnának. Rám is gondolt sokak mellett. Mutatott néhány már elkészült képet, amelyek azonnal meggyőztek, hogy nem viccelődésről van szó. Közben pedig úgy társalogtunk, mintha már kisgyerekekként is lettek volna közös dolgaink. A vége az lett, hogy hét különböző portrét festett rólam, majd felkért az albumhoz készült képekból rendezett kiállításának megnyitására.

Örömmel mondtam igent, mert személyében nem pusztán egy kimagasló művészt, hanem egy érzékeny jó barátot is sikerült megismernem.

[Átváltás vetítésre]

Som Lajos a Taurus megalakulásáról

[Átváltás vetítésre]

Horváth Attila  interjú

[Átváltás vetítésre]

Birkás Attila: A Piramis sztori

Fábián L. Gyula: Évszakok (Balázs Fecó)

Hérics Nándor: Zenészportrék

Kiss Sándor: 30 év zene (Lerch István)

Ómolnár Miklós: Csak a zene van (Charlie)

Hegedűs István: Takáts Tamás

Kovács Violetta – Sándor András: Összetört szárnyak (Cserháti Zsuzsa)

ELŐJÁTÉK  

Aránylag ritka az az eset, amikor arra adódik alkalom, hogy kellő elmélyültséggel foglalkozhassunk a rockzene művészetére speciálisan nem jellemző formai és stiláris kérdésekkel. Hogy tárgyalhassuk illő részletességgel a zene és a szöveg belső törvényszerűségeit, tagolásának módozatait, a művészek egyéniségét is kifejezésre juttató, érzéseiket is érzékletessé tevő szerkesztési megoldásokat. Itthoni rockzenénk prominens képviselői nem túlságosan ké-nyeztettek el bennünket formaújító kedvükkel. Nem sokat. keresgéltek valami mást – a hagyományoson, az elfogadotton túllépve. Miről van szó tulajdonképpen? Egy-egy album köz-tudomásúlag – hacsak nem dupla – általában 8-10 szerzeményből áll össze. Minden dal külön-külön, a szerzők akarata és óhaja szerint aspirálhat a sláger még ma is mértékadónak tekintett posztjára. Ám a lemezeken ritkán működik. a játszó személyek azonosságán túl valamiféle összetartó, csoportosító erő. Pedig különösen érdekes az olyan lemez, amelyen összefogó kapocsként egy történet, egy életszelet bemulatása, egy zenei gondolat kiteljesedése, alkotói magatartás zárja szorosra a darabok közötti kapcsolatot. Mondjuk ki: a conceptnek nevezett – megfelelő magyar szót pillanatnyilag nem tudok – műveket hiányolom. Aki valaha hallott legalább egy Mike Oldfield lemezt, esetleg a klasszikus Tubular Bellst, vagy közelébe került Rick Wakeman Arthur királyának, vagy a Genesis együttes Supper’s Ready című kompozíciójának, az tudja, hogy miről beszélek. De hogy ne érjen újra az ezoterikusság vádja, ezért közlöm, hogy például a Pink Floyd The Wallja és Dark Side of the Moonja is ebbe a kategóriába tartozik.

Hogy mindez miért jutott eszembe? Mert a Korál bemutatkozó albuma valósággal kínálja, sőt követeli a megközelítések sokaságát. Mi, gyarló kritikusok pedig leginkább a saját kályhánktól indulunk el. Ez esetben úgy kellett volna kezdenem a cikket, hogy ismét megjelent egy kemény rockot művelő zenekar albuma. Aztán rögvest javíthattam volna, mert a Korál a hagyományos értelemben vett hard rock skatulyába egyáltalán nem szorítható bele. Elsősorban azért, mert a zenekar vezéralakja, Balázs Ferenc, nem igazán rock alkatú zenész. Ő inkább kedveli a pasztellszíneket, az érzelemdús dalokat, mint például a Maradj velem. Aztán azért sem illik a kemény rock skatulya, mert a jó ritmusalapon – a Scholler Zsolt – Dorozsmai Péter duó érdeme – nem a gitár megszólalása a domináns. Fischer szólózása erőteljesen hasonlít a Black Sabbath és más akkordokat – bocsánat a nem magyar kifejezésért: riffeket – végtelenségig ismétlő zenekarok gitárosaihoz. Munkája inkább hangulatosan beépül a ritmusba. Szólózni Balázs kezelésében a Hammond orgona és színezésképpen a szintetizátor szólózik. A keménykedés így találkozik a romantikus hangulatokkal és eredményez néhány esetben figyelemre méltó zenét. Az A oldal negyedik száma lesz tőle érdekes, Fischer szerzeménye, a Hangoddal ébreszt a szél, meg a B oldal harmadik száma, amelyben a billentyűsök mintha Wakeman – nem célzat nélkül említettem az előbb – Arthur királyából telepedtek volna át ide. Végeredményben nem hard rock ez, hanem – ismét angol szakkifejezés következik – úgynevezett pomp (pompás, díszes) rock, amit Magyarországon leginkább a Kansas előadásában ismerünk. Sajnos a Korál változata még nem fejlődött ki teljesen. Ennek ellenére úgy vélem, a nagylemezről a már fölsoroltakon kívül nyugodtan befuthat a listákra az Anyám vigasztalj engem és a Fekete bárány, illetve ennek párja, A másik oldalon.

És itt kell utalnom a bevezetőben mondottakra. A Korál ugyanis megpróbálkozott a keretesség bevezetésével. Ezért szerepel a lemezen az Előszó című instrumentális szám és zárórészként az Utószó. Közben pedig félreérthetetlenül arra törekedtek., hogy a maguk lehetőségein belül valamit bemutassanak a fiatalok küzdelmeiből. Ebben jó társra talált az együttes Horváth Attila személyében, aki Balázs mellett biztosítéka a Taurusszal kezdődött vonal – vagy mítosz? – folyamatosságának.

Mítosz: ez a kulcsszó. Mert figyeljünk csak kicsit oda a címekre! Kiűzetés a Paradicsomból, Fekete bárány – a Biblia eszköztárából merített Horváth Attila, és ezt alkalmazta a fiatalok viszonyaira, amikor a családi élet nehézségeiről, a rossz körülményekről, a szerelemről ír.

Hagyományos témák – újfajta kezelésben. Oda- és visszautalások rengetege, párhuzamosságok kitárása. Okos lemez, okos szerzők műve. Olyanoké, akik azzal újítanak, hogy hozzányúlnak a régmúlt irodalmához, és megpróbálkoznak formáival élni. Járható út ez a Korál számára. Biztató a kezdet, melyet – reméljük még jobb, élvezhetőbb folytatás követ.  

Gyárfás Péter

VISSZATÉR A DALLAM  

Semmit sem tudtam a Korál együttesről, amikor először beültem a koncertjükre. Tagjai közül csak a billentyűs, Balázs „Fecó” Ferenc pályájáról voltak hézagos ismereteim. A koncerten aztán olyan meglepetésben volt részem; hogy utána gyors egymásutánban még három-négy Korál-bulit meg kellett hallgatnom. Újból találkoztam ugyanis valamivel, amiről már azt hittem, hogy végleg kiveszett a rock-zenéből. A Korál nótáinak dallamuk van. Méghozzá nem is három-négy hangot végeérhetetlenül ismételgető, a belesulykolás trükkjével keménykedő dallam, hanem igazi, széles ívű, valahonnan valahová tartó, építkező, belső dinamikával rendelkező melódia. Ez manapság valahogy nem szokás, nem divat: talán nincs is rá szükség. Ha elég nagy a zaj, akkor elég kemény a banda. Amelyik zenész egységnyi idő alatt több hangot csikar ki a gitárjából, az a nyerő. Ez pénz illetve gyakorlás kérdése. Dallamot írni azonban nem tanulhat meg akárki. A hazai rock-bandák már le is szoktatták róla a közönséget, hogy ilyesmit reméljen. Pedig a keménység és a dallamosság nem zárja ki egymást. A Rolling Stones zenéjében megfér egymás mellett az As Tears Go By és a Jumping Jack Flash, sőt, olykor egyazon nótán belül csap át a leglágyabb melódia a fanyüvő, hegyhengergető dübörgésbe – a Ruby Tuesday vagy a She’s a Rainbow jó példa erre.

No igen, de ehhez fantázia is kell, meg ötlet, meg hangszerelési tudás. Nálunk ezt nagyon sok bandánál az elszántság és a közönség segítő szándéka, rajongásig fokozódó jóindulata pótolja. Balázs Fecónak megvan az az adottsága, hogy tud melódiát írni. Megvan a csapatban a bátorság, hogy olyan hangerőbeli, dinamikai váltásokkal éljenek, amitől a hangmérnökök a fejükhöz kapnak ijedtükben.
Balázs Fecó mellett három kiváló képességű zenész dolgozik az együttesben, s közülük kettő a Korál megalakulása óta vele van: Fischer László szólógitáros és Scholler Zsolt basszusgitáros. Muzikalitásban  mindketten méltó társai a billentyűsnek. Hozzájuk társult Dorozsmai Péter, aki végre olyan dobos, amilyenre kezdettől fogva szüksége volt a Korálnak: ő nemcsak azt tudja, hogy mikor kell ütni: ahhoz is van érzéke, hogy mikor kell csöndben maradni.

Nem lehet a Korálról írni anélkül, hogy egy ötödik emberről ne szólnánk: Horváth Attiláról, aki a szövegeket írja. (A névazonosság ne tévesszen meg senkit: nem azonos az énekes Horváth Attilával.) Attila megint csak olyan ember, aki nagyszerűen érzi a Korál zenéjének sokféleségét. Tud finom, apró megfigyelésekből összeszőtt, érzékeny szövegeket írni, de otthonos a legkemé-nyebb rock érzésvilágában is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Korál mellett két, teljesen eltérő zenei irányzatot követő együttesnek ír szövegeket: a Bojtorjánnak és a Pira-misnak. Sok-sok éve együtt dolgozik Balázs Fecóval, ismerik már egymás gondolatait is.

S ezek a gondolatok olyanok, hogy érdemes értük meghallgatni a nyáron megjelent Korál nagylemezt, érdemes beülni a koncertre. Az első néhány sorban fölfelé nyúlkáló kezek erdején keresztül feketébe öltözött alakokat láthatunk, a súlyos Hammond orgona ide-oda kószál a színpa-don, a gitárosok keresztül-kasul bekalandozzák a terepet, mint akármelyik rock-banda buliján. De közben érezhető közeggé válik és beburkol a zene. Monumentális ívek feszülnek, katedrálisok épülnek és omlanak össze a fülünk hallatára. Itt nem lehet kívül maradni; magával sodorja az embert, átmossa az agyát, fölfrissíti az érzékeit.
Röviden és egyszerűen: a Korál nemcsak jó zenekar. Fontos zenekar is.  

Révbíró Tamás

ISMERTSÉG ÉS ELISMERTSÉG  

A neve: Horváth Attila, és dalszövegeit tizenöt éve éneklik a honi színpadokon. Az ő gondolatait adta tovább annak idején a ma már legendás Taurus, alkotótársa volt a Piramisnak, ma is dolgozik a Korállal (ha még emlékszünk, a legutóbbi fesztivál egyik díjnyertese volt a Homok a szélben című dal). Mindezen kívül írt két musicalt, új hangulatot, „magyar fazont” adott a country műfajnak a Bojtorján lemezein. Neve ott van a Senator albumán, és még sorolhatnánk. Legújabb sikeres munkája Kern András nagylemezének több szövege.
Ám hiába ismerik nevét, hiába dúdolják naponta sok ezren dalait, ő maga kevéssé ismert személyiség. Vajon miért ez az ellentmondás?

A mi szakmánkban – kezdi az őszülő szakállú fiatalember – helyzeti előnyben vannak azok, akik a színpadon állnak. Velük azonosul a közönség, nem tudja – igazából nem is érdekli, hogy a kedvencek által tolmácsolt gondolatokat ki fogalmazta meg. Annak hisz, akit lát, szeret, s a produktumot is kizárólag neki tulajdonítja.

Ez valami eredendő igazságtalanság, nem?

Idáig még nem. Torzzá akkor válik, amikor a folyamat mechanizmusa a szakmát teszi tudathasadásossá. Az előadó aratja le a sikert, s előbb-utóbb természetes módon jut el odáig, hogy mindenki, aki a háttérben dolgozott a sikerért, legyen hálás, ha az elért pozíció fenntartásában is jut számára némi szerep. Így válik a szövegíró is – ha nem a zenekar tagja – szükséges rosszá, elfelejtve, hogy nélküle az előadónak, a zenekarnak  nem lenne arca, egyértelműen felismerhető jelzésrendszere, stílusa, meghatározó gondolati háttere. A kritika inkább csak kínos kötelességet letudva, hol tudálékosan, hol nagyképűen, hol lekezelően, hol elfogadott nevek bűvöletében tiszteletköröket futva bírál. Végül is értékük szerint senki sem figyel a szövegekre. Pedig a műfaj tömegekre hat, és ezt nemcsak ritmusok és harmóniák, hanem szavak és gondolatok teszik.

Igen, az tény, hogy fontos a jó dalszöveg. De mi is az?

A már említett, funkcióját betölteni igazából nem képes kritikán kívül kevés a visszajelzés. A mi műfajunkban idő sincs ennek feltérképezésére. Csak arra figyelünk, milyen gyorsan változnak a zenei divatok. Így én magam sem tudom, melyek a jó dalszöveg megfogalmazott, kikristályosodott ismérvei. A magam jóízlésére vagyok utalva objektív, megbízható ítéletek híján. A közönség tapsa, a lemezek példányszáma csak nagyon-nagyon áttételesen lehet útjelző: nem értékeket, hanem pillanatnyi népszerűséget regisztrál.

A zenekarok, előadók mennyire fogadják el, hogy „ideológiájukat”, szellemi töltésüket egy „kívülállótól” kapják?

Az előbb ezt már érintettük. Úgy gondolom, addig is el kell jutni, hogy itt egyáltalán szellemi töltésről van szó. Nem csupán arról, hogy a dalhoz szöveg kell, mindegy milyen, mindegy miről szól és nem fontos, hogyan. Szerencsére, akikkel eddig dolgoztam, partnerek voltak. Jól ismerjük egymást. Voltak persze kivételek, de ezerszer igazolódott, hogy jól és hatásosan csak azokkal tudok együtt dolgozni, akikkel az éppen adott munkán kívül is jó az emberi kapcsolatom.

Ezek szerint kipróbált szerzőtársakkal dolgozol. Milyen eséllyel kopogtatnak be az újak?

Új szerzőtársi viszonyra minden pillanatban éppen annyi esély van, mint egy új barátságra, ha az ember nyitott, s szereti a szakmáját.

Sokat dolgozol. Milyen márkájú autód van?

Nincs autóm. Harmincnégy éves vagyok, most vált valóra, hogy önállóan lakhatom egy tanácsi lakásban. Ez minden vagyonom.

Mit gondolsz, van-e a szövegírásban valamilyen felelősség? Végső soron mégiscsak százezrekhez szólsz.

Feltétlenül. Tömegekhez szólni hatalom is, felelősség is. Valahogy ettől a gondolattól még ma is inkább megriadunk, mintsem hogy tudatosan éljünk vele. Egyszerűbb és kényelmesebb ifjúsági zene által kifejezett gondolatokat „táncdalszövegként” tárgyalni, s így az átgondoltabb vagy nyersebb módon érintett problémákat, korosztályok gondjait, érzéseit nem tudomásul venni – nem felfigyelni hatására.

Akkor hát az általad jónak vagy ideálisnak tartott szövegíró egyszersmind népművelő is?

Igen. Ugyanúgy, mint bármely más művészeti ág képviselője. Sőt – a műfaj természetéből adódóan – talán még inkább.

Csattanó: Az I. Interpop fesztiválon a zsűri döntése értelmében magyar szerzői díjat nyert A csönd éve volt című szerzemény, Balázs Ferenc és Horváth Attila műve. Az eredményhirdetésnél a szövegíró neve el sem hangzott, a díjat a siófoki közönség és a televízió nyilvánossága előtt a zeneszerző vette át. A szövegíró a díjátadást követő protokollfogadásra nem kapott meghívót. Később az ideiglenes művészklubban először dühösen és felháborodva, aztán a dolgokba bölcsen beletörődve, majd jókedvűen megittunk néhány italt. Végül is nem történt semmi. Az viszont látványosan.  

Vári Gábor
(Kapuvári Gábor)

 MARATHON

Ismét egy új banda, egy új lemez, ismert és ismeretlen alkotókkal. A Marathon. Nézzük, kik játszanak a debütáló albumon: Hetényi Pál énekel, Vámos Zsolt gitározik, Szappanos György basszusgitározik, Erdélyi László billentyűs hangszereken játszik és Berecz Endre dobol. Kató Zoltán szaxofonozik, Pintácsi Viki vokálozik. Hangmérnök Rozgonyi Péter. Igazi nagy név a szövegíróé: Horváth Attila – többek közt – a Taurus, a Piramis, a Korál, a Senator és az Omen sikereinek elősegítője volt. De mi is ez az egész?

Kitaláltam egy zenekart – mondja Erdélyi László. -’91 novemberében jött az ötlet, amihez társakat kerestem. Hallottam például Vámos Zsoltot játszani, szerettem volna vele dolgozni, hát utánamentem. A SOTE-n ezer forintot adtam a beengedőknek, hogy bejuthassak az Exotic koncertjére. Horváth Attilát is így találtam meg, szerencsére vállalták a közös munkát.

A szellős, kellemes, amerikai ízű rockzenét Vámos Zsolt írta, s ehhez készültek Horváth Attila szövegei. Csakhogy Zsolt eközben az Exotic tagja is. Vagy talán oszlana a Trabantos zenekar?

Szó sincs róla – mondja a gitáros -, most ugyan kevesebbet koncertezünk. de létezünk. Minden együttesnek szüksége van pihenésre, töltődésre, nálunk most jött el az ideje. Tavasszal pedig már valószínűleg dolgozunk is a következő lemezen. Egyébként nagyon hálás vagyok az Exoticnak, hogy tolerálják Marathon-beli munkámat.

Egy másik ismert arc a zenekarban Berecz Endre. Róla Bikini-tagsága óta semmit nem lehetett hallani.

Nem volt szándékomban eltűnni – mondja -, csak épp nem kaptam kedvemre való ajánlatot. Vártam arra a bandára, ahol végre azt csinálhatom, ami igazán tetszik. Zsolttal már hosszabb ideje ismertük egymást, örömmel mondtam igent az invitálásra. Nem is bántam meg.

Ejtsünk néhány szót a többiekről is. Hetényi Pál igen képzett hangú énekes, meglepő, hogy eddig nem került felszínre. Egyébként korábban Gyöngyösön együtt zenélt Vámossal. Szappanos György dzsessz-zenekarokban játszott, a rockszakmában még nem ismert a neve. Nos, ez a Marathon.

Mire ez a cikk megjelenik, már sokan fogják ismerni a nevünket. László Ferenc és felesége, egy kft. vezetői jóvoltából hatalmas reklámkampánnyal kívánjuk bevezetni a lemezt. Nekik köszönhető, hogy hamarosan Spanyolországban turnézhatunk. Ebből az alkalomból kint megjelenik a lemez angol nyelvű változata. Maga a zenekar egyébként nem divatból, nem pénzért jött létre, egyszerűen csak szeretnénk örömteli pillanatokat szerezni az embereknek és magunknak.

Így legyen. Azért érdemes még meghallgatni Horváth Attilát, már csak tapasztaltsága okán is. Elvégre ő jó néhány zenekar indulásánál volt ott.

– Egy általam sosem látott fiatal keresett fel, kezében egy feldúdolt demokazettával, hogy írnék-e rá szöveget. Ilyenkor rendszerint szkeptikus vagyok, de azért meghallgattam az anyagot. Amely meglepően jó, újszerű és érdekes volt. Készítettünk két nótát, majd elindult az ügy a maga útján. Élvezetes volt a munka, a zene pont olyan hangulatokat idézett fel, amikre szeretek írni. Ráadásul szabadon dolgozhattam, mert ez a fajta muzsika nem gondolkozik szöveg-klisékben. Hogy mi az érzésem? Be fog jönni. Fiatalos, mégis érett, ötletgazdag és kimunkált a zene. A produktum alapján be kell jönnie. Igaz, a mai világban maga a produkció már nem döntő tényezője a sikernek. Azért én bízom a dologban.

Maróthy György

Zacskó mesteri húrtiprása    

Négyezer-kettőszáztizennégy. Még leírni, kimondani, kiolvasni is sok. Pontosan ennyi nap telt el azóta, hogy „öt ember, aki tisztán rockzenét játszik”, nem lépett együtt a világot jelentő deszkákra.
Tizenegy év után, 1992. december 17-én megtört a jég. A Piramis teljes életnagyságban született újjá a Budapest Sportcsarnok színpadán. És eljött az ünnepre Sebők János „bamba nemzedéke” is, hogy együtt üvölthesse a hetvenes évek második felének szívhez szóló dalait.
Micsoda karácsony utáni ünnep! Soha nem látott tömeg a BS előtt és a BS-ben. Hangszórók bömbölnek, hogy megóvják a hömpölygő tömeget a felesleges lökdösődéstől. Rögtön a bejáratnál egy őrületes meglepetés! Birkás Attila Piramis-sztorija.
Nekünk nem lehetett volna nem látni a színpad és szerelem ördögét újra kigördülni a kifutóra! Nem lehetett volna nem hallani Zacskó mesteri húrtiprását, Pinyó elegáns, de dögös dobolását, Gallai simogatóan 1ágy hangját vagy Som mozdonyerősségű basszusozását. Nekünk mindez életünk, kamaszkorunk része volt. Általuk szívtuk magunkba a zenét, és Kölyök torkából törtek fel életünk legszebb mondatai, az ezerszer áldott Horváth Attila szövegei.
És most újra előttünk az ötszögű Piramis. Kit érdekel ebben az áhítatban, hogy Alex, alias Kölyök vagy Révész Sándor most éppen a Kozmosz része?! Hallod, újra nekünk énekel! Ki akarta ezen az estén észrevenni, hogy az a felső C már nem a régi?! Kiénekeltük helyette is. Gyertyákat gyújtottunk, két és fél óra erejéig újra őszintén akartunk élni, mert újra átéreztük, és talán el is hittük, hogy szabadnak születtünk.
Kóbor angyalokként jártuk a koncerteket azóta, de az igazit, a hozzánk szólót talán csak tegnapelőtt találtuk meg. A Dal most újra eljutott mindenkihez, aki vasárnap velünk énekelt a BS-ben.
Négyezer-kettőszáztizennégy. Megtört a jég. A Piramis angyala újra felszállt a magasba  

Thurzai Zsöni

Barangolások Charlieval  

EMLÉK 1.  

 És az igazgató úr a gimnáziumban azt mondta a diákparlamenten, hogy amíg ő itt az igazgató, többet ilyen Generál vagy hogyishívják, itt föl nem lép. Nem Charlieval vagy Tibusszal volt baja, bár sejtem, nem az ő világa lehetett a Zenegép, a Yeti, a hegyi ember, meg a Könnyű álmot hozzon az éj, hanem a hívatlan rajongókkal, akik gólyabáli Generál-koncert ürügyén rohamozták meg a József Attila Gimnázium épületét. Ha jól rémlik, szertelen bejuthatnékjuknak nem szabott határt sem a kínai, sem a spanyol etikett. Tudtak valamit. A buli maga volt az ájulat. Mámor a köbön. Úgy leizzadtunk az első négy sorban, mintha az egész éves szauna-bérletet egy húzásra használtuk volna föl. Póta Andris a kivilágított Ludvig-üvegdobok mögött… Novai akkoriban még nagyon basszusgitározott. Várkonyi Mátyás a billentyűk bástyái mögött. Tátrai az Ikaruszban cafatokra szaggatta a Tavaszi szél vizet árasztot és a Himnuszt. Charlie pedig már akkoriban is mindent tudott. Miszter Smirglitorok visszakézből leradírozta az összes akkori magyar hangszálherceget. 1978-at mutatott a naptár.  

EMLÉK 2.  

A Folytassa Charlie következő epizódjáig cirka egy évtizedet kellett várni. Akkor aztán lett Tátrai Band, buli a gimnázium tőszomszédságában a KEK-en, és akkorra már tudható volt, mi fán terem Joe Cocker, csak az a tajtrészeg skandináv gitáros nem kellett volna, aki azt kiabálta a mikrofonba, hogy Horváth úr jobb, mint Lee Van Roth. Ekkortájt pedzegette először négyszemközt sok vörösbor után Horváth Attila, hogy kéne végre egy igazi blues-lemezt írni Charlie-nak, aki szigorúan monoton pendlizett a Pannónia Expressz skandináv állomásai és Budapest között.  

EMLÉK 3.  

Sült hal voltam – morogta Charlie a diktafonba a Zserbó teraszán, amikor arról kérdeztem, miért nem ugrott fejest a nemzetközi karrierrel kecsegtető ajánlat mélyvizébe világkóborló vendéglátózása közepette. Nem mondta, én sem mondtam, de erősen bizakodtunk: ő lehet az, aki hazavágja a nagy magyar melegház satnya gerberáit. Elkélt már némi nemesebb nedű az össznépi limonádé-dömping idején.  

EMLÉK 4.  

1994 – Eurowoodstock. Másnapos délután. Színpadon a Charlie Band. Előtte meg nagyon sok ezren. Világítás egyenlő zéró, mínusz nulla. Nagy meccs. A Hajógyári-szigeten csak lekésni lehetett valamiről, valami kedvéért. És lőn. A nagyérdemű letrillázta, végigtáncolta Charlie-ékat. Lerch úr rendesen bepörgött billentyűi mögött. Pedig még egy röpke áramszünet is bekavart, ha jól emlékszem. A rock and roll arisztokrácia büfésátrában valami kérdést esetlenkedtem Horváth Attilának, hogy na azért ez így korrekt, nem? Válasz nem jött, de aznap nagyon belehúztunk az éjszakába.  

EMLÉK 5.  

És most itt a Mindenki valakié, amelyet már megjelenése előtt 44 ezer példányban rendeltek meg a kereskedők. Rózsa lstván, a Charlie-hadművelet vezérkari ezredese vigyorog a róla elnevezett lemezcég budai irodájában, és miközben Charlie a dedikáláshoz használandó filctollal vív külön csatát, azt mondja: azért az nem semmi, hogy végre igazi zene tanyáz a slágerlista élén. Hümmögök. Mondani nincs mit. Inkább áthúzok a szemközti ánglius kocsmába, és örömömben bevágok egy pohár barna sert; hozzá egy gigantikus Chatoubriant közepesen átsütve. A hangfalakból Charlie hirdeti az igét:

Vidékre költözöm / A kertem öntözöm /  Már semmi nem ér el / Amihez nincs közöm!

Na ja. Hát ez csak természetes, nem?  

Hetesi Péter Pál    

Lett pénz!  

„Remélem, Friderika nem nyeri meg a dublini Eurovíziós Dalfesztivált, mert akkor jövőre nekünk kell megrendezni!” – mondta tavaly a Magyar Televízió egyik illetékese. Nos, Friderika akkor „csupán” a negyedik lett, bizonyítva, hogy a magyar könnyűzenének igenis helye van a nemzetközi palettán. S a legfontosabb, kivívta, hogy hazánk idén is indulhasson ezen a rangos versengésen. Horváth Attila „illetékes” szövegíróval erről beszélgettünk.  

Az év elején több szerzőgárdát is felkért a televízió szórakoztató osztálya, írjanak nótát az idei fesztiválra. A szakmai zsűri úgy döntött, hogy a Balázs FecóvaI közösen komponált dalunk képviselje hazánkat Dublinban. Azt is eldöntötték, hogy a fiatal, tehetséges Szigeti Csaba énekli majd a számot. A gondok csak ezután kezdődtek: a nevezésre, a közvetítésre nagy nehezen összekaparta a pénzt a tévé. Ám arra már nem telt, hogy az előadón kívül a szokásos – karmesterből, tolmácsból és szerzőkből álló – stáb is kiutazhasson. A szórakoztató osztály így is erején felül nyúlt a zsebébe. Amikor Horváth Ádám elnökhöz akartunk fordulni, hogy segítsen, már a titkárságán elakadtunk.

Mennyi pénzről volt szó?

Ötszázezer forintról, amely nevetséges összeg az ország külföldi megítélésénél. A fesztivált a fél világ élő adásban látja, s amíg a többi asztalnál sokfős delegációk drukkolnak, a magyar csapat helyén egyedül Csaba árválkodna, értetlenül, hiszen nem beszél angolul! Elég érdekesen zajlanának a zenekari és kamerapróbák, valamint a sajtótájékoztatók. Arról nem beszélve, Csa-bának komoly szemproblémája van, alig lát valamit.

Próbáltak máshonnan pénzt szerezni?

Az utóbbi hetekben csak ezzel foglalkoztunk. Az utolsó pillanatban a Zsaru Magazint és a Creation Vargas férfidivatáru céget sikerült megnyernünk.

Mi történt volna, ha netán nem jön össze a pénz?

Botrány. Az említett okok miatt szinte képtelenség, hogy az énekes egyedül utazzon Dublinba. Ha viszont visszalépünk a szerepléstől, akkor a szabályok szerint három évre megvonják tőlünk a részvételi lehetőséget, de szerencsére nem így történt, holnap utazik a stáb.  

sss

ÚJ NÉV EGY RÉGI HÁZ FALÁN  

Május 13-án, szombaton a fél világ ott ül majd a televízió képernyője előtt, hogy élő, egyenes adásban láthassa és hallhassa a 40. Eurovíziós dalfesztivál eseményeit. Minket, magyarokat, Szigeti Csaba képvisel, mégpedig Horváth Attila és Balázs Fecó kifejezetten erre az alkalomra írt szerzeményével, a lírai hangvételű „Új név egy régi ház falán” című dallal. Nekünk, magyar zsaruknak kiváltképpen izgalmas lesz az a szombati éjszaka: hogy, hogy nem, a Magyar Televízió csak az előadó utazását tudta finanszírozni, Malek Miklós karmesternek, Horváth Attilának és Balázs Fecónak országhatárokon átnyúló rendőrségi összefogással lapunk, a Zsaru magazin szerzett szállást és repülőjegyet. Így aztán sokszorosan érdekeltek vagyunk a sikeres szereplésben… Magyar előadó első ízben tavaly vehetett részt ezen a rangos könnyűzenei eseményen, s Bayer Friderika rögtön a negyedik helyet szerezte meg! És most?
Bízunk benne, hogy az Ír Nemzeti Gárda vendégházában kényelmesek az ágyak, és Malek Miklós frissen, kipihenten dirigálhatja a fesztivál nagyzenekarát. Ami a csaknem negyedszázada együtt alkotó szerzőpáros versenydalát illeti, a magunk részéről nyugodtak vagyunk. A kompozíció első hallásra ott marad az ember fülében, akárcsak a többi Balázs Fecó és Horváth Attila-szerzemény: mint a Homok a szélben, a Kevés voltam neked, a Kölykök a hátsó udvarból, a Csönd éve vagy az Évszakok…
Elutazás előtt természetesen megkérdeztük őket, milyen érzésekkel készülnek a nemzetközi megmérettetésre.

Ez a dal is ugyanolyan nehezen született, mint a többi – mondta az év szövegírója, Horváth Attila. – Akinek megmutattuk, annak tetszett, első hallásra mindenki megjegyezte a refrént. A többi az adott pillanatokon múlik. Elsők, de utolsók is lehetünk.

Úgy hiszem, akik szeretik a korábbi számainkat, azoknak ez a versenydal is tetszeni fog – mondta Balázs Fecó. A többi már a közönségen múlik.

Nem akármekkora felelősség a tavalyi magyar siker után felmenni a színpadra – mondta Szigeti Csaba, aki az 1992-ben megrendezett egri táncdal-fesztiválon tette le a névjegyét. – Horváth Attila ajánlott Balázs Fecónak, és ő beleegyezett, hogy én adjam elő a dalt. Szeretném, ha nem okoznék csalódást.
Nem marad más hátra, mint szombaton este odaülni a televízió képernyője elé, és nagyon, nagyon drukkolni. Rajtunk, magyar zsarukon biztosan nem fog múlni…

Fábián L. Gyula

Negyven lemez
Beesik a koncertre
Meglepik a szövegírót  

Horváth Attila szövegíró Charlie állandó szerzőinek egyike. Vajon neki köszönhetően lesz-e valamilyen meglepetésben része a közönségnek a Budapest Sportcsarnokban a december 28-i koncerten?

Számomra lesz néhány szám meglepetés. Annak idején, kezdő szövegíró koromban ugyanis a Taurus zenekar mellett írtam néhány számot egy Olympia nevű formációnak is. Nyilván sokan nem emlékeznek rá, hogy ez Charlie saját zenekara volt, a hatvanas évek legvégén. Erről az öt-hat számról soha semmilyen hivatalos felvétel nem készült, én már nem is emlékszem a címükre, de azért ha hallanám őket, rájuk ismernék. Állítólag ezek is elhangzanak majd a koncerten.

A huszonöt éves pályafutása alatt rengeteg szöveget irt. Készített valaha is mérleget?

Nem szeretem az ilyesmit. Sőt kifejezetten zavar, ha valaki számokkal dobálózik. Nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség. De ha mégis számvetést kell csinálnom, akkor azt mondom, hogy úgy negyven nagylemezen dolgoztam eddig, s ezek jó részén az összes szöveget én írtam.

Kedvence a Charlie-nóták közül?

Az első lemezéről a Ha mégis jön a Rolling Stones, a másodikról pedig a Szökevény. Általában nem a nagy slágereket szeretem a legjobban.

Nyilván 28-ári ön is szinte lép…

Valószínűleg épp hogy be fogok esni a koncertre. mert aznap érkezem Münchenből. Balázs Fecó ugyanis kint játszik egy hónapig, s muszáj őt meglátogatnom.  

karizs

Exkluzív interjú
Nekem a rock az életem  

Horváth Attila, a Huszka-díjas dalszövegíró olyan együtteseket, előadókat segített már, mint a Piramis, a Korál, a Bojtorján vagy legutóbb Horváth Charlie. Lakásán beszélgettünk vele.  

A pályaválasztási tanácsadókban nem találunk ilyen szakmát, mint dalszövegíró.

A hatályos pénzügyi jogszabályokat fellapozván sláger-szerző kisiparos néven találtam meg magam, szóval van ilyen szakma, csak ezt nem tanítják sehol. Ahhoz, hogy bárki is dalszöveget írjon, el kell töltsön a szakmában néhány évet.

Először a Balázs Fecó- és Radics Béla-féleTaurusnak írtál szöveget, akik eIsőként játszottak kemény rockot hazánkban. Úgy tűnik, ez meghatározta némileg a sorsodat, hisz főleg rockbandáknak írtál ezután.

Nem a Taurus determinált engem, hanem én determináltam a Taurust. Egyébként együtt tervezgettük ezt a csapatot Radicsékkal. Ez volt az ízlés- és érzésvilágom, ez az én közegem. Á Creamtől és Hendrixtől kaptam a legnagyobb löketet, ami egy életre szóló elkötelezettséget jelentett a rockzene felé.

A Piramis első lemezein nem volt feltüntetve a neved, pedig te írtad a szövegeket. Miért?

Nem szeretnék erről beszélni, nem akarok lassan húsz évvel ezelőtti sebeket feltépni.

Érzel-e minőségbeli határt a dalszöveg és a vers között?

Törekedni kell arra, hogy az ember olyan dalszövegeket írjon, amelyek zene nélkül is megállják a helyüket. Nem hiszem, hogy érdemes élesen határt vonni, viszont az kifejezetten idegesít, ha valaki azt mondja a dalszövegéről, hogy vers

De nemcsak a kemény rock nyelvét fogalmaztad meg…

A Bojtorjánnal kitaláltam, hogyan is kell magyarul countryt csinálni. Színészlemezek közül Kern Andrásé volt az első, amire nem kellett címkét tenni, önmagában is megállta a helyét.

Van olyan zene, amire nem vagy hajlandó szöveget írni?

Csak olyat vállalok el, ami közel áll hozzám. Ez az egyetlen mércém, amit a felkéréseknél figyelembe veszek

Általában a dalszövegírók költői ambícióval indultak…

Én is költőnek indultam, sokat publikáltam a Magyar Ifjúságban, Ifjúsági Magazinban, és Kossuth-díjas költő akartam lenni. Aztán egyszer csak elkezdett iszonyatos módon hatni rám a rockzene, és rájöttem arra, hogy ha kötetben jelennék meg, akkor 500 ember olvassa el. És különben is, nekem a rock az életem.  

Poós Zoltán

HORVÁTH ATTILA dalszövegíró
(Taurus, Piramis, Korál, Charlie)
LEG-jei  

Könyv
Ha tartalmasabb olvasmányokra vágyom, szeretek elmélyedni a történelem, régészet rejtelmeiben, érdekelnek az ezoterikus jelenségek is. Legutóbb Egely György parajelenségekről, eltitkolt találmányokról szóló gyűjteményes könyvét vettem meg, és örök olvasmányom: Várkonyi Nándor: Sziriát oszlopai. Ha pedig könnyedebb, kellemes időtöltésre vágyom, színvonalas politikai fictiont – pl.: Robert Ludlum könyvét olvasom. Chandler és Rejtő természetesen mindig kéznél van.  

Film
John Schlesinger Midnight Cowboy-át akár minden héten meg tudnám nézni, olyan hatással van rám. A másik film, amelyik egész egyszerűen elvarázsol: a Kamaszkorom legszebb nyara. Mindent megnézek, amiben Robert de Niro szerepel, nagyon szeretem AI Pacino filmjeit és Mickey Rourke-ot.   Színház
Iszonyatos restanciáim vannak. A szakmámhoz tartozik, hogy minden rockzenével fűszerezett dolgot megnézzek, ebben a műfajban a Jézus Krisztus Superstar verhetetlen. Sajnálom, hogy ezt és a Hairt nem tudtam annak idején eredetiben, akkor és ott, a pezsgés közepén megnézni, szavakkal elmagyarázhatatlan élmény volna. Így is meghatározó volt mindkettő számomra.  

Zene
Ez a legegyszerűbb és a legbonyolultabb kérdés is egyben, hiszen nem múlik el nap zene nélkül. Csak a számomra „kötelező” arcokat sorolnám föl, csak néhány név mutatóba, hogy milyen irányba vitt el az ízlésem a húsz-egynéhány év alatt: Neil Young, Tom Waits, Chris Rea és a nagy klasszikus: a Procol Harum. Érdekes, hogy saját lemezeimet soha nem hallgatom, de jólesik, ha valahol teljesen váratlanul, akár az éjszaka közepén, egy nyitott ablakon át meghallom.  

Egyéb
Rögtön három dolog jut eszembe: a komputer, a gombfoci és a Piaf a Nagymező utcában.  

Széman Richárd

A tolvajok bálja  

Szinte az egész ország Charlieval együtt énekli a dalait, az elmúlt évtizedekben szerelmes vallomások tízezreit inspirálta egy-egy Taurus-, Korál-, vagy Piramis-sláger, és mégis: csak nagyon kevesen tudják, hogy ezeknek a nótáknak a szövegét Horváth Attilának köszönhetjük. Nem ment könnyen, de sikerült rávennünk a félárnyékot kedvelő férfiút, hogy beszéljen egy kicsit magáról, eddigi pályafutásáról.

Attila, hogy kezdődött az életed?

Mint mindenki más, én is egészen kicsi gyermekként kezdtem. Budapesten születtem, 1952. január 4-én, egy VIII. kerületi, József utcai lakásban. A gyermekkorom a Mátyás tér és a Rákóczi tér kulturális atmoszférájának szorításában telt el. Csöndes, szemlélődő srác voltam, a gyakori bunyókban csak akkor számíthattak rám a barátaim, ha már minden kötél szakadni látszott. A szüleim munka mellett végezték felsőfokú tanulmányaikat, így sokat voltam egyedül. Ez oda vezetett, hogy mire édesanyám beíratott a Bacsó Béla utcai általános iskolába, már kifogástalanul tudtam írni és olvasni. Nagyon jó tanáraim voltak, szeretetteljes légkörre emlékszem. Leginkább rajzolgattam órák alatt, hogy ne zavarjam a tanítást, így természetesnek tűnt, hogy képzőművészeti gimnáziumban folytatom majd a tanulmányaimat. A szüleim azonban megijedtek egy kicsit ettől a laza pályától, így a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban kötöttem ki. A tanulással soha nem volt különösebb bajom, volt hát időm arra is, ami igazán érdekelt. Az első évben színjátszó csoportot szerveztem, a másodikban már életre hívtam az iskolai zenekart is, Röviddel később már a kerület összes iskolájába minket hívtak szalagavatókra és más összejövetelekre. Más iskolai együttesektől eltérően mi nem külföldi zenekarok számait játszottuk, hanem saját szerzeményeinket. Elmondhatom, hogy sikerünk volt, egyre többen megismerték a Soul Bridge nevét, s így kézenfekvő volt, hogy benevezzünk az 1968-as Ki mit tud?-ra. A kerületi elődöntőben a Neotonnal kerültünk össze: náluk orgonált Balázs Fecó, itt kezdődik a barátságunk.
A technikum befejezése után egy évig dolgoztam a belvárosi távírdában műszerészként, de egy napon nem bírtam tovább. Otthagytam a drótok és a kapcsolók világát, és egy Üllői úti könyvesboltban helyezkedtem el. Munka mellett elvégeztem a könyvesbolti eladó tanfolyamot is, így gyorsan befogadott a szakma. Ezekben az években vetettem meg több ezer kötetet számláló könyvtáram alapjait. Leginkább persze a verseskönyveket szerettem és szeretem ma is, de filozófiai és más tárgyú munkákat is gyűjtöttem. Rövid megszakítással csaknem tíz éven át dolgoztam könyvesboltban. Az Üllői útról viszonylag gyorsan átigazoltam a Rózsavölgyi Zeneműboltba, ahol az én tevékenységemhez fűződik a külföldi hanglemezek adásvételének fellendítése. Ma is bejárok néha a régi arcok közé, vannak még néhányan egykori munkatársaim közül. 1976-ban feleségül vettem egy lengyel lányt, és kiköltöztem Varsóba. Megismerkedtem és összebarátkoztam a legendás SBB tagjaival, Czieslaw Niemennel és másokkal, valamint megtanultam lengyelül. Ma már nagyon sokat kell innom, és türelmes lengyel társaság kell ahhoz, hogy beszélni kezdjek ezen a nyelven, mivel egy évvel később elváltunk egymástól, és hazajöttem. Most már több mint tizenöt éve megengedhetem magamnak, hogy csak a szövegírásból éljek – igaz, nincsenek nagy igényeim. Világéletemben laza voltam, sohasem foglalkoztatott, hogy mit hoz a holnap. Ma sem érdekel. Nem vágytam soha biztos egzisztenciára, és nem ijedtem meg attól, ha mindent elölről kellett kezdenem. Ilyennek születtem.

Emlékszel még az első versedre?

Nem igazán. Talán ötéves lehettem, amikor Ilosvai Selymes Péter nyomdokain haladva megírtam az első versemet, amelynek minden sora úgy végződött, ahogy Ilosvainál láttam: vala-vala. Később a rádiót hallgatva megtanultam, hogy mit nem szabad írni, és a verseskönyvek olvasása során azt, hogy hogyan kellene formába önteni a gondolataimat. A hatvanas években sok versem jelent meg az Ifjúsági Magazinban és a Magyar Ifjúságban, elsősorban Baranyi Ferencnek köszönhetően. A középiskolában Tóth Árpád volt a legkedvesebb költőm, és a Nyugat köréhez tartozók. Nagyon közel került hozzám Apollinaire, később Ady és végül József Attila, akit ma is gyakran előveszek.

Aztán jöttek a zenekarok…

Úgy van. Az elsők közül a legismertebb a Taurus volt, amit a Neotonból kivált Balázs Fecó és az időközben szintén odakerült Som Lajos hívtak életre. Mikor szétváltak útjaik, megszületett a Piramis és a Korál. Természetesen egyik barátomat sem hagytam cserben, sőt: közben írtam szövegeket a Bojtorján együttesnek is, mert érdekelt a country műfaja. Azután itt van Charlie, akihez három évtizedes barátság fűz. Amikor elindult a pályája az Olimpia zenekarral, már írtam neki szövegeket.

Csak szöveget?

Olykor zenét is. Hat éven át tanultam zongorázni, a saját zenekaromban basszusgitáron játszottam, de ha sarokba szorítanak, jöhet a fúvós hangszer is. Szinte minden lemezen, amely az én közreműködésemmel készült, van egy-egy szám, amelynek a zenéjét is én írtam, még ha más neve alatt jelent is meg. De Kern András lemezén van egy szám, a Szép kezű lány, amit teljes egészében én jegyzek.

Mi ez a háttérbe húzódás?

Nincs bennem elegendő exhibicionizmus, de hát miért is lenne? Hogy szebb húst kapjak a hentesnél? Hogy az emberek összenézzenek mögöttem: tudod, ki ez az arc..? Nem, én jobban szeretem a rivaldafénynél a sarokasztal nyugalmát, a barátaimmal való csöndes beszélgetést, a szemlélődő jelenlétet. Aztán ha eléggé feltöltekeztem, jöhet a következő dal. Mindig kész zenére szoktam írni, bár gyakran módosítok a nyers szerzeményeken, de ez nem probléma. Hiszen csapatmunkáról van szó.

Ritkán írsz közéleti témákról.

Életérzésekről írok, de azért akad néhány kivétel. Mint például a beszélgetésünk mottójául választott szám, amit Balázs Fecóval írtunk, és amit ma is aktuálisnak, frissnek érzek. Igaz, hogy Shakespeare szerint színház az egész világ, de amint látom, olykor inkább egy bálra emlékeztet. Most például a tolvajok báljára.

Te hogy érzed magad ezen a bálon?

József Attila Két hexameter című verse jól kifejezi a véleményemet: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.”  

Fábián L. Gyula