– A Piramis – sok korabeli újságcikk szerint – jókor jött, jó időben, emellett szerencsésen állt össze a banda, ez az öt fazon… Jellemeznéd őket saját benyomásaid, emlékeid szerint egyenként – néhány mondatban?      

– Lajosék még Svájcban voltak, amikor már kértek, hogy nézzek körül itthon, kik azok az általuk esetleg nem ismert zenészek, akik szerintem alkalmasak lennének arra, hogy velünk dolgozzanak. Azonnal volt is egy jelöltem, Gallai Peti, aki akkoriban a Nautilusban játszott. Visszafogott, szerény, szinte gátlásos figura volt, de amikor fölment a színpadra, azonnal sugárzott. Ahogy varázsolt a keyboardon és ahogy énekelt, az lenyűgöző volt. A mai napig sem sokat változott, de a zárkózottsága, a mindennapi ügyekben való járatlansága, nyíltszívű naivsága sok kudarcos helyzetbe hozta a magánéletben. Ezek feldolgozása kizárólag befelé fordulással azonban hihetetlenül nehéz, egyedül szinte lehetetlen, emiatt sorsszerű volt, ahogy egyre inkább az alkoholban találta meg az oldószert. Mivel az önmenedzselésre totálisan képtelen, csak közösségben tud – de ott kiemelkedően – dolgozni, a Piramis utáni szakmai létezése már nem az addig megszokott érdeklődés előtt zajlott. Szép lassan gyakorlatilag kiesett a nagyközönség látóteréből, ez még jobban megerősítette alaptulajdonságait. A legszeretetreméltóbb emberek egyike, akit valaha ismertem – ma a legmagányosabbak egyike is. Pedig a magyar zene igazi nagy értéke – amikor aktív.          

Ha már a legeknél tartunk – több is volt, van ám a Piramisban -, akkor azonnal Pinyóval kell folytatnom. Ő a legtisztességesebbek egyike azok közül, akikkel összesodort az elmúlt néhány évtized. Olyan, hogy hátsó gondolat, hátsó szándék, nála nincs. Amit igazságtalannak érez, egy másodpercig sem tűri, azonnal kimondja, amit igaznak gondol, foggal-körömmel védi. Hörcsög természet, azonnal reagál, nem mérlegel, nem morfondíroz. És nehogy bárki is azt gondolja, a saját érdekeivel kapcsolatban ilyen. Nem. Bárkiről, bármiről van szó, ez az alapállás. Nem mondom, hogy nincs nála jobb dobos, de megbízhatóbb nincs. Amit vállal, azt erején felül teljesítve is megcsinálja, ha belehal is. Ahogy pedig a két fiát tulajdonképpen egyedül nevelte fel, mindazzal együtt, amit ez jelent, különösen egy valójában fordított életre kényszerült rockzenésznek, az előtt csak fejet hajtani tudok.     

A fordított élet rögtön Zacsit jelenti. Össze nem tudnám számolni, hány éjszakát szédültünk át együtt. Ha azokat is hozzávesszük, amiket másokkal nyomott végig, abból már kijönne egy egész élet. Az maga a csoda, ahogy támasztani tudjuk a pultot és ugyanarról hallgatunk. Nincsenek nagy dumálások, nincs fölösleges fecsegés. Rezgések, hullámok vannak. Körülötte – amikor együtt vagyunk, akkor persze azt hiszem, hogy körülöttünk – folyton nyüzsögnek a csajok. De van ennél fontosabb is, tehát egy kora éjszakai órán a Miss World is fölöslegesen próbálkozna. Később, ahogy halad az éjszaka, Miss Europe, Miss Hungary, majd Miss utca a sorrend, de még inkább maradjunk egy kicsit, kéne még egy dózis. Reggel felé aztán összeveszünk a takarítónőn, akinél persze semmi esélyünk nincsen. Bár ez a poén nagyon sokszor volt már igaz, az még igazabb, hogy amennyiben lenne valamilyen csajozási magyar rekord, Zacsi minimum dobogós lenne. Azért gitározni is nagyon tud, és miközben szinte nincs nap, hogy valahol ne játszana, ma már gyakorol is. És nagyjából most, öreg fejjel jutott el odáig, hogy gondolkodik azon, talán ideje lenne összehozni egy saját bandát. Neki köszönhető, hogy elválltam a Tunyogi Rock Band (TRB, the Rock Band) felkérését, közel tíz évet dolgoztunk ebben a csapatban is együtt. Méltatlan, hogy ezt a zenekart nem a legnagyobbak között tartják számon, ezt is majd az utókor kell elintézze.     

A legnagyobbakat említve pedig Sanyira kell gondolnom. Nincs még egy arc – szerintem nem csak Magyarországon -, aki simán megengedheti magának, hogy évekre eltűnjön, aztán amikor időnként visszatér egy-egy pillanatra, ugyanaz a szeretet és rajongás fogadja, mint évtizedekkel ezelőtt. Nagy titok birtokosa. Érett férfiemberként ugyanaz a titokzatos erő árad belőle, ami már fiatal kölyökként is. Színpadra született. Hihetetlen, ahogy az őrületig magával tudja ragadni a tömegeket, és nem valamiféle tömegpszichózisról van szó, mert ezek a tömegek egyénekből állnak, és Sanyi az egyénekre tud varázslatosan hatni. Kisebb társaságban is, akár kettesben is. Nők gerince pillanatokon belül lesz habostorta, ha a sugárkörön belülre kerülnek. Sanyit ez biztosan érinti valahogy, talán még inspirálja is, biztos a hiúságára is hat, különösebben mégsem foglalkozik ezzel. Ő a varázslatot, a szerelmet közvetíti, és ugyanazt keresi. Sokkal mélyebb, érzékenyebb és kutatóbb lélek, mint azt gondolnák, akik nem, vagy csak felületesen ismerik. Minél magasabbra repült, annál mélyebbre ásott, minél zajosabb közeget generált maga körül, annál inkább vágyott az elvonulásra. A meditációt, a tanulást, az elmélyülést, az útkeresést, az önmagunkban való kiteljesedést célzó és lehetővé tevő csöndre.           

Azt szokták mondani az előadók, akik valaha is a dalaim énekelték, hogy azok olyanok, mintha róluk írtam volna, akik hallgatják, pedig azt, hogy mintha róluk szólna. Sanyi az egyetlen, akiről én érzem úgy – utólag -, hogy mintha az Őszintén akarok élni, vagy a Ha volna két életem lényeges gondolatait valóban róla írtam volna. Mivel persze ezeket is, mint minden dalomat alapvetően arról írtam, ahogy én érzem, gondolom, látom a világot, Sanyival biztosan nagyon sok közös van bennünk, még akkor is, ha ennek ellenére – vagy éppen ezért – nagyon közel soha nem kerültünk egymáshoz, igazi szoros kötelék, komoly barátság soha nem alakult ki köztünk.     

A barátság Lajoshoz kötött. Ez a barátság segített abban, hogy egyáltalán szövegíró lettem. Talán nélküle is sikerült volna, mert az elhatározásom életre szóló döntés volt, de biztosan sokkal nehezebben tudtam volna megvalósítani, és biztosan sokkal nehezebb lett volna végigjárni az utam. Az ő bizalma, a szeretete, amivel felismerte, hogy együtt komoly dolgokat fogunk tudni létrehozni, az számomra olyan volt, mint az űrhajónak a hordozórakéta, vagy a kilövőállomás. Nem a lábammal kellett kóstolgatnom a medence vizének hőfokát, hanem egyből a nyílt óceánon találtam magam. Egyszerű esetben azt mondanám, ússz, vagy süllyedj el, ez volt a jelszó, de amiről beszélek, az ennél sokkal összetettebb. Ha elsüllyedek, elsüllyed a Taurus is. Tehetségtelen, buta szövegekkel próbálkozó zenekarok futottak szép számmal a megfelelő kategóriában, majd annak rendje és módja szerint el is felejtődtek. Ha én nem vagyok érdemes arra a bizalomra, amit Lajostól (és persze Balázs Fecótól) kaptam, akkor akár a Taurusról is így (nem) beszélnének ma.     

Lajossal beszélgettünk át hosszú délutánokat, éjszakákat arról, hogyan szólaljon meg magyarul a rock, miről beszéljünk, milyen irányba induljunk el, mit képviseljünk. És ebben abszolút egyformán gondolkodtunk. Nem érdekel minket a felszín, nem az olcsó népszerűség, nem a minden áron való érvényesülés igazgat. Fiatal srácok tömegei léteznek, akik vesztesnek születtek, akik sorsa senkit nem érdekel, kallódnak, pusztulnak, lézengnek. Kétségbeesetten jeleznék, hogy ők vannak, léteznek, de senki nem figyel, senki nem hallgat rájuk, senki nem veszi a jelzéseket. Mi is közéjük tartozunk, csak szerencsésebbek vagyunk, mert kaptunk tehetséget és erőt, hogy elérjük: olyan helyzetbe kerültünk, olyan helyzetet tudtunk magunknak kicsikarni, hogy amit mi kimondunk, azt sokwattos erősítők hangosítják fel olyan hangerőre, amit már nem lehet nem meghallani. Akkor ezzel nekünk dolgunk és felelősségünk van.     

Barátságról beszéltem, de ez valójában annál több és kevesebb is volt egyszerre. Testvérek voltunk, én úgy tekintettem Lajosra, mintha a bátyám lenne. És ahogy ez testvéri kapcsolatokban lenni szokott, én is a legtöbb jót és a legtöbb rosszat Lajosnak köszönhetem. Beszélek a rosszról is, nem titok. Az ő döntésének köszönhetem, hogy a Piramis kapcsán évekig nem volt nevem. Nem az én nevemen jelentek meg a dalok, amiket írtam. Már régen kiderült, mennyi az, amivel én a Piramis legendájához hozzájárultam, mégis, a mai napig is hol a nevemmel, hol anélkül jelennek meg újra és újra a régi dalok.  Az volt a koncepció, hogy a zenekar sokkal nagyobb erőt és egységet sugároz, ha azt a képet alakítja ki magáról, hogy mindent az öt ember épít fel önerőből. Nincs szükségük külső segítségre, úgyhogy nem kényszeríthetik megalkuvásra sem. Alapvetően egyetértettem ezzel, az viszont rettenetesen bántott, hogy miért öt ember, miért nem hat képviseli az egységet. Évekig kellett küzdenem azért, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. A küzdés viszont megerősít, tudatosabbá tesz és nemesít. Tanultam belőle sokat. Ahogy azután a sorsom alakult, alakítottam, szerencsére bizonyította, hogy nem önzést és nem a mindenkori könnyebb út keresését.     

Lajos hadvezér volt, ezt a képességét valószínűleg édesapjától örökölte. Mindenféle értelemben kézben és életben tartotta a zenekart. A rock meghatározó és megkerülhetetlen figurájává érett. Valódi hátországgal bíró, valódi hatalommá vált, ennek minden kedvezményezettségével, irigységet és támadásokat vonzó voltával, felelősségével együtt. Ezt a helyzetet azután nem mindig tudta helyesen (bár ez sokszor nézőpont kérdése. Ki ítél?) feldolgozni, lassan kezdett megváltozni. Eleinte ezzel még tudtam együtt létezni, még a Senatort is együtt csináltuk, de egyre kevésbé éreztem jól magam, egyre inkább kezdtünk másképpen gondolkodni, más célokat más eszközökkel megközelíteni. Egyre inkább eltávolodtunk egymástól.     

Amikor 1992-ben az öt Sportcsarnok-koncert már biztos volt, Lajos azt nyilatkozta, ez elégtétel és kárpótlás mindazért, amit a zenekartól elvett a közeg, a hatalom, a politika annak idején, lehetőségekben, elismerésben, pénzben. Akkor a Piramis már több mint tíz éve nem létező zenekar volt. Úgy gondolom, joggal hittem azt, hogy ez az elégtétel számomra is az lesz. Nem lett. Mert a zenekar, és ebben feltétlenül Lajos volt a leginkább döntési helyzetben, újra úgy határozott, hogy a történet öt emberről szól. Ha Benkő Laci, aki akkor a Hanglemezgyár egyik vezető képviseletét látta el, nem gondolja úgy, hogy a zenekart életműlemezzel tiszteli meg, amit ezen a koncertsorozaton ad át a fiúknak, valamint az életmű megalkotásában résztvevőként nekem is, valószínűleg nem megyek fel a színpadra, és talán a nevem sem hangzott volna el, nem tudom. Ez mindenesetre örök tüske marad bennem, különösen úgy, hogy ennek a sorozatnak volt kézzel fogható, anyagi hozadéka is, de számomra nem. Akkor nagyon eltávolodtunk egymástól. Nem haragudtam, azt hosszú távon nem is tudok, de mellbe rúgott állapotban léteztem nagyon sokáig.     

Csak messziről figyeltem, ahogy Lajos sorsa éles fordulatot vett. Hidegen hagyott, hogy hozzá nem méltó emberekkel vette körül magát, nem érdekelt, hogy megbotránkoztató, irigyelendő, köznapi halandók felett álló és közönséges média személyiség szerepét vállalta fel, vagy tűrte el. Amikor igazán bajba került, akkor kezdtem egyáltalán oldódni. Akkor kezdtem egyáltalán újra érezni, hogy nem közömbös, mi történik vele. Bementem hozzá a kórházba, elfogadtam a meghívását az esküvőjére, vettünk részt közösen különböző eseményeken, egyáltalán képesek voltunk (voltam) beszélni egymással. De a lényegről még ma sem. Én valahogy képtelen vagyok szóba hozni, azt pedig nem tudom, ő értené-e, egyáltalán miről beszélek.     

Sok poklot megjárt azóta, és minden tiszteletem az övé, hogy volt ereje kikapaszkodni abból, amibe más kétszer simán belehalt volna. Neki is két élete van.      Mindenesetre, és mindezekkel együtt, akkor is ő az első basszusgitáros az országban, aki harmóniákat fogott azon a négy baromira vastag húron. Valamint úgy kormányozott egy (sőt több) zenekart, hogy a megfelelő csillagállások esetén akár a nemzetközi vérkeringésnek is meghatározó cseppecskéi lehettünk volna.      –

– A kapcsolatod velük milyen (most és régen) volt? Túl az alkotáson; mentél velük turnézni, vagy az éjszakába, bulizni?     

– Van egy olyan érzésem, hogy ezt a kérdést az előbbiekben már meg is válaszoltam. Igen, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ez nem azt jelenti, hogy minden bulin ott voltam, minden turnét végigjártam én is. Volt, hogy külföldre is utaztam, volt, hogy budapesti koncerten sem voltam ott, de együtt léteztünk. Zenében is, zenén kívül is. Amibe beleértendő a csajozásokon, az ivásokon át a tervezgetésig, a nagy beszélgetésekig rengeteg minden. Már az alakuló megbeszélések is többnyire az én lakásomban zajlottak, meg a jó nagy házibulik is. Mindezek székhelye csak később tevődött át Lajos akkoriban megvásárolt tágas, reprezentatív kéglijébe.           

Ma? Zacsival egyértelműen napi kapcsolatban vagyunk, hiszen, mint említettem, jó ideje újra együtt dolgozunk. Pinyóval gyakran futunk össze különböző koncerteken, bulikon, szédülések folyamán, ahová őt az egyik fia már régóta elkíséri, pár éve már engem is az enyém. Több témáról, többet beszélgetünk ma, mint annak idején. Hasonló a helyzet Petivel is. Mintha most jönnénk rá mindannyian, hogy az akkori nagy hangzavarban kevesebb időnk, energiánk, érzékünk jutott volna egymásra, mint amennyire lehetett, sőt fontos lett volna. Sanyival ritkábban jövünk össze, mindenesetre annál többször, mint az ilyen alkalmakkor megfogalmazott közös, egy-egy új produkcióra vonatkozó terveink.     

– Milyen érzés megélni, hogy lassan évtizedek óta tízezrek éneklik egy-egy koncerten a dalaidat?     

– Keserű szépség. Boldog bánat. Felemelő és magányos. Borzongatóan szép, érzékeny pillanatok, amik közben magukban hordozzák a mulandóságot is. Éppen azzal, hogy ugyanazzal az erővel léteznek, mint régen, ami ránk, rám, már nem biztos, hogy igaz.     

– Miben látod a Piramis hihetetlen sikereit aktív idejükben, illetve a mai napig tartó hatalmas rajongást, érdeklődést?     

– A színpadon megmutatkozó ember öt különböző típus. Ez csak a történelem legnagyobb zenekaraira jellemző. Azt jelenti, hogy a közönség minden tagja megtalálhatja azt, akivel igazán azonosulni tud. Akivel ágyba bújna, beszélgetne, bulizna, barátkozna. A zene. Ahogy Sanyi egyszer jellemezte, Ingmar Bergman filmjének címét kölcsönözve, a suttogástól a sikolyig, a sóhajtástól a kétségbeesett üvöltésig minden tartományt felölel. A szövegvilág. Ami hétköznapi, érthető nyelven beszél érzékenyen, de logikusan, szókimondóan, de megértéssel arról, ahogy emberként látjuk, vagy látni szeretnénk a bennünket körülvevő világot. Közérzet-dalok ezek, helyzetjelentések arról, hogyan érezzük magunkat ebben a világban. Mit szeretnénk, mire vágyunk, miért vagyunk dühösek, mi az, amit elutasítunk. Ugyanúgy, ahogy mindazok, akik azonosulni tudnak ezekkel a gondolatokkal. Mi – illetve itt most hadd legyek kicsit önzőbb: én valóban úgy képzeltem el, úgy próbáltam megvalósítani a szövegírást, a gondolatok, érzések megfogalmazását, hogy az valóban (még ha igazából egyoldalú is) beszélgetés legyen. Tudom, honnan jöttem, reményeim szerint nem is nagyon távolodtam el attól, van bennem beleérző képesség, mindig az vezet, amikor sorokat írok egymás alá. Van bennem képesség, hogy mindezeket úgy mondjam el, hogy mindenki azt higgye, az előadótól kapnak mindent, általa válnak valamiféle közösséggé.     

– A sportolók egy-egy csúcsteljesítmény után életkoruk vagy fizikai állapotuk után kénytelenek abbahagyni… Hiába akarnák az eredményeket; nem megy, csak fejben…  A szövegíró, zeneszerző hogy van ezzel? Rossz párhuzam? Van olyan “határ”, amikor azt mondanád, hogy kiírtam magam?     

– Amíg fejben megy, addig nincs baj. Most akkor komolyan: sosem írtam könnyen. Évtizedek óta azt mondom, most akkor itt a vége. Ezt a nótát, lemezt még valahogy sikerült megírnom, de többet már nem fogok. Nem fog menni. Azután jön az újabb lemez, és valahogy az is megíródik. Utána pedig ugyanaz a letargia, kiégett érzés következik. A világtól elvonulva, ajtót, ablakot magamra zárva tudok csak dolgozni, de amikor elkészülök egy dallal, amit jónak is gondolok, akkor szeretném azonnal mindenkinek megmutatni, szeretnék azonnal mindenhol jelen lenni, hogy hangosan kiabálhassam, ezt hallgassátok meg! Szeretnék ott lenni minden társaságban, minden nő ölében, minden ember lelkében ott lenni, mert irtózatos szeretetet adok, és irtózatos szeretetre vágyom, mert éppen elfogyott. Minden érzékszervemmel része vagyok minden történetnek, minden eseménynek, minden mozdulatnak, minden rezdülésnek, én tartom össze a világegyetemet közösen minden létező sejttel, atommal. Együtt kellene lennünk, mert egymásra vagyunk utalva, egymásért jöttünk létre. Kozmikus, örök időkre szóló szerelmet adtam, ugyanazt szeretném visszakapni, ha lehet, itt és most, azonnal. De mivel éppen el vagyok zárva a világtól, berúgok, és lebegek egy másik dimenzióban. Aztán alig várom, hogy belekezdhessek a következő nótába.           

Amíg ezek az érzések támadni és leteríteni tudnak, amíg nem érzem úgy, hogy ezt a dalt rutinból írtam, önmagam ismételve – addig fogok tudni működni én is. Itt most József Attila szavaira gondolok. Működésben a nyugalom.     

– Voltak hullámvölgyek, alkotói válságok a pályádon?     

– Nem. Olyan volt, hogy a nyolcvanas évek második felében egyszercsak nagyon egyedül találtam magam. A rock tetszhalott volt, eltűnt, mindent elárasztottak a kizárólag a legkevesebb befektetéssel a legnagyobb profitot termelő, a legolcsóbb szórakoztatásra törekvő, egyszeri fogyasztásra alkalmas hamburgerzenék iparszerű gyártásának végtermékei. Ízlésterror kezdődött, diktátumokkal, hihetetlen propagandaháttérrel. Akkor azt mondtam, én kiszállok. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Gyönyörű kaland volt, ami eddig tartott. Elmentem komputer grafikusnak. Játékprogramok tervezésében vettem részt. Angol és amerikai megrendelésre dolgoztunk, több pénzt kerestem – dollárban -, mint addig a dalszövegírással összesen. Persze ezt magasan túlszárnyalhattam volna, ha maradok a zenében és elvállalok néhány akkori futtatott és futó produkciót. Csak ahhoz gyomrot kellett volna cserélnem, amire nem voltam hajlandó. Ízlésbeli, szakmai értelemben soha nem voltam hajlandó semmilyen kompromisszumra, gondolom, ez is az egyik összetevője, hogy évtizedeken keresztül hiteles tudtam maradni. Nem járattam le magam, nem koptam el. Bár csöppet sem volna ellenemre, ha létezne, megjelenne egy hiteles, tehetséges új generáció, akik ma a saját korosztályuk gondjait, örömeit, vágyait, törekvéseit – egyáltalán: gondolatait – tudnák megfogalmazni a saját generációjuk nyelvén, és azt mondanák, hogy én már rég lejárt lemez vagyok, monnyak le. Miért nem jönnek, miért nincsenek? Söpörjenek el, takarítsanak el, még a porszívót is adnám hozzá.     

– Ihlet vagy előleg kell az alkotáshoz?     

– Soha nem pénzért dolgoztam. Igaz, abból élek, hogy dalokat írok. Abból élek, hogy az eladott lemezek után, a koncertek után, a rádióban, tévékben, vendéglátó helyeken elhangzott dalaim után jogdíjat kapok. Ha a mostanában írottakból kéne megélnem, már éhen haltam volna, vagy megint grafikusnak kéne lennem, de így, hogy ketyeg harmincöt év, nincs bajom. Megint oda kell visszacsatolnom, hogy jó volt, szerencsés volt nem elmenni a könnyebb ellenállás irányába. Nem baj, ha nem a ma facsarja ki és dobja egy perc múlva a szemétre a dalaim. Majd holnap felidézik, felfedezik, játsszák és szeretik – akkor már hosszú távon. Így megmarad a folytonosság. Igen, hosszútávfutó vagyok. Nem baj, ha száz méterenként megelőz valaki, azután meg valaki más. Én magam futom végig, ők meg mindig cserélődnek. Persze, ez rossz példa, mert amiben én létezem, azt sosem versenynek tekintettem. Mondom a dolgaim, és ha majd senki nem lesz rájuk kíváncsi, akkor csendben maradok, mondja más.     

Ihlet egyébként, mint olyan, nincs. Állapot van, amikor képes vagyok írni. Azt pedig ennyi idő után már tudom, hogyan vagyok képes ezt az állapotot előidézni.            

– Befolyásol, ha a lemezkiadó határidőt szab?     

– Csak az befolyásol. Tehát ahhoz képest megfelelő időben kell képesnek lennem létrehozni azt az állapotot, amelyben képes leszek teljesíteni, amit várnak tőlem. Nem is magam miatt, hanem azért, mert nem mondhatom A-nak, hogy rendben, elismerem, ez most nem annyira klassz, de hallgasd meg, milyen eszelős jókat írtam B-nek.      

– A Piramis várhatóan fergeteges sikere 2006-ban ad valami elégtételt Neked (is)? Egyáltalán van olyan sérelmed (anyagi-, erkölcsi-, emberi-, stb.) amiért elégtételt várnál?     

– Amit erről el akartam mondani, azt már elmondtam. Hogy most, illetve ezután mi lesz, nem tudom. Igazán optimista sosem voltam, igazán tudatlan már rég nem vagyok.     

– Csillog majd a szemed, amikor az Aréna zeng 15 ezer toroktól, miközben tudod, ezt a dalt Te írtad?     

– Attól függ, hol leszek. El tudok képzelni olyan helyszínt, ahol gyanúsan csillogna a szemem. El tudok képzelni olyan helyszínt is, ahol csak a szívem szorulna el.      

Vissza a főoldalra