Mivel zeneszerző vagyok, egyetlen rímet sem tudok faragni, viszont meg tudom állapítani, hogy az adott muzsikához mennyire illeszkedik a szöveg. Elsőként a Piramis és a Korál esetében éreztem azt, hogy hallatlanul nagy összhangban van a kettő. Amikor rendszeresen kijártam az említett bandák koncertjeire, még fogalmam sem volt arról, hogy Horváth Attila írta mindkét együttes verseit.
Számomra a szöveg és a zene fele-fele arányban határozza meg egy zenekar arculatát és mondanivalóját. Talán ki is lógok a zeneszerzők közül ezzel a véleményemmel. Arról már nem is beszélek, hogy a bevett gyakorlattal ellentétben szívesebben írok zenét kész vershez, mert rendkívül inspirálnak a szóban megfogalmazott gondolatok. Valószínűleg azért alakult ez így, mert legtöbbször a zenéimre „kamu angolul” feldalolt nótákhoz vagy sikerült elfogadható szöveget írni valakinek, vagy nem. Ez utóbbi gyakran előfordult a pályámon. Volt, hogy úgy éreztem, hihetetlenül mély érzéseket sikerült zenébe öntenem, viszont a hozzá készült szöveg egészen idegen témákat taglalt. Nem akarok utólag senkit megbántani, de sok tüske maradt bennem e miatt.
De térjünk vissza a hetvenes-nyolcvanas évekhez! Akkoriban az S.O.S.-ben játszottam. A nagyon jó csapatmunka ellenére a szövegeink jelentették a produkció leggyengébb pontját. Többször megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Attilával, de nem sikerült. Így telt el az elmúlt húsz év.
Miközben a P. Mobilban billentyűztem, végig figyelemmel kísértem a munkásságát. Igaz, abban az időben inkább széthúztak a zenekarok és csak a saját karrierjükkel törődtek, nem az egész szakmát érintő problémákkal. Talán csak pár éve – amióta a külföldiek dömpingje hazavágta a magyar rockműfajt – kezdenek egymásra is odafigyelni a zenészek. Amikor Attila megírta az első Charlie lemezt -  amitől nekem is földbe gyökerezett a lábam -, bebizonyosodott, hogy igenis, igény van a jó hazai zenékre és szövegekre. Akkor már mindennél jobban akartam, hogy együtt dolgozhassunk. Hihetetlen volt számomra, hogy olyanokat tud írni, amelyek minden zeneszerető embert személyenként megérintenek. Mikor jelenlegi zenekarommal, a Tunyogi Rock Banddel úgy döntöttünk, hogy ne csak a rock külföldi és hazai klasszikusait játsszuk, hanem csináljunk új nótákat is, megint felmerült a szövegírás kérdése. Számomra egyértelmű volt, hogy csakis Horváth Attila jöhet szóba. A gitárosunk, Závodi Janó (ex Piramis) mutatott be minket egymásnak. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultam, amikor Tunyóval és Janóval becsöngettünk a „mesterhez”. Viszont Attila nyugodtsága és nyílt őszintesége pár perc alatt teljesen feloldotta a bennem lévő szorongásokat. Hellyel és itallal kínált, majd meghallgattuk a zenei alapokat. Tetszett neki a muzsika, de sokkal jobban érdekelték a régi sztorik, amikor X.Y.-nal ez és ez történt. Kis idő múlva úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szó szót, italt ital követett, aminek a vége az lett, hogy teljesen eláztunk. Én valamikor hajnal háromkor jöhettem el tőle – nem emlékszem tisztán -, Tunyóék pedig már világosban tántorogtak haza.
Az első nekünk írt szöveg bemutatásának pillanatát soha nem felejtem el. Kezembe nyomta a papírt, amit elolvasva végig dúdoltam magamban a nótát.
- Ezt nem hiszem el, nem találok benne egyetlen rossz sort sem – fakadtam ki. Hogy lehet egyből ilyet írni? – kérdeztem Attilát. Egyből sehogy – válaszolta -, de nem mutatom meg azt a hatszáz oldalt, amit közben kidobtam a kukába. Így született meg A tegnap itthagyott című dalunk.
Így utólag már nem csodálkozom azon, hogy ennyire eltalálta a nóta hangulatát, mert meglepően felkészült volt belőlünk. Mindegyikünkről tudott mindent, ami az elmúlt húsz évben történt. Ismerte a sikereinket és bánatainkat, még az enyémeket is, pedig személyesen csak néhány hete ismertük egymást.
Azóta számtalanszor dumáltunk át éjszakákat különböző kocsmák mélyén. Szinte minden zenét illető kérdésben kikértem a véleményét. Először is, mert őszintén és kertelés nélkül megmondja valamiről, hogy az jó ötlet, vagy el kell felejteni. Másodszor pedig azért, mert a megérzései kilencvenöt százalékban be is jönnek. És ez, nagyon jó arány!
Arról, hogy mi volt Horváth Attila legnagyobb érdeme az elmúlt huszonöt évben, csak ennyit mondhatok: önmagán és a szövegein keresztül magyarrá tette a század milliók gondolataira ható műfaját és életérzését, a rockot.