A bálterem csillog.
A vidám tömegben
a lány néma szigetként áll.
Körötte csend van,
ahogy mindig szokott,
ki tudja, mióta már.
A szikrázó tükrök
nem őszinték hozzá,
de más látszik és mást lát a lány.
És sehol nincs ember aki Iátná, amit ő.
És nem volt, és nem lesz talán.  

És reggel felébred,
újból idegen ágyban.
Ruhája a földön hever.
A konyhában elzár egy csöpögő csapot,
s egy bögrében kávét kever.
Aztán rágyújt és nézi,
a fűst merre száll,
és az ablaknál hogy tűnik el.
Később az ajtót
csendesen zárja,
hogy a fiú ne ébredjen fel.  

Az utcára lépve
felnéz az égre.
A tavasz nincs túl messze már.
Átvág a parkon,
ahol zöld már a fű,
s kicsit távolabb metróra száll.
A hajnalok népe
félig még alszik,
és talán még csodákra vár.
Egy reggeli újság
a címlapon írja,
az idén végre szép lesz a nyár.
Meglehet, így lesz
talán.