Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

Nincs több álom

Látod, hogy elfáradtam,
ne kezdd el elölről.
Amit adhatsz, megadtad már.
Jobb, ha felöltözöl.
Semmit nem hagysz itt nálam,
és semmit sem viszel el.
Ahhoz már túl kemény
és túl hideg a szívem.
Nem, nem, nem, ne kérdezz.
Sose csapd be önmagad.
Az öledben boldog voltam,
de ez csak egy pillanat.
Ennél már többre vágyom.
Önmagam megtalálnom.
Azt, akit szétosztogattam,
amikor még hittem, hogy
így a jó.  

Repültem, zuhantam. Ezzel se törődöm.
Magamban állok, két lábbal a földön.
Én már csak azt várom, aki emberként szeret.
Nincs több álom, és nincs több
kifosztott képzelet.  

Menj el, de ne búcsúzz el.
A búcsúzást gyűlölöm.
Velem leszel addig, amíg
illatod a bőrömön.
Mást úgysem hagysz itt nálam,
és mást te sem viszel el,
csak egy mohó érintést
szikrázó testeden.
Nem, nem, nem, ne kérdezz.
Tudom, hogy mit remélsz.
Az előbb a vágy volt erős,
de most a józan ész.
Egy percig boldog voltam
szorító karjaidban,
de már rég megtanultam,
egy ölelés a holnaphoz kevés.

Hozzászólok