Tizennégy múltam éppen – vasárnap volt, azt hiszem.
Apám bort töltött és sodort egy cigarettát nekem.
Leült mellém s azt mondta: most hogy elmégy, ki tudja,
mikor látunk majd újra.
Vigyázz magadra, fiam.
 

 Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy.
 Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így.
 Ott a kollégiumban minden egész másképp van.
 Én csak azt kívánom, bármi lesz is,
 ember légy, fiam.  

Mikor eljött a nap, szintén egy vasárnap délután,
anyám könnyek közt adta rám az ünneplő ruhám.
Csirkét csomagolt az útra,
apám bort töltött újra,
s búcsúzóul azt mondta,
vigyázz magadra, fiam.
 

 Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy.
 Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így.
 Egész más ott az élet. Egyedül hagynak téged.
 Én csak azt kívánom, bármi lesz is,
 ember légy, fiam.
 
 Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy.
 Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így.
 Sokszor bántanak téged,
 de honnan jöttél, ne szégyelld.
 És csak azt kívánom, bármi lesz is,
 ember légy, fiam.
 Én csak azt kívánom, bármi lesz is,
 ember légy, fiam.    

Ahol a házakban még faragott bútor áll,
ahol még egyszerűen él apám s anyám.
Ahol a sűrű erdők elnyelik a külvilág zaját,
valaha ott látott meg engem a nagyvilág  

Ahol a lusta folyó a hegyek közé ér,
ahol az utakon szürke port kavar a szél,
ez az a hely, ahonnan eljöttem, már tíz éve is lehet,
de hidd el örökre otthagytam a szívemet.  

Nagyapám régi dalait énekelgettem,
és a széllel kergetőzve nőttem fel.
Lehet, hogy nem minden pillanatban emlékezem,
de hidd el, azt az időt sosem felejtem el.  

Ahol a lusta folyó a hegyek közé ér,
ahol az utakon szürke port kavar a szél,
ez az a hely, ahonnan eljöttem, már tíz éve is lehet,
de hidd el, örökre otthagytam a szívemet.  

Minél zajosabban vágtat el e nap,
annál kedvesebbnek látom a múltamat.
Ne mondd, hogy divatból vagy szeszélyből vagy rosszkedvből teszem.
Te is megérted, ha eljössz majd velem.  

Ahol a házakban még faragott bútor áll
ahol még egyszerűen élt apám anyám.
Ahol az utakon még most is szürke port kavar a szél,
ahol a lusta folyd a hegyek közé ér.
Ahol a lusta folyó a hegyek közé ér.

Hat óra körül elhatároztam,
fél hétkor már úton is voltam.
Fél nyolckor egy teherautó megállt,
de az első rendőrnél nem vitt tovább.
Tudtam, hogy Miskolcon vár rám egy lány.
Kívántam, bárcsak valahol arra járnék már.
Gödöllőnél éreztem, alig állok már a lábamon,
és jól esne néhány pohár bor.  

Aszódig egy jót gyalogoltam,
miután a fűben egy órát aludtam.
Kora délután felvett egy kedves hölgy.
Nem volt túlkoros, csak öregebb, mint a föld.
Tudtam, hogy Miskolcon vár rám egy lány.
Kívántam, bárcsak valahol arra járnék már.
Hatvannál éreztem, alig állok már a lábamon,
és jól esne néhány pohár bor.  

Tudtam, hogy Miskolcon vár rám egy lány.
Kívántam, bárcsak valahol arra járnék már.
Gyöngyösnél éreztem, alig állok már a lábamon,
és jól esne még néhány pohár bor.  

Mikor másnap reggel Miskolcra érkeztem,
nem találtam otthon a szerelmem.
A barátaim nevetve azt mondták:
nincs egy órája, hogy elindult hozzád.

Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel.
A holnap még olyan szörnyen messze van.
Az országút a lábam alatt és fölöttem az ég.
Ez a két dolog, amit tudok biztosan.  

Nem számít az, hogy hol ér a holnap reggel.
A városok jó ismerőseim.
És mindig van egy jó barátom és néhány szerelmem,
és egy-két dal a gitárom húrjain.  

A nagy folyók mind elérik a tengert.
Az álmaim velük futnak tovább.
Úgy szeretném, ha gyors lehetnék én is, mint a szél,
és az otthonom lehetne a nagyvilág.  

Egy napon majd megérkeznék hozzád,
ha hét határ húzódna is közöttünk.
Úgy fogadnál, mintha én lennék, akit sok, sok éve vársz…
Milyen kár, hogy nem erre születtünk,  

és nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel,
s a holnap még olyan szörnyen messze van.
Az országút a lábam alatt és fölöttem az ég.
Ez a két dolog, amit tudok biztosan.

Énekelsz egy régi nótát,
és azt mondod, sokért nem adnád,
hogyha visszajönnének azok a szép idők,
amikor még vártak rátok
a lányok és a jóbarátok
esténként egy mozi vagy egy klub előtt.  

Nos, képzeld el, hogy visszatérnek
azok a régi bolond évek,
és minden épp úgy van, ahogyan volt.
Éhes vagy, és nincsen pénzed,
átcsavarogtál három éjjelt,
és mint egy őrült, járod a rock and rollt.  

Minden korban van valami, ami akkor és ott jó,
és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható.
És ha összejönne a régi banda,
hidd el, roppant unalmas volna.
Mást gondolnánk, és másról volna szó.  

Azok az évek elmúltak már,
te is eléggé megváltoztál,
bár meglehet, hogy a tükörnek nem hiszel.
De ha egy régi lánnyal találkoznál,
tudom, te is csodálkoznál,
hogy meghízott, és két gyereket nevel.
Minden korban van valami, ami akkor és ott jó,
és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható.  

Minden korban van valami, ami akkor és ott jó,
és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható.
De megmarad nekünk néhány dal, mint emlékeztető,
hogy az életünknek nincs refrénje, ami ismételhető.
És ha őrzöl is néhány régi nótát,
a helyed most már nem találnád,
ha visszatérne az a boldog, bolond idő.

Anyám a kapuban áll,
és elkezd majd sírni, ahogy megérkezem.
Apám csak szótlanul rázza a kezem,
bár látom, már kérné, hogy meséljem el,
mi minden történt velem,
mióta elhagytam az otthonom.
Hogy éltem, hol jártam, milyen a világ,
és mi mindent láttam a megtett úton?
Szinte látom a szomszédok hosszú sorát,
ahogy mindent otthagyva rohannak át
látni a fiút, aki megérkezett.
Igen. így lesz, ha egy napon hazamegyek.  

A terített asztal körül
ott ül a család és pár jó barát.
Apám zavartan átadja nekem a helyét
az asztalfőn, ahol más sosem ült még.
És rám néznek kíváncsian,
és egyszerre tíz kérdést szegeznek nekem,
és mindegyik kérdésre felelni kell,
és nem tudom hol kéne elkezdenem.
Mindig csak a szépet mesélem el,
hogy szegény anyám kicsit boldog legyen.
Kigondolok néhány szép történetet.
Igen, így lesz, ha egy napon hazamegyek.
Tudom, így lesz, ha egy napon hazamegyek.
És ígérem, egy napon hazamegyek.

Hajnali harmat száll,
és minden cseppjén megcsillan a fény,
ahogy legördül hosszú fűszálak hegyén.
A városkapunál
az érkező megáll.
Csak egy csavargó, vagy egy álruhás király.
A falakon túl a nép
éli nyüzsgő, mohó, zajos életét.
És az ismeretlen a város főterén
egy faragott kőre ül,
és a tömegben egyedül
egy furcsa, régi hangszeren
különös dalba kezd.  

Mint a suttogás a szélben,
nem volt több a dal,
és félig el is fojtotta az őrült hangzavar.
Mint a suttogás a szélben,
könnycsepp a harmatban.
Gyémántpor a szálló homokban.  

És aki arra járt,
a gyűrött kalapba pénzt dobott talán,
és ment tovább a dolgai után.
Aztán évek múltak el,
és századok teltek el.
A város mindig változik,
az emberek sosem.  

A színhely mindig változik,
a történet sohasem.

Tizenhat éves, és félig gyerek még,
de félig már nő, és tudja, hogy az.
De úgy nevet és sír, ahogy én is tudtam rég,
amikor hittem, hogy ami szép, az igaz.  

Néha feljön hozzám, rendbe teszi a szobám,
és kinevet, hogy ügyetlen vagyok.
Aztán eltör egy vázát, és riadtan áll.
Látom rajta, hogy majdnem zokog.  

Félek, hogy jön majd egy nap, mikor nem látom már.
Hozzád megy inkább, mert a számodra nő lesz talán.
És félek, hogy bántod, hogy letöröd
és eldobod majd.  

Mert tizenhat éves és félig gyerek még,
félig felnőtt, s hiszi, hogy egészen az.
Hiszi, hogy szeretik. Add, hogy sok idő múljon el,
amíg rájön, hogy nem volt igaz.
Amíg rájön, hogy ez sem volt igaz.

Úgy szeretném, úgy szeretném,
igen, szeretném, hogyha szeretnél.
És ha szeretnél, azt szeretném,
ha úgy szeretnél, ahogy szeretném.  

Napok óta már alig alszom valamit éjjel.
Tudod, nagyrészt inkább csak ülök az ágyamon,
és kigondolom, hogyan mondjam el, amit kéne.
Hogy miért nem sikerül sosem, igazán nem tudom.  

Pedig szeretném, úgy szeretném,
igen, szeretném, hogyha szeretnél.
És ha szeretnél, azt szeretném,
ha úgy szeretnél, ahogy szeretném.  

Tudom, nem vagy szép, de hát én sem vagyok egy filmsztár,
és a cipőmet se naponta tisztítom.
De neked adnám mindenem, hogyha kérnéd.
És a legtöbbjét nem is sajnálnám nagyon.  

Mert szeretném, úgy szeretném,
igen, szeretném, hogyha szeretnél.
És ha szeretnél, azt szeretném,
ha úgy szeretnél, ahogy szeretném.  

Emlékszem, egyszer rajtad volt a nagykabátom.
Lábujjhegyen jártál, mégis a földig ért.
Nevettem rajtad, de most már egy kicsit bánom.
Olyan kár lenne, hogyha haragudnál ezért.  

Mert szeretném, úgy szeretném,
igen, szeretném, hogyha szeretnél.
És ha szeretnél, azt szeretném,
ha úgy szeretnél, ahogy szeretném.