Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

Magyar Nemzet 2009

A rock-költő                                                                                              
Interjú Horváth Attilával
  

Nagyjából egy időben a beat-pop-rock hazai térhódításával, a szövegírás ázsiója jócskán felértékelődött. Az úttörők – Bródy és Dusán – nyomdokain szinte azonnal megjelent a következő generáció, hogy egy újfajta, nem kevésbé lázadó életérzés közvetítésével helyet követeljen magának a lassan formálódó zenei világban. Horváth Attila a magyar rock-költészet egyik ikonja; munkásságának kezdete egybeesik a műfaj születésével.  

Hegedűs István:  Hogyan fedezheti fel magában egy húszas éveinek elején járó fiatalember a rock-költészet iránti tehetségét, mely 1972-ben a Taurus együttes dalszövegeiben kezdett kibontakozni?
Amikor zenélni kezdtem, a hatvanas évek közepén, még rock-zene sem létezett, a rock-költészet fogalma pedig még annál is jóval később jelent meg. Amatőr beat-zenekarban basszusgitároztam, énekeltem, a programunk nagy része már akkor is saját dalokból állt. Korábban verseket írtam – nem túl jókat – így természetes volt, hogy a dalaink szövegét én írjam. Rájöttem hamar, hogy ez számomra is, mások számára is több élményt tud nyújtani, ezért a versírást már nem is folytattam. Felismertem, hogy rám jó hatással volt az a kötöttség, amivel a zene kényszerített kordában tartani az egyébként elég fegyelmezetlen, mindenféle korlátok nélkül áradó sorokat. Ehhez viszont jó iskola volt a költészetből már ismert időmértékes versformák korábbi próbálgatása.  

Akkoriban külön bizottság igyekezett fogást találni – különösen a beat/rock-zenekarok által írott – dalszövegeken. A nem tetsző részeket irgalmatlanul átíratták.
Igen, az ún. Táncdal- és Sanzon Bizottságról beszélünk, amelyik elsősorban kifejezetten politikai szempontok szerint vizsgálta a leírt sorokat. Sok bajom nem volt velük, több okból. Először is Bródy János már viszonylag korán kitalálta, hogyan kell túljárni az eszükön, a magyar költészetben nagy hagyományokra visszatekintő virágénekek, illetve az allegorikus megfogalmazások feltámasztásával, modernizálásával. A magyar olvasók, hallgatók természetes adottsága volt mindig is felfedezni a sorok között a ki nem mondott tartalmakat – mi pedig megtanultunk a „sorok közt” írni.

Másodszor, a Bizottság összetétele vegyes képet mutatott. Aki pártvonalon került oda, nem értette az elrejtett gondolatokat. Aki értette, mert maga is alkotóművész – kevés kivételtől eltekintve -, pedig nem hívta fel az elvtársak figyelmét. Így komoly problémát azok jelentettek, akiket egyéb okokból eleve tiltani akartak, vagy akik – különféle megfontolásokból – tudatosan vállalták az önfeláldozó, faltörő kos szerepét.
Harmadrészt, a hetvenes évek közepén már inkább gittegyletté vált ez a bizottság, igazi döntési szerepet a Rádió, a TV, majd leginkább a Lemezgyár játszott. Ott érvényesült a kultúrpolitika. Az ott jelentkező – akár politikai, akár üzleti – „magasabb” érdekek egy pillanat alatt írták felül a Bizottság döntéseit.
Negyedszer – és ezt nagyon fontosnak tartom megemlíteni -, amikor a szövegekre már Romhányi József, Baranyi Ferenc, majd legkésőbb Fodor Ákos „felügyelt”, az ő hozzáállásuknak köszönhetően erősen megváltozott a helyzet. Nekik már eszük ágában sem volt a cenzor szerepét játszani, sokkal inkább – a dalok értékeit felismerve és kiemelve – segíteni akartak, mint gátolni. Azért örülök, hogy ezt elmondhatom, mert erről talán soha nem beszéltünk, mindig a negatív általánosítások kaptak hangot.
Az ötödik ok – amiért nem igazán kerültem konfliktusba ezzel a testülettel -, hogy kicsit tovább fejlesztettem a gondolatok elhallgatásának technikáját. Persze biztosan mások is folyamodtak ugyanehhez a cselhez. Nevezetesen, egy lemez megírásakor néhány szövegbe eleve beleírtam néhány sort, amit magam sem gondoltam komolyan, csak azért nyújtottam be a nem igazi változatokat a Bizottsághoz, mert tudtam, hogy azokra a sorokra majd nagyon ráharapnak. Azután, amikor nagy dörgedelmesen kikeltek a mondatok ellen, nem vitatkoztam. Azt mondtam, rendben, igazuk van, belátom, átírom. És akkor bemutattam azt a szöveget, amit eredetileg írtam. Azonnal szent lett a béke. Később Fodor Ákossal – akit a mai napig szeretek és tisztelek költői munkásságáért, valamint mindenkori tisztességéért – jókat nevettünk ezeken az „ügyeken”.  

Felsorolni is sok, hogy a már említett Taurustól, a Piramison keresztül Charlie-ig, Kern Andrásig, vagy éppen Koncz Zsuzsáig ki mindenkinek a lemezén szerepel szövegíróként. Hogyan tudja testre szabni e különböző stílusú, életfelfogású előadóművészek számára írt verseket?
Csak olyan előadókkal dolgozom, akikkel szakmai és emberi szempontok alapján is tudok közösséget vállalni. Nem kell, hogy közeli barátok legyünk, nem kell, hogy azonos módon lássuk a világot, kell viszont, hogy legyenek közös élményeink – még ha azokat nem is együtt éltük meg -, legyenek találkozási pontok. Azután megírom az én élményeimből, történeteimből, gondolataimból, érzéseimből azokat, amikben el tudom mondani a hasonlóságainkat. Attól lesz mindez hiteles, hogy van empátiám, birtokomban van az a képesség, ami az írók, drámaírók sajátja: minden szereplőjük bőrében ők vannak, otthon vannak.  

Horváth Attiláról köztudott, hogy semmilyen politikai párthoz, ideológiához nem kötődik. Véleménye azonban nagyon is van a minket körülvevő világról, társadalmi folyamatokról. Dalszövegeiben gyakorta hivatkozik Istenre, vagy találkozhatunk közvetett biblikus utalásokkal.
Határozott véleményem, hogy az alkotó ember sokkal nagyobb távlatokban kell gondolkodjon, mint a különböző ideológiai rendszereket képviselő bürokratikus alakulatok. Beszéljünk akár pártokról, akár egyházakról, akár gazdasági – vagy más – érdekközösségekről. Természetesen tiszteletben tartom, ha bármely alkotó ezt nem így gondolja – csak ebben az esetben a saját mozgásterét szűkíti, a saját függetlenségét adja fel. Nem ítélem el, aki ezt teszi, de én magam nem szeretném. Ennek is van természetesen kockázata. Egyedül maradok, sehová sem tartozom, magányosan fogok elmenni. Utána aztán majd nagyon sokan hozzájuk tartozónak fognak mondani – sajnos ismerem a folyamatot, többszörösen is.
Hogy akkor már én hol leszek, mi lesz velem, nem tudom, de foglalkoztat, kíváncsi vagyok, mert nyitott és gondolkodó embernek tartom magam. Ezek fejeződnek ki azokban a dalaimban, amelyekben megjelennek az emberi kapcsolatrendszereken túlmutató gondolatok – leginkább persze kérdések formájában. Mert vannak dolgok, amik nem tudhatók és nem felfoghatók.  

Az esetlegesen befogadható dallam mellett mennyire kap hangsúlyt ma Magyarországon a szövegi mondanivaló? Globalizálódó világunkban, hogyan látja ennek a „műfajnak” a jövőjét?
Nem tudom. Közvetlenül hozzám természetesen azok a visszajelzések jutnak el, amelyek szerint fontos, mit és hogyan közvetít a dalszöveg. Nyilván, akinek ez nem fontos, az nem veszi a fáradságot, hogy éppen nekem mondja el. Viszont lépten-nyomon találkozhatunk a tömeges és totális igénytelenséggel. Emellett sokszor kénytelen vagyok felismerni azt is, hogy aki azt mondja, számára nagyon is fontos a szöveg, tulajdonképpen nem is érti. Miközben persze azt hiszi, hogy igen.
A kérdésnek azt a részét viszont én nem értem, mindez hogyan függ össze a globalizálódással? Ha arra céloz, hogy a kultúra is egyre egyetemesebbé válik, ezért fontos, hogy szülessenek továbbra is magyar nyelvű dalok, amikhez ragaszkodhatunk, szerethetjük azokat, mert közünk van hozzájuk – akkor azt mondom, igen. Viszont nem mindegy, milyenek. Az alkotók felelőssége megkérdőjelezhetetlen. Viszont személy szerint és dalszövegíróként azt szeretném, ha mindig a minőség számítana elsősorban. Nem csak a „mit”, hanem a „hogyan” is.  

Munkássága 25 éves jubileumára könyv alakban megjelent addig megírt dalszövegeinek gyűjteménye. 2005. augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével tüntették ki, nemrégiben 4 CD-ből álló gyűjteményes hangzóanyag került a boltokba, mintegy összefoglalva az elmúlt 36 év művészi pályáját.
Az EMI kiadó keresett meg a gondolattal, és sehogy sem tudtam lebeszélni őket. A végeredmény egy olyan gyűjtemény lett, ami a világon egyedülálló. Soha, sehol nem adtak még ki egy szerzőtől négy lemezes, díszdobozos válogatást. Illetve csak klasszikus zenében, ha azt a szerzőt minimum Bachnak, vagy Mozartnak hívták.  

Úgy érzi, hogy megfelelő elismerésben részesítik eddigi alkotói tevékenysége alapján?
Most már néha igen. Igaz, meg is dolgoztam érte úgy, hogy soha nem ezért dolgoztam. Mindaz, amit említett – meg még sok más elismerés – roppant megtisztelő, de a legfelemelőbb érzés mindig az, amikor egy lemez, vagy koncert után valaki ismeretlenül odalép hozzám, hogy kezet szorítson, vagy egy pillanatra átöleljen. Az egyiket mindig látom a polcomon, a másikat magamban őrzöm mindig és mindenhol. 
        
 

  1. CharlesHeN:
    2021 február 3

    tinder login, tinder app
    what is tinder

Hozzászólok