VISSZATÉR A DALLAM  

Semmit sem tudtam a Korál együttesről, amikor először beültem a koncertjükre. Tagjai közül csak a billentyűs, Balázs “Fecó” Ferenc pályájáról voltak hézagos ismereteim. A koncerten aztán olyan meglepetésben volt részem; hogy utána gyors egymásutánban még három-négy Korál-bulit meg kellett hallgatnom. Újból találkoztam ugyanis valamivel, amiről már azt hittem, hogy végleg kiveszett a rock-zenéből. A Korál nótáinak dallamuk van. Méghozzá nem is három-négy hangot végeérhetetlenül ismételgető, a belesulykolás trükkjével keménykedő dallam, hanem igazi, széles ívű, valahonnan valahová tartó, építkező, belső dinamikával rendelkező melódia. Ez manapság valahogy nem szokás, nem divat: talán nincs is rá szükség. Ha elég nagy a zaj, akkor elég kemény a banda. Amelyik zenész egységnyi idő alatt több hangot csikar ki a gitárjából, az a nyerő. Ez pénz illetve gyakorlás kérdése. Dallamot írni azonban nem tanulhat meg akárki. A hazai rock-bandák már le is szoktatták róla a közönséget, hogy ilyesmit reméljen. Pedig a keménység és a dallamosság nem zárja ki egymást. A Rolling Stones zenéjében megfér egymás mellett az As Tears Go By és a Jumping Jack Flash, sőt, olykor egyazon nótán belül csap át a leglágyabb melódia a fanyüvő, hegyhengergető dübörgésbe – a Ruby Tuesday vagy a She’s a Rainbow jó példa erre.

No igen, de ehhez fantázia is kell, meg ötlet, meg hangszerelési tudás. Nálunk ezt nagyon sok bandánál az elszántság és a közönség segítő szándéka, rajongásig fokozódó jóindulata pótolja. Balázs Fecónak megvan az az adottsága, hogy tud melódiát írni. Megvan a csapatban a bátorság, hogy olyan hangerőbeli, dinamikai váltásokkal éljenek, amitől a hangmérnökök a fejükhöz kapnak ijedtükben.
Balázs Fecó mellett három kiváló képességű zenész dolgozik az együttesben, s közülük kettő a Korál megalakulása óta vele van: Fischer László szólógitáros és Scholler Zsolt basszusgitáros. Muzikalitásban  mindketten méltó társai a billentyűsnek. Hozzájuk társult Dorozsmai Péter, aki végre olyan dobos, amilyenre kezdettől fogva szüksége volt a Korálnak: ő nemcsak azt tudja, hogy mikor kell ütni: ahhoz is van érzéke, hogy mikor kell csöndben maradni.

Nem lehet a Korálról írni anélkül, hogy egy ötödik emberről ne szólnánk: Horváth Attiláról, aki a szövegeket írja. (A névazonosság ne tévesszen meg senkit: nem azonos az énekes Horváth Attilával.) Attila megint csak olyan ember, aki nagyszerűen érzi a Korál zenéjének sokféleségét. Tud finom, apró megfigyelésekből összeszőtt, érzékeny szövegeket írni, de otthonos a legkemé-nyebb rock érzésvilágában is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Korál mellett két, teljesen eltérő zenei irányzatot követő együttesnek ír szövegeket: a Bojtorjánnak és a Pira-misnak. Sok-sok éve együtt dolgozik Balázs Fecóval, ismerik már egymás gondolatait is.

S ezek a gondolatok olyanok, hogy érdemes értük meghallgatni a nyáron megjelent Korál nagylemezt, érdemes beülni a koncertre. Az első néhány sorban fölfelé nyúlkáló kezek erdején keresztül feketébe öltözött alakokat láthatunk, a súlyos Hammond orgona ide-oda kószál a színpa-don, a gitárosok keresztül-kasul bekalandozzák a terepet, mint akármelyik rock-banda buliján. De közben érezhető közeggé válik és beburkol a zene. Monumentális ívek feszülnek, katedrálisok épülnek és omlanak össze a fülünk hallatára. Itt nem lehet kívül maradni; magával sodorja az embert, átmossa az agyát, fölfrissíti az érzékeit.
Röviden és egyszerűen: a Korál nemcsak jó zenekar. Fontos zenekar is.  

Révbíró Tamás