Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

Kölyök a hátsó udvarból

A hős postás vörös ezred esete a vihogó fegyencek asztaltársaságával – Gumibot és tojásrántotta – Illés, Omega, Metró, Balázs Fecó, Spencer Davies Group – József Attila elvtárs a sáncdalbizottság előtt – Marx, Mao, Marcuse, Dylan, Donovan, Leonard Cohen, Neil Young, Erdős Péter –   – Ez az első fejezet. Már  címe is van. Kölyök a hátsó udvarból.

- Én is gondolkodtam azon, milyen dalcím illene ide…   Ha volna két életem…  Mindig útközben voltam valahol két otthon, két fölfogás, két világ között…   Jó akkor maradjunk annyiban, hogy Kölykök a hátsó udvarból… 

- Nem kölykök, kölyök.

- A kölyök a hátsóudvarból 1952 január  4-én született. Félúton a Mátyás tér és a Rákóczi tér között. Budapest, József utca. Ebben az elég kemény környezetben szolid családi életet éltünk szüleimmel.  Édesanyám Visznekről, a Mátraaljáról jött és a József távbeszélőközpontban dolgozott. A fater pedig úgy került föl faluról az osztrák határ mellől, hogy az ottani Cziráki gróf fiának lett a tisztiszolgája, csicskása, mikor az katonának állt. A háborúban a Horthy – testőrségben szolgált, utána pedig parlament őr lett. Főtörzsőrmesterségig vitte. Dacára annak, hogy parasztgyerek volt, sugárzott belőle valami nagyon arisztokratikus. Szép szál, közel két méter magas, fiatal arc volt.  Szűkszavú, és nagyon szigorú. Nem volt szüksége szíjra vagy áztatott kötélre. Elég volt, ha kicsit szúrósabban rám nézett.
Társbérletben laktunk. A nagyszobát egy nagyon öreg néni foglalta el, aki az én első 3-4 éves kori emlékeim szerint, nagyon beteg volt. Majdnem magatehetetlen. Klotyóra nem nagyon járt ki, leszállt az ágyról és odahugyozott a padlóra, ami rohadt is rendesen. A 8 négyzetméteres kisszobában szorongtunk mi öten apámmal, anyámmal, húgommal, nagybátyámmal, anyám öccsével. Az öregasszony végül  szeretetotthonba került, és megkaptuk az egész lakást. Volt  is ciánozás. Amikor meghalt,  egy bélyeggyűjteménye maradt utána. Állítólag baromi értékes volt.  A faterék annyira féltettek minket valamilyen fertőzéstől , hogy az egészet elégették. Anyám sokáig emlegette szemrehányóan,  lehet, hogy egy házat vehettünk volna belőle… 

- Szép gyerekkori emlékek.

- Édesanyám csecsemő húgommal volt elfoglalva, apám és nagybátyám  a Kandó technikumot végezték estin, együtt tanultak. Hiába ágáltam, tessék velem is foglalkozni. Mondták: olvassak. De nem tudok. Adtak egy ábécéskönyvet. Annyi idejük volt velem foglalkozni, hogy megtanítottak néhány betűt, a többit meg lassanként, egyenként kérdezgettem meg tőlük. Elbíbelődtem a dologgal, és nem nagyon zavartam a felnőtteket. Mire a Bacsó Béla utcai általánosba kerültem, írni, olvasni, számolni  már nem okozott gondot. Szerencsém volt, a tanító néni rájött, hogy mindenki jobban jár, ha nem kell végig unatkoznom a többiekkel.
Ha ahhoz volt kedvem órák alatt, nyugodtan odamehettem a szekrényhez, ahol volt egy saját füzetem színes ceruzákkal, elvonulhattam az utolsó padba, és akár egész nap rajzolgathattam, így a többiek legalább nyugodtan művelődhettek. 8 éves koromban már verseket írtam. Horváth Attila itt vala / és neki jó vala…   Ilosvai Selymes Péter rímtechnikája tökéletesen kielégített.
Viszonylag korán belekóstoltam a szabadságba. Magadra vagy utalva, nem  nagyon függsz másoktól. Azaz dehogyisnem.  Ha a tanító néni elkezd engem egzecíroztatni, akkor se híre, se hamva semmilyen szabadságnak, viszont lehet, hogy úgy eltorzultam volna, hogy ihaj… 
Ha három napig nem volt suli, én már lent is voltam Viszneken. Az összes téli, tavaszi és nyári szüneteket ott töltöttem. Ugyanúgy éltem, mint az unokatestvéreim és a többi falusi gyerek. Mezítláb, klottnadrág, tájszólás, zsíros kenyér, csorog rajtad végig a dinnyelé…   Hajnalban jött a kondás, kihajtani a disznókat. Messziről lehetett hallani, igazi trombitája volt, fújta is rendesen. Ebbe a trombitába én konkrétan szerelmes lettem. Képes voltam nem emberi időpontokban felkelni, a kapuban lesni az öreget, hogy egyet-egyet belefújhassak a rézbe. Tiszta sor volt, hogy ha nagy leszek, kondás leszek.
Három évvel idősebb unokabátyámra úgy néztem föl, mint az istenre, rettenetesen imádtam a palit. Ô is szeretett engem, vitt magával mindenhová. Én voltam …  a” pesti gyerek a faluban. Ez kiegyenlítette a  korkülönbséget. Kamaszkoromba olyanokat csajoztam faluszerte és a környéken, hogy az borzasztó. Később,  amikor már zenéltem, afféle helyi sztárnak számítottam. Ami ugye szintén nem jött rosszul…  
Az állatszeretetem innen hoztam, És a vágyat is, hogy legyen egyszer egy parasztházam.

- És lesz?

- Előbb – utóbb.

- Biztos?

- Biztos.

- …  Vidékre költözöm / Már semmi nem ér el, amihez nincs közöm…  “

- Már megtettem volna, ha idézhetnél olyan nótát is, hogy kiszállok az autómból…   Se nóta, se kocsi.

- Ebben a sok nagy – nagy szabadságban mégiscsak a Puskás Tivadar távközlési technikumban kötöttél ki a képzőművészeti gimnázium helyett…. 

- Apám úgy gondolta, olyan iskolába kell beíratni engem, ahol biztos megélhetést nyújtó szakmát tanulhatok, aztán annak rendje – módja szerint én is beállok a sorba, és szép lassan araszolgatva  előre, én is lehetek majd művezető.  Ahogy ő, miután leszerelt a katonaságtól, és elvégezte a Kandót. Mi van, ha nem vesznek föl a képzőművészetibe, és a másik megjelölt iskolába sem? Engedtem nekik. Nagyon elkeseredve azért nem voltam, mert engem akkor igazából már a zene vonzott.

- 1966.

- Akkor én már két éve zenekarosdit játszottam. Két bandám is volt. Az egyik az iskolatársakból állt, a másik pedig Rákóczi téri figurákból. Egyikben sem tudott senki zenélni. Saját nótákat már irogattunk, de nem tudtuk őket eljátszani. Ha lett volna hangszerünk, sem tudtunk volna vele mit kezdeni.

-  Puskás Tivadar Távközlési technikum… 

- Olyan elődeim voltak ott mint, Schöck Ottó, Bródy János,  a Zacsi (Závodi …  Zacskó” János a szerk.), akivel éveket töltöttünk el egymás mellett a rock and roll-ban, és nem is sejtettük, hogy egy iskolába jártunk.
Rögtön elsőben összebarátkoztam Kapuvári Gáborral. Neki már  volt gitárja, hamarosan én is  kaptam karácsonyra egyet. Ha jól emlékszem, ő írogatott le nekem először akkordokat. Természetesen A Felkelő Nap Házát. Akkoriban minden gitáros ezt a nótát tanulta meg először. Megtanultam én is egy fél óra alatt, aztán tovább már nem is nagyon érdekelt. Abból a három harmóniából azonnal saját nótákat fabrikáltam.
Fanatikus Rejtő-hívők lévén  a suliban azonnal megalakítottuk a Vihogó Fegyencek Asztaltársaságát. Alapszabállyal, igazolványokkal, ahogy kell. Minden  vihogó fegyenc köteles a cipőjébe fűzőt fűzni, továbbá mindig magánál tartani egy darab kék ceruzát. Indoklás: jó, ha van. Igazolványt a fater elsőnapi bélyegzős bélyegeinek kartonjaiból magam készítettem.  Amint kitudódott, hogy létezünk, rögtön ránk is sütötték: államellenes szervezkedés.

- Hogyan buktatok le?

- A Puskásba alig néhány lány járt. Egyiküket rajtakapták, amint egy osztálytársával csókolódzott. A szülők rögtön berohantak az iskolába. A tantestület úgy vélte, az nem járja, hogy két tizenöt éves csak úgy fogja magát és csókolóddzon, igen, igen, ennek a dolognak bizony utána kell járni. Hová korcsosulna egyébként az ifjúság?! Ki kell vizsgálni az esetet, és elejét kell venni minden ilyen irányú törekvésnek…   A jelentős erőket mozgósító nyomozás és felelősségre vonás nyomán kiderült, nem csupán arról van szó, hogy szatírok gyűjtőhelye a technikum, hanem ezek a szatírok eme tevékenységükkel ráadásul államellenes felforgató aknamunkájukat igyekeznek takargatni! Mi ez a kék ceruza? És min vihognak ezek? Pont most amikor… És milyen fegyencek?! Csak nem arra céloznak…

- Esetleg… 

- 2 srácot az ország összes középiskolájából kitiltottak, kettőt a Puskásból rúgtak ki, a többieknek, tizenvalahányan voltunk … 

- Tömegszervezet.

- …   kettes magatartás, ötödfokú fegyelmi. Az első évfolyamot még az első félév végére fölforgatták. Ekkor tapasztaltam először, hogy a hatalom, még a legapróbb is, képviseli a hatalmat azokkal szemben, akik nála lejjebb állnak. És ez a  hatalom, ez fél. Ez paranoid. Tűzzel – vassal írt mindent, amiről nem tudja, hogy micsoda. Mindentől ideges lesz, aminek nem ismeri a működését.
Akadt néhány tanárunk, aki nyíltan mellénk állt. A tantestület többsége azonban az első sorban menetelt , és mindenkinél hangosabban követelte, hogy példásan büntessenek meg minket. Közülük néhányan, mikor nem voltak szem előtt, cinkosan összemosolyogtak velünk. Őszinteség, emberi tartás, első lecke.

- Ezek után  megengedték, hogy irodalmi színpadot szervezz,  zenekart alapíts? Az irodalmi színpad még csak klappol valahogy, na de egy beatzenekar!

-  A humán tárgyakon kívül semmi nem érdekelt.   Ebben az időben már megjelentek  az első verseim. Baranyi Ferenc, akkoriban ünnepelt költő, vezette a Magyar Ifjúság versrovatát.  Becsületére legyen mondva, komolyan vette a fogadóóráin fölbukkanó arcokat. Amit jónak talált, azt be is szerkesztette a lapba. Az Ifjúsági Magazinba bekerülni azért volt rangosabb dolog, mert az IM havilap volt, kevesebben publikálhattak benne. Szóval egyértelmű volt, hogy az irodalmi színpadnál a helyem. Kevesen voltunk, gyorsan vezéregyéniség lehettem.  Hátha a rossz útról, ahol vihogva tévelygek a kék ceruzámmal, a művészet majd visszavezet a társadalomba.
A zenekart először titokban csináltuk. Csak később, amikor az irodalmi színpaddal diákfesztiválokon vettünk részt és igyekeztünk az előadásokba zenét csempészni, került képbe a zenekar. A Soul Bridge a diákszínpad köpenyéből bújt ki. Egyik rádiótechnika tanárunk , Bakó Imre bütykölt erősítőket nekünk, az első torzítómat is  ő  építette.
Hatvanas évek, feeling, zene, csavargások. Nem voltak azok rossz idők.
Többek között az autóstop nagy korszaka volt ez. Mi ebben sem akartuk ugyanazt és ugyanúgy csinálni, mint mások. Mi kitaláltuk magunknak a  vonatozást. Ketten – hárman kimentünk valamelyik pályaudvarra, soha nem tudtuk előre melyikre. Fölszálltunk az első vonatra, ami indult.

- Jeggyel vagy anélkül?

- Többnyire nélküle. Ez megszabta az úti célt is. Addig mentünk, amíg nem jött a kalauz. Ott leszálltunk, és a kaland az volt, hogy ott kellett eltöltenünk a hétvégét. Pénzünk sosem volt, szállást, élelmet kellett találni. Nem tarhálni,  erről szó sem lehetett. Olyan viszonyba kellett kerülni ottani arcokkal, hogy legyen hol aludnunk, és legyen kajánk. A legtöbbször  végül valamilyen öreg néninél ébredtünk, és mire kikászálódtunk a sok dunyha alól, az asztalon már ott gőzölgött a rántotta. És tudod, ezek az öreg nénik minden faluban valahogy egyformák voltak…Ugyanaz a kötény, ugyanaz a kendő, ugyanaz a visszafogott mosoly.

- A hatósági közegek meg direkte rajongtak értetek.

- Soha semmi balhénk nem volt, amikor gitárral a hátunkon csavarogtunk keresztül – kasul az országon. Lehet, hogy én gyárilag ilyen vagyok. Nem vonzom a balhét.
Persze Pesten, a Spencer Davies Group koncertrjéről hazafelé viszont kaptunk rendesen. A Kisstadiontól az EMKÉ-ig sorfalat álltak a rendőrök a Rákóczi úton. Időről – időre bekergettek egy csoportot egy mellékutcába, és ütötték – vágták őket. Az EMKE – aluljárót pláne nagyon szerették. Minden kijáratot lezárhattak kedvükre.
Ez a hatalom rettegett a fiataloktól. Nem értették, miért jönnek  össze itten tömegek arra, hogy  keep on runnin’…   Nem jutott el az agyukig. De azt látták, hogy jól érezzük magukat,  néha még valaki le is tépi magáról a ruhát és azzal integet. Mit tehettek egyebet, jól elvertek mindenkit, akit értek.

- Ha egy sulibanda picit is jó, azonnal óriási sztárrá válik a berkeken belül… 

- Persze, csak mi ezzel nem nagyon tudtunk élni, mert kevés volt a csaj. Az igazi az lett volna, ha mi egy lánygimnáziumban vagyunk öten fiúk, ráadásul még zenekar is…   Azért másodikra már teljesen mi uraltuk az iskolabálokat. Részint mint irodalmi színpad, részint mint zenekar. Egy osztálytársammal ketten ráadásul még kabarétréfákat is előadtunk. Épp az esedékes szalagavatóra próbáltunk a zenekarral, amikor berontott az igazgató. Ki engedte meg, hogy ne vegyetek részt a diáknapi előadásokon és itt zajongjatok? Hát az igazgató elvtárs. Az én engedélyem, akkor vonom vissza, amikor nekem tetszik! Azonnal tessék fölmenni a II.14-be meghallgatni a Hős Vörös Postás Ezred veteránjainak élménybeszámolóját!
A II. emelet 4-ben nem tiporták egymást. A tizenkilences veterán elvtársakra senki nem volt kíváncsi, és akkor még ez az irdatlan csörömpölés is! Botrány. Na, így kerültünk mi oda. Nem bántuk meg. Eszméletlen műsor volt. Ez a két öreg szerintem ’45 óta abból élt, hogy a hős postás vörös ezreddel haknizott. Az egyik volt a góré, a másik meg a samesz.
- Na Józsikám… 
- Béla… 
- Mondom Józsikám…  Béla, mutasd meg a fiataloknak a térképen, hol van Felsőzsolca!
Józsikám-Béla odahajolt a térképhez szódásszifon szemüvegével, keresgélt egy kicsit, majd fölrikkantott: Itt van!
Az előadás végére kiderült, hogy ezek az arcok nem csak, hogy a munkásmozgalom kétlábon járó legendái, de maguk is művészemberek. Költők. Véletlenül volt náluk néhány vers. Úgy ötszáz. A felsőzsolcai temető balladája, A hős postás vörös ezred indulója…    A többi is hasonló volt. Mindegyikből kidomborodott a hős postás vörös ezred hős postás vörös ezredsége. Milyen szép is lenne, ha mi megzenésítenénk valamelyik versüket…   csak így kultúrákon, korosztályokon átívelve…   Megzenésítettük. Megmutattuk nekik. Annyira elnyerte tetszésüket, hogy minket mindenféle veterán, nyugdíjas találkozókra hordoztak körben az országban, mint a véres kardot.. Mert hogy milyen gyönyörű példája…   állandóan mondjuk, hogy a mai fiatalság, és akkor tessék: nem igaz! Mi voltunk a lám és a bezzeg. Közben nem kellett iskolába járni. Mi öregbítettük az iskola hírnevét, hakniztunk a veteránokkal. ’69-ben az 50. évfordulón körbejártuk az egész országot.

- Voltatok Felsőzsolcán is.

- Naná. Nagy koszorúzás volt. Megemlékezéssel. Amit akarsz. 
Persze nem akartunk mi nyugdíjas zenekar lenni. Indultunk a  Ki Mit Tud-on. A kerületi döntőből már ki is estünk. Továbbjutott viszont egy bizonyos Neoton együttes, melyben egy gimnazista srác zongorázott. Bizonyos Balázs Ferenc.

- A Neoton akkor már nagyon király volt?

- Amatőr szinten igen. Igaz, nem is nagyon létezett más, mint amatőr szint. Volt a három nagy  (Illés – Metró – Omega), mögöttük a másodvonal, amely csak a nyitott ajtók számát tekintve volt másodvonal, nem zeneileg. Liversing, Dogs, Futuráma, Thomastic, Sámson, Atlasz…   A lemezgyár még nem  jött rá, hogy itt egy új zenei irányzat született, ami perceken belül mindent letarol.

- Illéses voltál? Omegás? Metrós?

- Mind a három. Azokkal, akik béközépnek nézték a rock and roll-t, nem tudtam mit kezdeni.  Ideáljaimba nem fért bele semmilyen drukkerszellem. Úgy gondoltam, itt egy korosztálynak van fölmutatnivalója a társadalom hazugságaival, tudathasadásos, üldözési mániás állapotával szemben.

- A Mátyás tér és a Rákóczi tér között félúton nőttél föl. Ez a környék már akkor sem eszement prüdériájáról volt híres. Kurvák, stricik… 

-Több barátom is volt közöttük.  Nem panaszkodhatom, hogy kevésbé tapasztalt és kevésbé idősebb nők vezettek volna be a szexualitás rejtelmeibe…   A sűrűjében fordultam meg a dolgoknak, de soha nem voltam igazán benne mégsem. Az egyik énem mindig kívül maradt. Soha nem tudott elkapni a gépszíj. Leszámítva a rock and roll-t. Az viszont beszippantott, mint a vákuum. Azt egyből lehetett tudni, hogy többről van szó, mint egy új szórakoztató ipari képződményről. Egyrészt ösztönös, másrészt tudatos lázadás volt az éppen aktuális berendezkedés, a pénz, a hajsza, a szeretet nélküliség, az oda nem figyelés ellen. Az ezt kísérő ideológiák közt ott volt  a zen buddhizmustól a marxizmusig minden.. És itt jött a hoppá. Azonos hullámhosszon, szellemileg “vállvetve” lázadunk azokkal, akik a saját establishmentjük ellen lázadnak, hogy eljussanak a marxizmusig, oda, ahol mi vagyunk. Ahonnan menekülni szeretnénk.  Ezt nagyon nehezen emésztettem meg.

- A Mao, Marx, Marcuse jelszó errefelé, ahol Che Guevara államilag dotált hős volt, kicsit mást jelentett… 

- Igen, csak az, hogy Guevara államilag dotált hős, nekünk nem esett le. Ha volt zászlónk, ahová arcokat ki lehetett tenni, nem zenészeket, biztos, hogy Che Guevara-t kitettük. Tele volt a tökünk azzal, hogy szolidaritási nagyggyűlés, veled vagyunk Vietnam, Amerika vigyázz, mert mi most majd itten a hűvösvölgyi nagyréten aztán olyat mondunk, hogy arról koldultok. Közben a mi ideáljaink is azok voltak, akik elégették behívóikat, léceltek le Svédországba, fölgyújtották magukat a háború elleni tiltakozásként. Bolond helyzet. Véletlenül ugyanazt gondolod, mint a hatalom, csak nem olyan hülyén. A párizsi diákmozgalmaknál egyszerűbb volt. Ők is diákok, mi is, tuti nekik van igazuk. Csak közben ők is valami olyan szocialista utópia felé kezdtek elindulni… 

- Robert Merle az Üvegfal mögöttjének maoista diákvezére a balhé kellős közepén arról igyekszik meggyőzni ostromgyűrűbe zárt társait, hogy a maoizmus, akkor is a marxizmus legfelsőbb megnyilvánulási formája, ha alaptételeiben olykor ellent is mond neki…Ti pedig a Hős Postás Vörös Ezred indulójával lógtatok a Puskás Tivadar Hírközlési Technikumból…. 

- Újabb skizofrénia.  Mi diliből vöröspostáskodtunk, nem meggyőződésből. De tudtuk: ez az ára a Yardbirdsnek, a Stonesnak, az Animalsnek…   Ez a kompromisszumra való készségem  a későbbiek során is kamatozott. Hiába írtam botránybandáknak szöveget, nekem személy szerint ezekből soha semmilyen balhém nem lett. Miközben a zenekarokat megyékből tiltották ki az én soraimra hivatkozva. A lemezgyárral sem volt soha konfliktusom. Hajlandó voltam beáldozni egy – két sort nyolc – tíz nótáért.

- Hogyan lehetett átverni a cenzúrát?

- Nagyon. Volt a Táncdal – és Sanzonbizottság… 

- A sáncdalbizottság… 

- …  oda kellett beadni a kottát, és a dalszöveget. Ha engedélyezték játszhatta tévé, rádió, lehetett belőle lemez. Ettől persze még nem biztos, hogy lett is belőle, de elméletileg már zöld utat kapott. Se a kottára, se a szövegpéldányra nem volt szabad ráírni nevet, nehogy szó érje a bizottság elejét. Egy alkalommal, amikor mentem érdeklődni, hogy mi lett az én művemmel, a titkárnő éppen gépelt:  …  A szöveg nem elég invenciózus, kevéssé fantáziadús, jelképrendszere zűrzavaros…   a bizottság t. szerzővel sajnálattal közli, még dolgoznia kell a benyújtott szövegen, jelen formájában bemutatásra alkalmatlan” Bontotta ki a nevet, címet tartalmazó borítékot és már címezte is a határozatot. Tiszte szerint neki kellett volna  értesítenie József Attila elvtársat, hogy csiszolgassa még egy kicsit az opuszt.

- Tessék gyorsan reinkarnálni, oszt nyomás.

- Ma sem tudom, kik voltak a bizottság tagjai. Fogalmam sincs, ez a cenzúra miként működött. Később a lemezre szánt  zűrösebb nótáknál azt találtuk ki, hogy eleve beleírtunk  egy-két  olyan  sort. Mint bikának a vörös posztó. Azonnal óriási botrány , hogy na hát ezt azér’ már mégse! Mi meg, jófiúk, csak bólogattunk Erdős Péter „én csak jót akarok”- kezdetű  tirádái hallatán: igenis, már húzzuk is ki! Írtuk be a helyére, amit eredetileg is szerettünk volna. Jött is a na látjátok gyerekek, így mindjárt más, legközelebb figyeljetek kicsit oda…   Odafigyeltünk. A következő nótában is volt egy vezérsor, amit odadobtunk koncnak. Hadd rágják, marcangolják, cincálják.

- Érettségi után felvételi?

- A bölcsészkarra, magyar – filozófiára.  Saját számításom szerint bejutottam, az egyetemé szerint dehogy. Egyetlen tollvonással vágták haza négy évi munkámat. Nem biztos, hogy diplomatikusan, nem biztos hogy csöndesen adtam ezt tudtára annak, aki elővezette a hivatalos magyarázatot. Nem tudom mi volt a sarzsija, de nagyon nagy irodája volt, pálmafa meg minden.  Nem kizárt, hogy a döntésben szerepet játszott hosszú hajam és farmernadrágom. Nagyon kilógtam én azok közül a nyakkendős, jól borotvált fiatalemberek közül, akikkel együtt felvételiztem.
Édesanyámat nagyon megrázta a dolog. Fél évre rá meghalt. Agyrák. Hogy mekkora szerepet játszott ebben ez a csalódás,  fogalmam sincs. De hogy játszott, abban biztos vagyok. Eldöntöttem: nem érdekel tovább semmiféle diploma. Dalszövegíró leszek.

- Nem költő?

- Nem.

- Mert?

- Elég gyorsan eljutottam oda, hogy ha meg is jelenik egy kötetem, ötvennél többen akkor se olvassák. Ha meg írok egy nótát, azt a legrosszabb esetben is háromszáz ember hallja. Az irodalom és a muzsika itt találkozott.

- Milyen zenék találtak el ekkoriban?

- Egyformán szerettem a Beatlest és a Stonest. És az egy szál gitárosokat: Dylant, Donovant, Leonard Cohent, Neil Youngot. Szövegírói pályafutásomra, kezdve a Taurustól a Piramison át a Korálig, szintén jellemző  ez a fajta kettősség. A Taurusban a Radics – Som kettős képviselte a keménységet, Fecó (csatlakozása után Zoránnal együtt) pedig  a lírai vonalat. A Piramis is Janus arcú volt. A robosztus, dübörgős nóták mellett  mindig ott volt valami törékeny: Kívánj igazi ünnepet, Őszintén akarok élni,  Ha volna két életem…   A Korálban Fecó  líraiságát Fischer Laci nagyon markáns gitárjátéka ellenpontozta, egészítette ki.

Vissza a fejezetekhez   

Hozzászólok