Egy penge a Zeneakadémiáról – Dedikáljunk inkább Neoton lemezt – Mire a céltábla visszalő, már nincs hova – Hányinger és hátraarc – Kalandor az Alternatív Olimpián és a Nemzeti Galériában – Omen az alagút végén – Somlót az Operába! – Szuperügynökök Dublinban  

 – A Kern album sikere utánra tehető a te nagy leállásod. Amikor évekre kiszálltál a popverklibôl.

– Azért előtte még  volt egy Senator. Som Lajos nagy visszatérése lett volna…  Komolyan dolgozott benne a bizonyítási vágy, hogy friss arcokkal nagyon jó bandát tud majd csinálni. Takáts Tomi énekelt, Szekeres Tomi gitárorozott, aki azóta az ország legjobb rockgitárosává nőtte ki magát. Ô az egyetlen Zenekeakadémiát végzett gitáros a rock and roll-ban. Úgy penge a pali, ahogy van. Gigor Karcsi dobolt és Varga Laci, Fidó bácsi billentyűzött.
Nem  őszinte, kőkemény rockról, hanem kicsit west coast-os beütésű muzsikáról volt szó,  hatalmas vokálokkal, gazdag hangszereléssel, mellyel a Senator megelőzte a korát.
Lajos személye miatt ezt a zenekart sem zenekarként kezelték. Ügy volt Lajos ellenesnek lenni, vagy a pártját fogni. Az irodákban is. Volt egy olyan csoport, amelyik mindent megtett, hogy a Senator nehogy normálisan létezhessen. Csak egy jellemző történet a sok közül…  A Hungaroton a BNV-n szervezett dedikálást a Senatornak. Érdekes módon a helyszínen minden és mindenki ott volt, zenészek, közönség is szép számmal, csak maga a frissen megjelent bemutatkozó album nem, amit itt kellett volna árusítani és dedikálni. A lemezgyár elfelejtette kihozni az általa szervezett megmozdulásra saját portékáját. Mai napig nincs a dolognak felelőse. Viszont megkértek bennünket, ha már összegyűlt ennyi nép, dedikáljuk a Neoton Família lemezét.

– És dedikáltátok?

– Egy frászt. Adtunk autogramot mindenféle papírokra, nyakkendőre, farmerra, pólóra, mellekre – remekül elvoltunk.

– Nem hiszem, hogy itt szervezett hajtóvadászat folyt volna…

– Nem egyszerűen Lajos személye…

-… , mert Lévai Júlia a lemezgyár iránti föltétlen odaadással a legcsekélyebb mértékben sem vádolható kritikus a rövid életű, de ma már legendás Polifon újságban úgy neki szaladt a Senator első lemezének…

– A Senator egyetlen lemezének…

-…  hogy szokásodtól eltérően válaszoltál neki. Megszegve a céltábla nem lő vissza alapelvet.

– Gusztustalan támadás volt, gyakorlatilag az első mondattól az utolsóig személyeskedés. A mai napig nem tudom, önálló akcióról volt szó, vagy valaki sugallta…

– Ismerve Lévai Júlia munkáit ezt kizártnak tartom…

– … , de érdekes módon ott tényleg én voltam a céltábla. Nem a Senator, nem Som Lajos…  Több hasábon keresztül kaptam mindent, amit  a fröcsögés szintjén el lehet követni. Életemben először és utoljára válaszoltam. Persze, mire megjelenhetett volna, amit írtam, megszűnt a lap.
 Feketén fehéren kiderült, hogy a Senator nem lesz képes működni. Lajos belefáradt, hogy mindent tripla erővel kell csinálnia. Először jöttek a tagcserék, majd Lajos úgy döntött, föloszlatja a zenekart, roló lehúz, zenélésnek annyi. Olyan falak épülnek köré, amelyeket se kedve, se energiája áttörni. Arról nem beszélve, hogy akkor volt egy olyan balesete is, ami miatt úgy nézett ki, tönkre megy a keze, képtelen lesz megfogni a gitár nyakát.

– Némi gáncsoskodástól, méltatlan kritikától övezett kudarctól az ember nem szokta abbahagyni azt a mesterséget, amire az életét tette föl…

– Én azért hagytam abba körülbelül a Senator föloszlásával egy időben a szövegírást,  mert addigra a rock belehalt a küszködésbe. A hamburgerzenék egyeduralma következett. Az egyszer használatos muzsikák dömpingjével szemben egész egyszerűen nem volt mit tenni. Az egész szakma eszi nem eszi nem kap mást alapon működött. A rock évtizede után teljesen természetes volt, hogy egy egészen másfajta hullám érkezik, csak ehhez nekem  semmi néven nevezendő közöm nem volt.
Egyedül maradtam abban a mezőnyben, ahol nekem nem volt semmi keresnivalóm. Ha mindenáron folytatni akarom, előbb – utóbb rákényszerülök, hogy valamelyik ostoba együttes velejéig híg nótájához erőlködjek össze szöveget. Ezt nem bírta volna a gyomrom. Nincs más, ki kell szállni, más megélhetés után kell nézni.
Megint csak Révbíró Tamás volt az, aki segített. Tudta, hogy hobbi szinten képzőművészkedem. Már a Novotrade művészeti igazgatójaként megkérdezte, nem volna – e kedvem beszállni a következő prodzsektjükbe. Angol és amerikai megrendelésre írtak számítógépes játékokat. Mondtam, hogy egyrészt soha nem csináltam ilyet, másrészt nem értek hozzá, tehát miért ne.

– A szövegírásnak végleg annyi? Bolt becsuk?

– Igen.

– Hogyan hoz meg egy ilyen döntést egy olyan ember, mint te? Jég dupla viszkivel?

– Azt hiszem igen. Sokszor egymás után.

– Aggodalom nem bénított?

– Nem. Kalandor vagyok.

– Nem féltél, hogy egyszer csak puff, kikapcsolják a villanyt?

– El sem jutottam idáig. Ennyire nem vagyok gyakorlati ember.

– Fölszállsz a vonatra, addig mész ameddig nem jön a kalauz. A lényeg az, hogy reggel, ha fölébredsz, ott kell, hogy legyen az asztalon az a bizonyos rántotta.

– Ennyi elég is. Dehát lehet ennél több? A rántotta mérete, minősége, mennyisége változhat. Mint ahogy az is, ki alszik melletted az ágyban. Kris Kristofferson azt írta a Me and Bobby McGee című nótája refrénjében, a szabadság az csak egy másik szó arra, hogy nincs mit veszítened.
Inkább a kaland bizonytalansága , mint hogy elkurvuljak, és olyan zenékhez kelljen dalszöveget írnom, amiktől elhányom magam.
 Az istenek vigyázhattak rám. Ahhoz, hogy dalokat írhassak rengeteg szerencse kellett. Amikor abbahagytam, akkor pedig tálcán kínálták a valami másnak a lehetőségét.
Amikor a Novotrade-del első közös játékunk, az Altenatív olimpia megjelent a piacon, a Computer and Video Games című szaklap…

– Ebben a műfajban … a” szaklap…

-…  kritikai rovata az 1 – tő 100-ig terjedő skálán 94 százalékosra értékelte teljesítményünket, a grafikát 98-ra.  Valamikor ekkoriban olvastam egy cikket az Interpress Magazinban három francia karikaturistáról, akik mérnöki pontosságú groteszk festményekkel álltak elő.

– Kitalálom. Kihívás, kaland, kipróbáltad…

– A 90-es évek elején volt a Nemzeti Galériában egy nagy nemzetközi karikatúra pályázat. Csak úgy utcáról bemenve beadtam 3 képem. Kiállították. Jó, mondtam, rendben, ezt is tudom. Vissza sem mentem a képeimért. Talán még most is ott porosodnak valahol egy raktár mélyén.

– Mégsem maradtál sem számítógép-grafikus, pláne nem lettél karikatúrista.

– Ebben az időben jött el Nagyfi Laci (gitár) és Kalapács Józsi (ének) a Pokolgépbôl. Ács Andrissal (basszusgitár) valamint Nagyfi Zolival (dob) és Szekeres Tomival Omen néven szerveztek új bandát. Engem kértek föl, hogy írjak nekik szöveget. Kerek perec megmondták, hogyha én nem vállalom, ők meg sem alapítják a zenekart.
Ez a bizalom és szeretet hozott vissza. Ez hiányzott már nagyon régen. Úgy nézett ki, párhuzamosan tudom majd folytatni a számítógép-grafikát a szövegírással. Nem így lett. A Novotrade vezetésébe új ember került, aki az addigi munkamódszert megváltoztatva úgy gondolta, hogy nekem 8 – tól 5 -ig bent kell ülnöm az irodában, és kreatívnak lennem. Ami nonszensz. Ha másért nem, hát azért mert én éjszakai ember vagyok. ha nekem megszabják, mikor mit kell tennem, akkor abból én köszönöm szépen, nem kérek. Úgy nem működöm. Viszontlátásra.

– Dacára annak, hogy az Omen tagjainak bizalma szippantott vissza a szakmába, mégsem érezted igazán jól magad ebben a munkában.

– Én a metálra úgy tekintettem és tekintek ma is, mint a hetvenes évek hard rockjának folytatására. Mégsem sikerült megtalálnom benne a helyem. Nem találtam meg benne a keménység és a líraiság ellentétét, amely a Taurusnál, a Piramisnál és a Korálnál számomra meghatározónak bizonyult. Úgy éreztem, valami olyasmit akarnak  tőlem, ami nem én vagyok.
Hiába mondták Nagyfi Laciék, hogy írjak csak nyugodtan, ott volt a gát. Nem tudtam ellazulni. Hiába vitatkoztunk végig éjszakákat, nem sikerült meggyőznöm őket, hogy botorság attól félniük, lemaradnak, ha nem bizonyulnak elég keménynek. Hogy az érzelmeknek igenis helye kell, hogy legyen a nagy dübörgések közepette.

– Lírai dalokat nem is írtál nekik.

– Csak lassú nótákat. Ami nem ugyanaz. Öt lemezt csináltunk együtt. A magam eszközeivel igyekeztem a lehető legnagyobb játéklehetőséget kiharcolni, de alapállásukat nem voltam képes megváltoztatni. Nekem meggyőződésem, hogy a Taurus, a Piramis és a Korál sikerének az volt a titka, hogy igényt ébresztettünk valami iránt, ami hiányzott a palettáról. Az Omen más utat választott, megelégedett a közönség igényének  kiszolgálásával.

– Itt most fékezzünk le egy kicsit, és álljunk át egy másik vágányra. Nem tudok sem szépet, sem okosat kérdezni: színház…

– ’80-ban, ha jól emlékszem, bejött a Rózsavölgyibe Illés Lajos, és azt kérdezte: nincs – e kedvem musicalt írni? . Mondtam, van. Miről van szó? Az akkori gyerekszínháznak (később Arany János, ma Új Színház) kellene a  Liliomfit… Örömmel vállaltam, régi vágyam volt ebbe az irányba elmozdulni.
Életem egyik legnagyobb élménye volt 1970 – ben a Jézus Krisztus szupersztár. Azt a lemezt én oda – vissza, szőröstül – bőröstül betéve tudtam. Az elsőtől az utolsó hangig. Szabályosan rongyosra hallgattam a lemezt. El is határoztam, ilyet én is írok. De színházi darabot írni asztalfióknak végképp lehetetlen. Túl sok időt, energiát emészt föl ahhoz, hogy konkrét megrendelés híján belevágjon az ember. Sem én, sem azok a komponisták, akikkel dolgoztam, nem tudtak kilincselni… Még a Piramis korszak legelején volt arról szó, hogy Jeanne D’Arc történetéből rockoperát írunk Gallai Petivel. A szinopszisnál jóval bővebb jelenetezési vázlatig jutottunk. Megvolt, melyik szereplő mikor mit mond, három dalt is kidolgoztunk. Legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre az Operaház érdeklődött a dolog iránt, ami baromira megtisztelő volt, de a tárgyalások megfeneklettek azon, hogy ők senkit nem akartak kívülről beengedni. Mi viszont azt tartottuk elképzelhetetlennek, hogy a mi muzsikánkat operisták énekeljék. Egészen konkrétan arról volt szó, hogy én igenis Somló Tamást akartam látni a Magyar Állami Operaház világot jelentő deszkáin. Ennyiben maradtunk, már be sem fejeztük a darabot.

– Nem úgy mint Illés Lajossal a Liliomfit.

– Elég nagy durranás volt, százas szériát ért meg Bor Jóska rendezésében. Abban az időben nem nagyon volt divat új magyar zenés darabokat műsorra tűzni. Ma is felújítható, tuti sikerdarab, csak elő kellene vennie valakinek.
Látod, ebben a melóban is azt élveztem, hogy ez egy közösség. Bejártam a próbákra, Lajossal együtt korrepetáltuk a színészeket. Nagyon sokat tanultam abból, ahogy Bor Jóska rendezett. Fülig beleszerettem a színházcsinálásba. Elhatároztam, ha lehet, ezt én folytatom.
A tévé fölkérésére Heilig Gabival  Békés József műve alapján elkövettük a Császárokat. Ízekre szedtük az eredeti darabot, amely az ötvenes években született. Teljesen fölforgattuk, alig maradt benne próza. A rendezéstől a koreográfiáig mindenbe beleugattunk. Hogy nem egészen sikertelenül, azt az is bizonyítja, hogy a tévés bemutatót még sikerült megfejelni egy nyári turnéval.
A Császárok kapcsán jó kapcsolat alakult ki Békés Jóskával, aki akkor a tévé ifjúsági dramaturgiájának volt a vezetője, és Zahora Marival, aki a Császároknak is dramaturgja volt, úgy hogy írtunk még két musicalt. A Tom Sawyert Debrecenben mutatták be, majd amikor Gali Laci átment Egerbe igazgatónak, vitte magával a darabot. A Fekete esernyőt, amely sráckorom egyik kedvenc nyomozós ifjúsági regényéből készült, már az Egri Gárdonyi Géza Színház megrendelésére született.
Biztos vagyok benne, rajtam nem fog múlni, hogy szerepeljen még színlapon a nevem. Talán nem csak az lesz odaírva, hogy a szövegeket írta Horváth Attila. Lehet, hogy egyszer csak fogom magam, és megírom az egész librettót.

– Állítsuk át megint a váltót. Vissza a kilencvenes évek elejéhez. Marathon…

– A Marathon történet úgy kezdődött, hogy csöngött a telefon. Hogy ők itt egy frissen alakult rockzenekar, arra kérnek írjak nekik szövegeket… 

– Egy kazettából még nem lehet baj – mondtad. Meghallgattad és fülig beleestél a muzsikába.

– Olyan szinten pörgetett föl a történet, hogy azt még ma is nagyon nehéz szavakba önteni. A Marathon muzsikája pont abba az irányba haladt, amerre szerintem haladnia kellett a rockzenének. Mindent megőrzött, ami értékes volt, és új színekkel, ízekkel gazdagította. Volt benne árnyalatnyi jazzes beütés, csipetnyi funk, blues…  Szabályosan szárnyaltam munka közben. Számomra is meglepő mélységekből kerültek elő élmények, képek, hangulatok és olvadtak össze a zenével…  Nagyon régen nem hallottam akkor már olyan muzsikát, amelyik ilyen erővel talált volna telibe.
Vámos Zsolti, Hetényi Pali, Szappanos Gyuri, Berecz Bandi és Erdélyi Laci korukat megelőző (és meghazudtolóan érett) zenei világot teremtettek.
Később voltak, akik a szememre vetették, hogy a lemez elsikkadásában szerepet játszott az is, hogy úgymond túl költőiek lettek a dalszövegek. Lehet, hogy egyszerűbb képekkel, más szerkesztésmóddal kellett volna közelíteni…  de nem hiszem. A Marathon pont arról szólt, hogy csináljuk végre azt, ami valóban mi vagyunk. Ne figyeljünk oda semmi másra. A Kopott házak hercege az egyik legkedvesebb szövegem, amit negyedszázad alatt írtam. De az egész lemezt szeretem az elsőtől az utolsó hangig…
A lemez megjelenése körül minden létezhető hibát elkövetett mindenki, aki érintett volt az ügyben. Engem is beleértve. Ennek ellenére bízom benne, hogy Vámos Zsoltnak sikerül újra nekirugaszkodnia a Marathonnak, és  megint melózhatunk együtt.
Még egy iszonyúan tehetséges csapattal találkoztam ebben az időben. Egy szlovákiai magyar zenekarral, akik Sexit néven a klasszikus trió felállásban zenéltek (Balázs Jenő, Hangya István, Kiss Zsolt) valami észbontó hangszeres tudással, és régen nem tapasztalt rock érzésvilággal. Balázs Fecó fedezte fel őket egy tehetségkutató versenyen, és meghívta őket egy sitkei koncertre, majd az ő közreműködésükkel vettük fel a Gyertyák a téren című lemezt. Ez a Proton kiadónál jelent meg, amelyik az első magánkézben lévő kiadó volt az országban, abba buktak bele, hogy miután sikerült megtörniük a lemezgyár monopóliumát, ők maguk nőttek monopóliummá, amihez viszont nem voltak meg sem a külső, sem a belső feltételek. A lemez el is sikkadt, a közönség szinte nem tudott róla, a Pesti Műsor akkor még élő pop-meccs játékán a szakmai szavazatok alapján mégis az év lemeze lett.
A Hétfő esti blues-ban Jenő, a zenekar gitárosa olyat alakít, amit világszínvonalúnak nevezni még talán szerénység is.

– Ezzel együtt elsikkadt a lemez. És nem ez volt az egyetlen. A Marathonról már beszéltünk.

– Volt még egy-kettő, szerencsére nem túl sok. A nyolcvanas évek végén, közvetlenül az Omen megalakulása előtt csináltunk egy lemezt Varga Miklóssal, aki az ország egyik legjobb énekese. Akkor éppen nemzetközi zenekara volt Szekeres Tamással, Ács Andrissal, Soldos Lacival és két osztrák arccal, akiknek Bécsben helyre kis stúdiójuk volt. Ott vettük fel a lemezt, ami sokkal karakteresebb volt, mint Miki bármelyik másik munkája akár azelőtt, akár utána. Egy – akkor még így volt – nyugatnémet magyar üzletasszony finanszírozta a felvételt, csak éppen tönkre ment, és az utolsó ötezer márkával már sáros maradt, mire az osztrákok kiszálltak a buliból, a mesterszalagot meg jól bezárták a páncélszekrénybe, amihez ötezer márkás kulcsot kellett volna csináltatni, de erre egyik magyar kiadó – akkoriban már volt néhány – sem érzett indíttatást. Néhány nótát nagyon sajnálok arról a lemezről. Különösen az Otthonról hazafelé volt értékes, az első dal, amelyik az akkori új honfoglalásról szólt, az erdélyi menekültekről, akik hosszú, zsúfolt vonatokon jöttek tele reményekkel, hittel, satöbbi.
Markos Gyuri – kevesen tudják, hogy gitáros-énekesként kezdte, később lett csak humorista – számára is írtam egy lemeznyi anyagot. Megint új területre merészkedtem, mert született néhány olyan poén nóta, amelyeknél visítoztunk a röhögéstől a felvételek közben. Lehet, hogy ebből azért nem lett semmi, mert ő maga sem tudta eldönteni, hogy humort szeretne csinálni, vagy inkább komolyra veszi a figurát.

– Az 1995-ös Eurovíziós Dalversenyről sem lehetnek túl kellemes emlékeid.

– Felemásak. Ami magát a versenyt, illetve már az azt megelőző itthoni történéseket illeti, valóban nincs mivel dicsekednünk. Bolba Lajos, aki akkor a TV egyik zenei vezetője volt, az egész intézményben szinte egyedül tartotta fontosnak, hogy az ország egyáltalán képviseltesse magát azon a versenyen, amelynek konzervativizmusáról lehet ugyan beszélgetni, de azért negyven országban közvetítik. Élőben, szombat esti főműsoridőben. Annyi pénzt tudott kikönyörögni a csóró magyar televíziótól, hogy be tudjunk nevezni a versenyre, és az előadó – egyedül az előadó, míg más országok nem ritkán ötven-hatvan tagú küldöttséggel képviseltetik magukat – kiutazhasson Írországba. Akkor már harmadszor rendezték az írek a fesztivált, és bár a verseny költségvetése vetekedik a magyar tévé egész éves költségvetésével, vállalják, mert tudják, hogy ez hosszú távon nem rossz befektetés. Nagyon jó reklám az országnak. Szinte nemzeti ügynek tekintik az eseményt.
Balázs Fecóval írtuk a dalt, és úgy döntöttünk, hogy fiatal, tehetséges énekest keresünk az előadására. Szigeti Csabát választottuk, akit egy korábbi fesztiválon hallottam énekelni, és a hangja, a stílusa azonnal felkeltette a figyelmem. A pénztelenség miatt még normális stúdióidőt sem kaptunk, így rohammunkában, néhány óra alatt kellett felvennünk a nótát, olyan is lett. Később, már odakint, láttuk, hogy minden versenydalt promóciós CD-n hoztak a küldöttségek, designos csomagolásban, mi meg égtünk a penetráns minőségű, amatőr szintű kazettánkkal.

– Egyáltalán hogy sikerült kiutaznotok?

– Már-már ott tartottunk, hogy le kell mondanunk a részvételt – ami Friderika előző évi fantasztikus szereplése után maga lett volna az öngól -, mert a tévé még azt sem tudta vállalni, hogy a karmester utazását fizesse. Képzeld el, élőben kell előadni a nótát, nagyzenekari kísérettel, és nincs karmester, nincs szerző, senki nincs. Egyedül az énekes van, aki nem beszéli a nyelvet, fogalma sincs arról, hogy működik egy ilyen esemény, azonkívül még tájékozódni sem tud egyedül, mert egy elég komoly szembetegség folytán időről-időre szinte teljesen elveszíti a látását. Ki merte volna megkockáztatni ilyen körülmények között az indulást? Végül, az utolsó utáni pillanatban segített Fábián Gyula, a Zsaru Magazin főszerkesztő helyettese. Olvasta valahol Fecó egyik nyilatkozatát, amelyben elpanaszolta az egész tortúrát. Jelentkezett, hogy szívesen segítene. Megkaptuk a repülőjegyeket, a szállást pedig úgy intézte el, hogy a nemzetközi rendőrszervezeten keresztül kapcsolatba lépett az ír nemzeti gárdával. Így aztán Európa legnagyobb és egyik legszebb parkjában, egy csodálatos kastélyban laktunk, ami az ír gárda nemzetközi főtiszti vendégháza egyébként. És a vendéglátás kocsihasználattal járt, ami azt jelentette, hogy a nap huszonnégy órájában a rendelkezésünkre állt egy autó sofőrrel. Dublini kocsmák fennállásuk alatt nem láttak akkora rendőrautó forgalmat, mint amihez mi hozzá segítettük őket egy hét alatt. Az ottani rendőrség pedig még ma is azt találgatja – mivel nem tudták, milyen módon kerültünk oda -, milyen szuperügynököket tudnak a magyarok kiképezni, akikről még az igazán hozzáértők sem tudják megmondani, hogy rendőrök. Ők ugyanis meg voltak győződve arról, hogy mi magas rangú tisztek vagyunk, különleges feladattal. Hosszú haj, farmer, fülbevaló és társai. Dublin csodálatos város, olyan szellem hatja át, amilyennel még nem találkoztam. Szerelmes lettem a helybe.
Maga a verseny, a szervezettsége, a kivitelezése, lebonyolítása lenyűgöző volt. A versenyzők minden kívánságát lesték, kínosan vigyáztak arra, hogy mindenkinek egyenlő feltételeket teremtsenek. Nagyon őrizték a verseny tisztaságát. Valahogy mégis úgy éreztük magunkat, mint a szegény rokon a gazdag házban. Félre ne értsd, senki nem éreztetett velünk semmit, nem volt egy rossz szó, egy mozdulat, egy pillantás sem. Csak sütött rólunk a csóróság. Ezzel együtt, ha eltekintünk a kínos eredménytől, merthogy az utolsó előtti helyen végeztünk, életem egyik legszebb élménye volt a Dublinban töltött egy hét.
Többek között nagyon belopta magát a szívembe az ír viszki. Hoztam is haza egy kartonnal. A repülőtéri adómentes boltban vásároltam palackját tizenkét fontért, hazacipeltem, egyfolytában vigyáztam, nehogy akár egy is összetörjön, majd a Ferihegyen leszállva megláttam a shopban ugyanazt a viszkit akciós áron négy márkáért.

Vissza a fejezetekhez