Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

Az légy, aki vagy

Horváth nyelvleckék a pesti éjszakában – Cserháti: akad, amit meggyógyít az idő – Magyar válogatott, világválogatott – Bill bátyó az áldozat – Szóklub a rock gyermekeinek   – Sitkéről beszéltünk az előbb. 1989-ben ott ismerkedtünk meg. Nem sokkal később már arról beszélgettünk, hogy újra nagy terveid vannak. Horváth Charlie végre újra itthon van, kéne neki írni egy igazi blueslemezt.

– Erre konkrétan évszám szerint emlékszel?

– Rohantam megírni a hírt a Polip című rockmagazinnak. Egy évvel később már nem nagyon volt Polip…  Hogyan folytatódott a becserkészés?

– Lassan. Nagyon lassan. Charlie első szólóalbuma ’94-ben jelent meg.

– Mitől voltál ennyire rákattanva a palira?

– Attól, hogy a Taurus utáni útkeresés idején írtam pár szöveget Charlie akkori bandájának, az Olympiának. Charlie nagyon nagy királynak bizonyult. Onnantól kezdve mi jól elvoltunk egymással. Baromi ritkán találkoztunk, de akkor mindig örültünk egymásnak.

– Mind a ketten jól tudtatok horváthul….

– Mindig kérdeztem, nem csinálunk – e valamit. A válasz nagyjából ugyanaz volt. Itthon semmit, mert nincs értelme. Örültem neki, amikor beszálltak a Generálba Tibusszal. Aztán megint nem lehetett hosszú ideig látni, eltűnt vendéglátózni nyugatra. Egyszer Kisfaludy Andris (a Kex és az Alligátor hajdani dobosa)  gyerekfilm-sorozatot rendezett a tévének, ahhoz kért néhány nótát. Amikor kiderült, hogy a zenét Fogarassy Jancsi írja…

– Öreg király.

– …  és Charlie énekli, kész, pecsét rajta, hol vannak a nóták? Miközben ez a meló folyt, alakították meg a Tátrai Bandet.

– Pont Fogarassynál.

– Éppen ott ültem, amikor jött Tátrai Tibusz…  Mondtam Charlienak, most már ne jöjjön nekem többet ezzel az itthon semmit dumával, itt ez a filmsorozat, itt a Tátrai Band. Több alkalommal különböző italok mellett, különböző kocsmákban  beszélgettünk arról, hogy jó lenne valamit együtt csinálni. Hogy Charlie hajlik a dologra, azt elárulta az egyik megjegyzése a filmdal készítés időszakából: úgy is lehet dolgozni, hogy az ember két nappal a felvétel előtt megkapja a szöveget? Egyre hosszabbak és egyre részletesebbek lettek beszélgetéseink meló ügyben. Egyszer Rózsa Pistinek, a Rózsa Records főnökének elejtettem, hogy van nekem egy ilyen tervem. Úgy látszik elraktározta, megemésztette, és úgy döntött, hogy ebben pálya van. A következő snitt a filmben már az, hogy Rózsa Pistik megkerestek, volna – e kedvem… 

– Lech István hogy került a képbe? Neki egész addigi pályája során semmi néven nevezendő köze nem volt ehhez a rythm & bluesos, soulos, funkos világhoz…

– Mi Charlieval akkor még zeneszerzőn nem gondolkodtunk. Rózsa Pisti beszállása gyorsította föl a folyamatokat. Elvégre ő a lemezkiadó, producer, a menedzser…  Amikor bedobta Lerch Pisti nevét, elképedtem. Sem a V’Moto-Rock-os, sem szóló munkái során nem hallottam semmi olyat, ami akár még csak távolról is hasonlított volna ahhoz, amit én ezügyben elképzeltem.
Viszont azonnal lepadlóztam, amikor ideadta az első néhány dal vázlatát kazettán. Le a kalappal, zseniális választás volt. Lerch Pista harminckétszer értékesebb arc, mint azt valaha is gondolta volna róla bárki is.
László Attila akkor került képbe, mikor már azon töprengtünk, mi lehetne a szippantás a jóból. Ô a jazz felől, a funkon át közelítette meg Charlie világát. Így állt össze a csapat. Attila a zenészek kiválasztásában, a hangszerelésnél is segített….
Charlienak akkor még eleget kellett tennie egy vendéglátós szerződésének. Írtam a nótákat, és faxoltam ki neki a hajóra, ahol melózott. A zenéket kazettán magával vitte, így szépen meg tudta tanulni őket.

 – Miket faxoltál ki neki?

– A Jég dupla viszkivel az ment, a Skandináv éjszakák az ment és a Ha mégis jön a Rolling Stones-t is elküldtem neki. Mire hazajött, már állati lelkes volt. Mindannyian be voltunk indulva, de egyikünk sem gondolkozott azon, mi lesz ennek a produkciónak a fogadtatása. Valamikor az ősidőkben volt ennyire feldobódott a feeling.  Nem csak a stúdiózásra gondolok, hanem az elhatározás pillanatától az utolsó fázisig. Ez a lelkesedés a mai napig tart, és ez le is jön a színpadról. Itt kipróbált gazemeberek, viharedzett tengerészek találkoztak egymással…

– És csak a zene van.

– És csak a zene van. Nem számítanak üzleti szempontok, az a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat, mert akkor ez majd érződni fog az egésznek a levegőjén. Eleinte azt hittük, saját korosztályunknak csinálunk réteglemezt. Gondolta a fene, hogy ennyire átjön az, amit mi szerettünk volna…

– Charlie átütő sikere azért is meglepő, mert ebben az operetthazában, mindig Lehár és Kálmán Imre volt az úr. Gyakran még akkor is, ha szerzőként más volt föltüntetve. Az a Curtis Mayfield-es, Joe Cocker-es, James Brown-os fekete hangzás, amihez Miszter Smirglitorok albumai kapcsán kanyarodtatok, soha nem vert gyökeret a Kárpát  – medencében. Próbálkoztak vele jó néhányan, de nem jött be…  Talán Charliék Zenegépe még a Generál korszakból, vagy Somló Boogie a zongoránja az LGT Mindenki másképp csinálja lemezéről slágernek mondható, de ekkora tarolásra nem volt példa. Még azok a bonyolultabb dalok is befutottak (Jobb láb a bal cipőben, Szippantás a jóból), amire az ég egy adta világon senki nem számított. A jég dupla viszkivel, a Nézz az ég felé, a Mindenki valakié, az Az légy, aki vagy pedig egyszerűen vízcsap-sláger lett.

– Mint ahogy a pályám során már sokszor, most is szerencsém volt. Méghozzá a legjobbkor. Ezt a melót én nagyon akartam, nagyon fontos volt számomra.
De ne felejtsd el, hogy 1994-ben megint csak az egyszeri fogyasztásra szánt zenék egyeduralmát éljük. MTV-t nézünk, hamburgert eszünk, techno és rap csapatok tömkelege. Ez az eszi, nem eszi, nem kap mást korábban kultúr -, ekkor már üzletpolitika visszaütött. Ez a zöldalma szindróma. Emlékszel, a zöldalma szappannak akkora keletje volt, hogy mindenki hozott zöldalma szappant. Erre a magyar állam először fönnállása során észbe kapott, és rugalmasan akart reagálni. Soha semmilyen más szappant nem lehetett ettől kezdve kapni, csak zöldalmát. Jött a zöldalma-mosópor, zöldalma kóla. Ha ennek a népnek a zöldalma kell, kapja meg! Nem tudom, ki és miért gondolja folyamatosan úgy, hogy Magyarország lakossága teljesen homogén massza. Jobb esetben egyarcúnak néznek minket, ha nem arctalannak.  És akkor a dömpingáruk  között egyszer csak föltűnt valami. Valami más.
Ehhez még vedd hozzá magát Charliet, mint fazont.  A nyugati vendéglátózás komoly iskola volt neki. Mindent tud éneklésről, színpadi viselkedésről, közönséggel való kapcsolattartásról…  Távolléte megkímélte őt számos hazai „rockbetegségtől”. Kint viszont olyan környezetben tudott létezni, ahol úgy működnek a viszonyok, ahogy azoknak működniük kell. Aztán hazahozta, amit megtanult, és a közönség vevő volt rá, hogy egy ilyen reszelős hangú pali ilyen kisfiúsan szeretetre méltó tud lenni. Főnyeremény, hogy ezt képes volt megőrizni. Mindehhez hozzájárult a Rózsa Records profi team munkája.
Nem mondom, hogy a munkák során soha nem voltak súrlódások. Ha csak tehetem, mindig ott vagyok a stúdióban, amikor a feléneklés folyik, szeretem az utolsó pillanatig kézben tartani a dalaim sorsát. Annyit foglalkozom velük a megírás során, hogy amikor azt mondom, kész, ez most rendben van, addigra már határozott elképzeléseim vannak arról, hogyan szeretném a lemezen visszahallani azokat. És mert ezek az elképzelések ezerszer végiggondoltak, természetes módon próbálom érvényesíteni is őket. Ilyenkor csak a munka van, nem számít se barátság, se semmi. Nem érdekel más. Azért, hogy néhány napot, hetet konfliktusmentesen töltsünk a stúdióban, nem vagyok hajlandó kockáztatni azokat a hónapokat, esetleg éveket, ameddig egy-egy jól sikerült lemez működni és hatni képes, illetve nem képes, ha felületesen, nem mindenre odafigyelve adjuk ki a kezünkből.
Persze ezek a súrlódások nem komolyak, hiszen mindannyiunk célja ugyanaz. Még akkor is, ha adott pillanatban mindegyikünk a saját vérmérséklete szerint reagál rájuk. Humorral sok minden kezelhető. Az egyik Charlie felvételkor például tapintható volt a feszültség, mert valamelyik részt már éppen száznegyvenkilencedszer énekeltettük újra az öregemberrel. Aki különben is egyfolytában dörmögő típus, mert egyébként is ott kezdődnek a problémái, hogy annak idején a legnagyobb szerencsétlenségére megszületett. Azóta hol itt fáj, hol ott, hol ez a baj, hol amaz. Rögtön bele is morogta a mikrofonba, hogy „Ne balanszírozzatok már, úgyis az egész életem egy gürc.” Ugye el bírod képzelni, milyen visítozás tört ki? És azzal, mintha kiradíroztuk volna az előző néhány órát, nekiesett a nótának újból, és úgy fölénekelte, hogy velőtrázóan nagy sláger lett belőle.
És amióta nem csak ösztönösen, hanem már kicsit tudatosan is használja az adottságait, azóta amit addig csak sejtettem, már meggyőződésem is: nincs a világon olyan énekes, akivel a Csőrt ne tiszta szívvel merném összeereszteni. De erről minden szónál többet mond, ha majd meghallgatjátok a Mándoki lemezen Chaka Khannal, illetve David-Clayton Thomasszal, a legendás Blood, Sweat And Tears királyával elővezetett közös felvételeit. Lehet, hogy egyszer majd még jól hátbavágom ezért.
Pedig ott Münchenben kristálytisztán csak munka folyt. Még csöcsösbárba se mentünk el, csak a szája járt.
Most ott tartunk, hogy világsztárok kérik tőle a receptet, pedig amikor kezdtünk, senki nem láthatta előre, hogy ebből két platina lemezes, mi több, gyémántlemezes történet kerekedik. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy Charlie a Diákszigettől kezdve a Kisstadionon át  a Budapest Kongresszusi Központig és a Tabánig mindenütt, sőt a határokon kívül is működni fog,

– A két platinát az első két Charlie lemezért láttam. A gyémántot nem.

– Pedig ott van az is a falon.

– Hát nem túl hivalkodóan.

– Nem erről szól a történet…

– Hány példány után adják ma ezt?

– 100 ezer.

– Régen ennyi volt az aranylemez.

– Ma 100 ezret eladni valamiből, az iszonyatos nagy dolog. De nem csak itt nálunk. Nemrég, amikor Münchenben melóztunk Leslie Mándoki stúdiójában a People album magyar változatán, dumáltunk róla, hogy az a lemezbolt, ahonnan igen értékes zsákmánnyal tértem haza, szóval ez a bolt egy év alatt nagyobb forgalmat bonyolít le, mint az összes magyar lemezbolt együttvéve. Másrészt pedig az is tény – és nem csak rájuk, hanem az összes nyugati lemezboltra érvényes a statisztika -, hogy forgalmuk 90 százalékát ezer darabnál kevesebb példányban eladott lemezek teszik ki. A kínálat iszonyatos, a szóródás óriási, a vásárlóerő meg állandó. Idehaza mindez fokozottan érvényesül, kicsi, nem is túl erős piac lévén. Ezért nagyon nagy dolog ma egy gyémántalbum.

– Néhány napja jelent meg a második Cserháti Zsuzsa album.

– Zsuzsa azok közé az énekesek közé tartozik, akik világsztárok lennének, ha párszáz kilométerrel nyugatabbra születnek. Az ő hangjáról, előadói értékeiről már mindent leírtak, nem tudok erről újat mondani. Ő is annak a példája, hogy iszonyú nemtörődömséggel, amatőr módon, közönyös kegyetlenséggel gazdálkodunk az értékeinkkel, tehetségeinkkel. Kincsek hevernek a porban és nem vagyunk hajlandók észrevenni. Örülök, hogy dolgozhatom Zsuzsival, segíthettem a nagy visszatérésben. Remélem, van még tovább is.
Sokszor történtek már kísérletek arra, hogy magyar előadók, zenekarok megjelenhessenek a nemzetközi piacon is. Hogy miért nem sikerült igazán soha senkinek, arról külön könyvet lehetne írni. Most viszont talán tényleg történhet valami. Mándoki Laci, aki a Theatrum jazz-rock csapat dobosaként disszidált a hetvenes évek végén, mára Európa egyik legjegyzettebb producere, világszínvonalú stúdió egyik tulajdonosa. Két olyan lemezt készített az utóbbi években, ami még kint is csemegének számít, mert Ian Andersontól Jack Bruce-on át Chaka Khan-ig csupa világsztárt hozott össze egyetlen produkcióba. Pár héttel ezelőtt készült el ennek a prodzsektnek a magyar sztárokkal kiegészült, legnagyobb részben magyar nyelvű változata. München mellett, a Mándoki stúdióban vettük fel Cserháti Zsuzsi, Charlie, Demjén Rózsi, Zorán, Somló Tamás közreműködésével. Fantasztikus lemez lett, úgy gondolom, itthon is szenzáció lesz. Az már biztos, hogy Chaka Khan eljön Charlie jövő évi, népstadionbeli koncertjére vendégként, ahol azt a nótát is eléneklik, amit ezen a lemezen közösen adnak elő. Azután, ki tudja, mi lehet a következő lépés…

– Drukkolsz, hogy sikerüljön akár Charliet, akár Zsuzsát, akár bárki mást elindítani a nemzetközi karrier felé? Mert akkor valószínű, te már nem leszel mellettük, mint szövegíró.

– Persze, hogy drukkolok. Ez nem kérdés. Ha sikerül valamelyiküknek, arra akkor is büszke leszek, ha távolról kell büszkének lennem. De ha ők akkor is szeretnék, hogy együtt dolgozzunk, nem lesz akadálya a nyelv, hiszen az utóbbi években jó néhány angol nyelvű lemezt is írtam. Az Omen zenekarnak adatott meg egy lehetőség Szekeres Tamás holland menedzsmentjén keresztül, hogy angol lemezeket készítsen. Ehhez elsősorban kellett keresni egy olyan énekest, aki nem hazai iskolákban, könyvekből tanulta az angolt. Találtunk egy holland srácot, Edwint, aki amellett, hogy fantasztikusan énekel és pólyáskora óta beszél angolul, még jó fazon is, minden adottsága megvan hozzá, hogy akár világsztár legyen ebben a műfajban, ha mellé áll a szerencse. Amellett nem buta fiú, ez kiderült akkor, amikor együtt fordítottuk a szövegeket. Összebarátkoztunk, szeretünk együtt dolgozni, több nagylemezen vagyunk már túl. Szekeres Tomi két lemeze nemcsak Európában, hanem Japánban is megjelent. Az Omen lehetőséget nem sikerült kihasználni, Tamáson keresztül viszont Edwint meghívta az Omega, hogy vendégként énekeljen egy dalt a zenekar éppen akkor előkészületben lévő albumán, amivel a nemzetközi visszatérést célozták meg. A hetvenes években az Omega volt az egyetlen magyar zenekar, amelyik komoly nemzetközi karriert tudott befutni. Azóta is ők az egyetlenek.
Ha már így együtt volt a társaság, logikusnak látszott, hogy a szövegeket Edwin írja, ami természetesen alapállásban azt jelentette, hogy együtt fogjuk írni azokat. El is készült az anyag, és amikor a stúdióban Edwin felénekelt egy mankó sávot, ami arra szolgál, hogy az énekes tudja, mit hogyan kell kiejteni, hangsúlyozni, ritmizálni, Kóbor János azonnal döntött. Attól a perctől Edwin az Omega szólóénekese. Fel is énekelte az egész albumot, amit a megjelenése után a nyugati szaksajtó nemes egyszerűséggel a huszonegyedik század rockzenéjének nevezett. Iszonyú jó kritikákat kapott, kíváncsi vagyok, mi lesz a további sorsa. A végére hagytam a poént. A barátom teljes neve Edwin Balogh. Magyar származású, az apja ötvenhat után került Hollandiába, de mert korán meghalt, Edwin egy szót sem beszélt magyarul. Eddig. Ma már minden komolyabb, a csajozással kapcsolatos fordulatot séróból nyomja.

– Rockkal kezdted huszonöt éve, rocknál tartasz ma is, a néhány kitérő csak még hangsúlyosabbá teszi ezt. Ez hűség?

– Az. Nekem a rock az igazi. Az, ami igazán fontos. Persze, ahogy az ember változik az időben, az ízlése is finomodik. Ma már a rock kevésbé harsány formáit szeretem a legjobban, és egyre inkább közelítek a blues felé. Ahogy eljutunk az egyszerűségtől az egyre bonyolultabb dolgokon át ismét az egyszerűig. A blues nagyon szikár műfaj, minden fölösleges sallangtól mentes, egyszerű világ. De nehogy bárki is azt higgye, hogy primitív. Évszázadok keservei, bölcsessége van benne. Már Charlieval, Cserháti Zsuzsival is tettünk lépéseket ebbe az irányba, de a következő lemez, amire készülök, színtiszta blues lesz. Bill bátyó az áldozat. Deák Bill Gyula. Képzeld el, micsoda történet kerekedhetne ebből, ha még Radics Béla élne! Tizenöt éve nincs RB Kapitány. Éppen a napokban volt az évforduló. Film készül róla, az életéről, talán sikerül méltó emléket állítani neki.
Azután egy kicsit már a country is hiányzott. Összejöttünk a 100 Folk Celsiussal, csináltunk egy jó kis lemezt. Ez régi adósság volt, hiszen országos cimborák az őskortól kezdve, de még soha nem dolgoztunk együtt. Sajnálom, hogy Heilig Gabi, aki a legjobb barátaim közé tartozik, beleunt a gyűrődébe, és kiszállt a bandából.
Heilig Gabi külön bekezdés. Nagyon nagy arc. A Bojtorjánban dolgoztunk együtt, Eszményi Viki lemezeit csináltuk közösen, valamint három színpadi történetet, amikről már volt szó. Közben kiderült, hogy baromira értjük egymást, és azon túl, hogy minden perc esemény, amit együtt töltünk, még tehetséges is, mint a nap. Pontosabban már ő is régen túl van azon, hogy tehetséges legyen. Már tudja, amit kell.

– Tokaj, tehetségkutatás, Szóklub…

– Amikor az Omennel dolgoztam, akkor kezdtem érezni, hogy kellene gondolkodni a folytatáson. A szakmára gondolok. Akkoriban ugyanis sokat töprengtem azon, mennyire tud őszinte lenni, mennyire tisztességes, hogyan működik, hogy tizenéveseknek szóló metálzenékhez írok olyan szövegeket, amilyeneket túl a negyvenen tudok. Nem túl nagy a szakadék? Át lehet ezt hidalni mindig a rock and roll feelinggel? Miért nincs néhány tehetséges figura abból a korosztályból, aki a saját érzésein keresztül az egész generáció gondjait fogalmazza meg, abban a stílusban, azzal a hangerővel, ami nemzedékileg az övé?
Nem is biztos, hogy nincs. Lehet, hogy csak nem látjuk, ő meg küszködik, hogy valahogy megmutathassa magát. Lehet, hogy csak nincs szerencséje. Lehet, hogy szüksége lenne egy kis segítségre, ahogy annak idején mi is szerettük volna, ha könnyebben nyílnak meg az ajtók. Akkor kezdtem el foglalkozni azzal, hogy keressem a lehetőségeket: hogyan kereshetnénk meg, hogyan segíthetnénk azokat, akik a tehetségük alapján megérdemlik. Minden évben ott vagyok a tokaji rocktáborban, amit Szigeti Ferenc hozott létre, ő verekedte ki a lehetőséget, Losó Évivel együtt ő harcol most is évről évre azért, hogy életben maradhasson az egyetlen olyan fórum, ahol fiatal zenekarok összejöhetnek egy hétre, stúdiófelvételeket készíthetnek, és sokat próbált öreg rókáktól tanulhatnak néhány dolgot, nem kizárólag csak konkrét szakmai ügyekben, hanem mindenről, ami a rock and rollt körülveszi.
A Tokajban évek alatt felgyűlt tapasztalatok alapján gondoltam úgy, hogy más fórumokon is megpróbálom megteremteni a lehetőségét annak, hogy a szövegírásról beszélgessünk. Persze, a szövegírás nem tanítható, de van egy mesterségbeli része, vannak szabályok és törvényszerűségek, amik megfogalmazhatók. Még ízlésbeli, stiláris ügyekről is lehet szót ejteni bőven. A Zenészmagazin azonnal partner volt az ötlet megvalósításában. Két évig csináltam a Szóklubot, azt a rovatot, ahol a beküldött verseket, szövegeket elemeztük nyilvánosan, gyakran vitázva, sztorizva, néha kicsit szárazabban bölcselkedve.
Most ugyan szünetel a rovat, mert a legfontosabb dolgom mégis csak az, hogy dalokat írjak, olyanokat, amiket csak én tudok, amiket helyettem senki más nem írhat meg soha. Készülök a Bill lemezre, és hamarosan újra durrantunk Balázs Fecóval is, még nem tudom, szólóalbumot csinálunk, vagy Korált. Fantasztikus volt szeptemberben a Korál Kisstadion-koncertje. Visszajött a régi hangulat. Tele az aréna, legnagyobb meglepetésünkre rengeteg fiatal arc, akik legföljebb a szüleiktől hallhatták azokat a nótákat, amiket itt végigénekeltek a zenekarral együtt az első soroktól az utolsókig. Nem igaz, hogy nincs szükség a tisztességes zenékre. Nem igaz, hogy vége a rock and rollnak.

– Van itt egy Horváth Attila nevű pali. 72-ben telibe trafálta a Taurust. Tömeghisztéria, srácok a Dunában, Bélát a pártba…  77-ben megírja a bamba nemzedék himnuszát a Ha volna két életemet. Piramis  legenda. 1981-ben Korál Homok a szélben. 400 előadás évente. Aztán 1994-ben Jég dupla viszkivel. Charlie. Gyémántlemez. Hogy működik a pali?

– Hát ez az, amire én nem fogok neked válaszolni. Nincs titok. Ha mégis, dunsztom sincs róla. Nem lehet rólam lerántani a leplet, hogy tessék, tessék, lám csak, lám csak. Talán egy ufóisztikus történet mozgolódik bennem. Talán valaki intravénásan beoltott…  Fogalmam sincs. Lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt, hogy olyan palikkal dolgozhattam, akik sikerre vitték, amit kitaláltam. Utálom magam dicsérni. Azért pontosan tudom, szakmailag mennyit érek. Az a képesség persze már hiányzik belőlem, hogy ebből a mindennapi életben tőkét kovácsoljak.
A vállvonást azt bele bírod rakni?  

Vissza a Főoldalra 
 

  1. Csontos Tibor:
    2019 June 19

    Jó volt olvasni. Legendás idők elevenednek meg a sorokban. Egy jó kistegény is lehetne.Egy generáció mesés csatársorral rukkolt ki.Brody, Horváth, Dusán. Le a kalappal!

Hozzászólok