Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

A mi utcánk

A ház a megszokott, ócska, piszkos bérház.
Harmincnégy dohos lakás.
A fal tele van penészvirággal,
és dúcokkal a lépcsőház.
Csupa régi, korhadt ajtó,
csupa egymáshoz vénült lakó.  

Még valaha rég ez is szép volt,
és nem volt ilyen szomorú.
Úgy változott, ahogy nőtt a század,
végül így hagyta itt két háború.
Csupa régi seb, már nem vérzik,
mégis átkozottul fáj, hogyha fáj.  

Ahogy szép báli ruhák rongyolódnak,
emlékek sorvadnak el.
De látod, a történet mégis folytatódhat
új arcokkal, új nevekkel.
És az a jó, hogy bárhogy is tagadnánk,
ez is a mi városunk,
a mi utcánk.
Ez is a mi városunk,
a mi utcánk.

Hozzászólok