Az ajtajára nézett az ablakom,
megszokottá vált, hogy láthatom.
Rámosolyogtam néha, visszaintett nekem,
bizonytalan mozdulattal, félszegen.  

Se barátom nem volt ő, se kedvesem
a szívem mélyén mégis szerettem.
Mert nem volt szép sosem, és egyedül volt nagyon.
Egyirányú utcában élt, a csendesebb oldalon.
Egyirányú utcában, a páratlan oldalon.
 
És csak vár türelmesen,
és vár hűségesen.
Már látom, az élete álom.
Várja azt, aki soha nem jön el.  

Magányos, hosszú évek múlnak el.
Marad a város, ami volt, könyörtelen.
Aki erős, csak az győz,
aki szép, csak az nyer.
De azt mondd meg nekem,
ha valaki másmilyen,
ha csendes és félszeg egy lány,
mit tegyen.  

Csak vár türelmesen,
és vár hűségesen.
Már látom, az élete álom.
Várja azt, aki soha nem jön el.  

És csak vár türelmesen,
és vár hűségesen.
Már látom, az élete álom.
És örökre ott marad, gondolom, 
egyirányú utcában, a páratlan oldalon.