Itt áll a kapu előtt
a kocsi, amelyik elviszi őt.
Már fogja a csomagokat,
az ajtón már ott az új lakat.
Nagy lesz a kicsi lakás.
Olyan furcsa ez a változás.
Most még alig hiszem el,
hogy soha többé nem lesz itt velem.
S ha telefonálsz,
arra kért, hogy én mondjam el,
és én félek nagyon,
hogy szomorú leszel.

A nővérem holnap már nem lakik itt.
Ne haragudj rá hogy el sem búcsúzik,
de tudod milyen régen várt valakit,
aki ma este érkezik.  

Hányszor láttam az ablakon át,
hogy támasztod a szemközti ház falát.
És én tudtam, hogy szereted őt,
csak kimondani sohasem volt erőd.
Telefonon
néha pár szót váltottatok.
Ugye elhiszed már,
nem sok értelme volt.

És a nővérem holnap már nem lakik itt.
Ne haragudj rá, hogy el sem búcsúzik,
de tudod, milyen bolond, ha szeret valakit.
És pár szó úgyse segít.
A nővérem holnap már nem lakik itt.
Ne haragudj rá, hogy el sem búcsúzik.
De gyere el néha, ha úgy gondolod,
hiszen én – itt maradok.

Kedves kishúgom.
Azt mondod, egy éve, hogy nem írtam.
Meglehet.
De a költözés miatt magam is csak
jól megkésve kaptam kézhez
a leveled.
Na persze, ezt nem tudod.
Egy ismerősnél szereztem
egy olcsó albérletet,
és végre, végre már
egy kicsit könnyebb lesz
talán.  

Csak az a baj, a pénz sosem elég.
Minden utcában van egy áruház,
s te tudod jól, én milyen könnyelmű vagyok,
ha te nem vagy velem, hogy vigyázz.  

A várost megszoktam.
Van már egy barátnőm is, Éva.
Rendes lány.
Négyig dolgozik,
aztán elcsábít egy moziba
minden délután.
Csak este, ha vége van egy napnak,
kicsit rossz, hogy egyedül megyek haza,
és csöndjével vár
egy félig idegen szoba.  

És az a baj, a pénz sosem elég.
Minden utcában van egy áruház,
s te tudod jól, én milyen könnyelmű vagyok,
ha te nem vagy velem, hogy vigyázz.

A bálterem csillog.
A vidám tömegben
a lány néma szigetként áll.
Körötte csend van,
ahogy mindig szokott,
ki tudja, mióta már.
A szikrázó tükrök
nem őszinték hozzá,
de más látszik és mást lát a lány.
És sehol nincs ember aki Iátná, amit ő.
És nem volt, és nem lesz talán.  

És reggel felébred,
újból idegen ágyban.
Ruhája a földön hever.
A konyhában elzár egy csöpögő csapot,
s egy bögrében kávét kever.
Aztán rágyújt és nézi,
a fűst merre száll,
és az ablaknál hogy tűnik el.
Később az ajtót
csendesen zárja,
hogy a fiú ne ébredjen fel.  

Az utcára lépve
felnéz az égre.
A tavasz nincs túl messze már.
Átvág a parkon,
ahol zöld már a fű,
s kicsit távolabb metróra száll.
A hajnalok népe
félig még alszik,
és talán még csodákra vár.
Egy reggeli újság
a címlapon írja,
az idén végre szép lesz a nyár.
Meglehet, így lesz
talán.

Mondd el, hogyha újra látod őt,
és megkérdezné, mi történt velem,
amióta nincs már közös dolgunk –
mondd el, hogy nem könnyű ma sem.
Mert sok mindenre emlékezem még.
Bántott néhány ártatlan szava,
s oly nehéz volt elbúcsúznom tőle.
De nem hibáztatom soha.  

És ha kérdezi,
azt is mondd neki,
szeretném, ha megértené egyszer,
hogy nem tehettem mást.
Az apró kis sebek
kényelmetlenek,
de elkerültünk általuk egy rosszabb,
egy gonoszabb folytatást.  

Nem hazudtam sosem,
esküszöm, sosem.
Egyszerűen csak az idő hozta
a legtöbb változást.
És ha kérdezi,
azt is mondd neki,
szeretném, ha megértené egyszer,
hogy nem tehettem mást.  

Mondd el, hogyha újra látod őt
– ha egyáltalán emlékezik rám -,
hogy néhány dolgot én is nagyon bánok,
így, néhány év után.