Tükör egy másik arc,
ha minden más bizonytalan.
Ha úgy visz a lendület,
hogy nem is tudom, hová.
Mert úgysem látható,
csak tükör által, homályosan,
hogy változik a rossz, a jó,
és a másikban benne van.    

 Holnap fordulhat máshogy a föld,
 ha egy súlytalan szárny
 ma máshova rebben.
 Bármi becsap, ha jól figyelem.
 Még nem olyan,
 de már nem ilyen.  

Sok fontos tévedés,
sok újra játszott gondolat,
a folytonos változás,
hogy az maradj, aki vagy,
sehogy sem látható,
csak tükör által, homályosan,
és önmagában nincs sehol,
de az egészben benne van.    

 Holnap fordulhat máshogy a föld,
 ha egy súlytalan szárny
 ma máshova rebben.
 Bármi becsap, ha jól figyelem.
 Még nem olyan,
 de már nem ilyen.    

 Holnap mozdulhat bárhogy a hold,
 volt, ami lesz,
 és lesz, ami volt,
 csak máshogy.
 Ne is vedd túl komolyan.
 Már nem ilyen.
 Csak még nem olyan.

Végül végiggondolom,
milyen volt a nap.
Hozott mindenféle egyszerű
és fontos dolgokat.
Akadt siker, volt zaj, volt öröm,
és bánat és harag.
Most, a délutáni napsütésben,
másképp látszanak.  

Találkozás és búcsúzás,
és ami köztük elmaradt.
És az elmosódott képek.
És az a néhány pillanat.
Egy-egy ki sem mondott gondolat,
vagy a rosszkor jött szavak.
Most, a délutáni napsütésben,
másképp látszanak.  

Mindazon túl, ahogyan minden megtörtént,
hányféleképpen lehetett volna még.
Mind, amit jól, vagy rosszul próbáltam, hogy végül ilyennek láss,
hányféleképpen lehetett volna más…  

Az elképzelt, a végigjárt,
vagy az elkerült utak
– hátha abból, aki ma voltam,
holnap valami megmarad -,
és a faltól falig lázadás,
és hogy így voltam szabad,
most a délutáni napsütésben
másképp látszanak.

A honnan és hová hányszor változott,
nem mi döntöttük el. Az út hozott.
A végtelen út.
 Ez rossz ébredés.
 Se csomag, se pénz.
 Útközben végleg eltűnt mind,
 de senkit se bánt.
 Csak nevetnek ránk.
 Mindenki így jön. Mindig így.    

 A szálloda majd
 mindent megold,
 és amíg talpra állunk, véd.
 Csak érezzük úgy,
 hogy itthon vagyunk.
 Fizetni nem kell még.  

Csillagokra néz az ablakunk.
Körbevesz a kék óceán.
Nyugalmas kép. Egyet nem tudunk,
mennyi utazó látta már,
 míg váratlanul
 és nyomtalanul
 valahogy végleg eltűnt mind.
 Itt senkit se bánt.
 Csak nevetnek ránk.
 Ez itt a rend, és jól van így.    

 A hatalmas úr,
 aki vendégül lát,
 nem mondja, mennyi időt szab ránk,
 de tudja, mikor,
 és tudja, hogyan
 mondja, hogy itt, most vége van.    

 Csak egyre vigyázz,
 ha bármihez érsz,
 őrizd meg olyannak, amilyen volt.
 A szálloda még
 ugyanitt áll,
 amikor rég nem itt lakunk már.    

 Csak arra vigyázz,
 hogyha bármihez érsz,
 maradjon épp úgy, ahogyan volt.
 Ahogyan várt,
 mi is úgy adjuk át,
 amikor indulunk tovább.

A bőröndöm újból az ajtóban áll,
de tőled még nem köszöntem el.
Te félig még alszol, én fenn vagyok már.
Félig még itt, de félig nem.  

Nálad itthon voltam. Most elmegyek haza.
Nem kell a hosszú, nagy beszéd.
Sok értelme nincsen. Csak most is bántana,
ha mondanám, de most sem értenéd.    

 Fél szívvel adsz – pedig én nem is kértem -,
 de két szívvel kérsz. Sok ez így, hogy beleférjen.  

Leírom majd egyszer, ha távol leszek,
de félek, hogy azt se küldöm el.
Mi változna tőle? És úgysem érdekel.
Az én bajom, hogy engem megvisel.    

 Fél szívvel adsz – pedig én nem is kértem -,
 de két szívvel kérsz. Sok ez így, hogy beleférjen.
 Fél szívvel adsz – pedig én sose kértem -,
 de két szívvel kérsz. Sok ez így, hogy beleférjen.    

Közelebb vagy, mint mások.
Fontosabb, mint más.
Ugyanaz működik, mint rég.
Belefért néhány csavar, néhány változás.
Valamit mégse látok még.    

 Hova tűntél te is, mikor nagy csend volt?
 Mikor kulcs nem volt, csak zár.
 Mindent megpróbáltam összerakni úgy,
 mintha nem hiányoznál.   

Van, amit mindig őrzök. Több van, amit nem.
Magamat védem. Ezzel. Így.
Tudok a titkok között nem kutatni már.
Valamit mégis mondhatnál.    

 Hova tűntél te is, mikor nagy csend volt?
 Mikor kulcs nem volt, csak zár.
 Mindent megpróbáltam összerakni úgy,
 mintha nem hiányoznál.    

 Hova tűntél te is, mikor nagy csend volt?
 Mikor kulcs nem volt, csak zár.
 Mindent megpróbáltam összerakni úgy,
 mintha nem hiányoznál.

Megint egy dallam félúton.
Megint egy félút egy hajnalon.
Megint egy hajnal. Félhideg. Félsötét.
Olyan félig minden.  

Megint egy felhő a városon.
Megint egy város a lábnyomom.
Megint egy gondolat – félig új, félig kész –
próbál engem.    

 Szép vagy. Lehunyt szemmel nézlek.
 Szép vagy a felhőkön át.
 Látlak, mintha itt lennél mindig,
 és látod, gondoltam rád.  

Megint egy lassú délután.
Lehív egy sörre egy cimborám.
Elindul újra a régi show, mi volna jó,
ha most másképp volna.  

Megint egy hosszú éjszaka,
amikor mennék, de nincs hova.
Magamnak játszom, bármi jön, de félöröm.
Senki más nem hallja.    

 Szép vagy. A távolból nézlek.
 Szép vagy a felhőkön át.
 Látlak, mintha itt lennél mindig,
 és látod, gondoltam rád.

A tér soha nem volt a miénk.
Sem a hely, ahova jártunk időnként.
Csak eltűrték, hogy ott vagy,
míg nem borult a rend.
De együtt voltunk,
mindegy, kint vagy bent.  

Egy srác néha letévedt közénk.
A zenekart, amiben játszott, figyelték,
mert érzékeny és vad volt. Túl zajosan szép.
És arról szólt, ahogy élni szeretnénk.    

 Amikor egy dalba kezdett, föld és ég kinyílt.
 Soha nem is képzeltem, hogy bármit lehet így.
 Szerelem és nyugtalanság, csend és robbanás.
 Valamilyen nagy varázslat volt. Vagy valami más.  

Bűn sose volt, se büntetés,
csak valahogy a falakon nem találtunk rést.
De játszottunk, és láttuk, hogy látszik a nagyvilág
pincerácsokon, konyhaablakon át.    

 Amikor egy dalba kezdett, föld és ég kinyílt.
 Soha nem is képzeltem, hogy bármit lehet így.
 Szerelem és nyugtalanság, csend és robbanás.
 Valamilyen nagy varázslat volt. Vagy valami más.     

  Furcsa kedvem volt egy délelőtt,
  valahogy megkérdezni őt,
  mennyi ajándék még a távolság,
  és vannak-e jó zenék odaát.    

 Amikor egy dalba kezdett, föld és ég kinyílt.
 Soha nem is képzeltem, hogy bármit lehet így.
 Szerelem és nyugtalanság, csend és robbanás.
 Valamilyen nagy varázslat volt. Vagy valami más.
 Nagy varázslat volt. Vagy valami más.
 Nagy varázslat volt.