Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

A másik oldalon

Zeneszerzők, zenészek, előadók, szövegírók különös egymásra utaltságban léteznek. Csak közös munkában, együtt gondolkodva képesek létrehozni valamit, amivel – arányaiban, visszajelzéseiben már nem egyformán, de mégis – közös sikerek és kudarcok folyamán, külön-külön is végigjárják saját útjukat. A jubileumi könyv készítése során Kiss Sándor újságíró a másik oldal gondolataira volt kíváncsi.

Az 1997-ben készült interjúk mellett folyamatosan próbáljuk nyomon követni a neten elérhető, hasonló beszélgetéseket, bejegyzéseket, véleményeket.

Balázs Fecó

Charlie

Demjén Ferenc

Heilig Gábor

Hetesi Péter Pál (2007)

Kapuvári Gábor

Keresztes Ildikó (2012)

Kiss Zoltán

Maróthy György

Rónai Egon

Rózsa István

Som Lajos

Szigeti Ferenc

Takáts Tamás

Tunyogi Péter

Vámos Zsolt (2007)

Závodi János

Zeffer András

Balázs Fecó

Nem tudom, Attila hogy van ezzel, de nekem ő a legjobb barátom. És szerzőtársam már huszonöt éve.
A IX. kerületi Úttörő Házban találkoztunk először valami Ki mit tud? selejtezőn. Mind a ketten a saját amatőr zenekarunkkal indultunk a mezőnyben. A pályámat tekintve két okból volt fontos ez az esemény. Az egyik, hogy a nézőtéren és a büfében ténferegve összehaverkodtunk Attilával, a másik, hogy ekkor fedezett fel magának a Neoton együttes.
Amikor Som Lajos bekerült a Neotonba, Attilával már nagyon jó barátok voltunk. Később, amikor Lajossal kiváltunk és megalakítottuk a Taurust, az neki is fordulópontot hozott az életében. Felhagyott a zenéléssel és szövegeket kezdett írni a dalainkhoz. Tudtam, hogy előzőleg is foglalkozott írással, de a Neoton esetében nem jöhettek szóba a szövegei, hiszen Pásztor Laci egyfajta vérszerződést kötött az akkor nagymenő S. Nagy Istvánnal. A Taurus volt Attila életében az első olyan lehetőség, ahol széles rétegekhez is eljuthattak a gondolatai. Volt olyan bulink a Budai Ifjúsági parkban, hogy közel tízezren tolongtak a nézőtéren. Szerzőként én is ugyanazt éltem át, mint Attila, mert a Neotonban csak billentyűs voltam, dalszerző nem. Gyakorlatilag ettől datálódik kettőnk közös pályája. Az lehet a sors különös kegye, hogy egymásra találtunk, viszont az már nem véletlen, hogy ennyi esztendőn keresztül együtt is tudtunk maradni. A dalainkról nem beszélek, mert az idő és a közönség minket igazolt. Annak ellenére, hogy mindketten nagyon az elején jártunk az életünknek – magyarul zöldfülűek voltunk -, olyan dalokat sikerült összehoznunk, amelyek a mai napig benne élnek az emberekben. (Kőfalak leomlanak, Anyám, vigasztalj engem, stb.) És ez sem véletlen! Annyira éreztük és érezzük egymást ma is, hogy ilyen emberi kapocs csak keveseknek adatik meg. Nagyon hálás vagyok ezért a sorsnak, vagy a gondviselésnek. Ennek a közös hullámhossznak azért van néhány konkrét magyarázata is. Nem csak az, hogy szomszédos és nagyon hasonló kerületben nőttünk fel, de az is, hogy mi módon. Mindketten nagyon korán elveszítettük az édesanyánkat, így a családi környezet – ami leginkább meghatározza egy gyermek szellemi fejlődését -, valamint a légkör és az adott kor, ami az utcákon, grundokon körülvett minket, azonos érzésvilágot épített föl bennünk.
Később, már felnövő, de még korántsem érett fejjel iszonyatos bulikat csináltunk együtt. Ha Attiláék József utcai lakása beszélni tudna, abból is kerekedne egy terjedelmes könyv. Többnyire oda vittük fel a csajokat és ott buliztunk. Emlékszem egy éjszakára, amikor egy orvostan-hallgató srác is hozzánk csapódott. Az volt a flúgja, hogy mindenáron diszkós akart lenni. Vesztére velünk volt Cintula is, aki pár unikum után tanítgatni kezdte.
- Így tedd fel a lemezt, ezt mondd, ilyen sorrendben játszd a dalokat – magyarázta neki a diszkós trükköket. Mondanom sem kell, hogy csupa hülyeséget hordott neki össze. A srác pedig, egyre csillogóbb szemekkel és lelkesedéssel hajtotta végre a félrészeg Cintula instrukcióit. Mi meg, majd megszakadtunk a röhögéstől. Később a lemezlovas jelölt még az éjszaka közepén hazament újabb korongokért, hogy azzal is gyakorolhasson. Hajnalra teljesen eláztunk, a szemközti rendőrség bejáratánál posztoló közeg pedig értetlenül bámult az orra előtt himbálózó bakelitekre, amiket Attiláék ablakából damillal lógattunk elé.
A sikereink ellenére a Taurus nagyon rövid életűnek bizonyult. Mielőtt leálltunk volna, kénytelenek voltunk tagcserét eszközölni a basszusgitárosi poszton. Som helyére Zorán érkezett. Bár így elkészülhetett néhány felvételünk, mégsem tudtunk együtt maradni. A Taurus egy részével (Brunner Győzővel és Zoránnal) külföldre mentünk zenélni, miközben itthon Som Lajos megalakította a Piramist. Attilával ők is barátok voltak, ezért adta magát, hogy együtt dolgozzanak. Sokan nem tudják, de majdnem Piramisos lettem magam is. Ez úgy történt, hogy amikor a Lévai nevű billentyűsük kivált, Som megkeresett, lépjek be hozzájuk, hogy Gallaival közösen billentyűzzünk és énekeljünk. Akkor még Révész nem volt a zenekarban. Én nem ezt választottam, hanem Korál néven megalakítottam Koncz Zsuzsa kísérő zenekarát. Amikor Zsuzsával megszakadt a kapcsolatunk, úgy döntöttem, maradjon meg a nevünk, de csináljuk végre a saját nótáinkat. Az első – már önálló életet élő – Korál dal, a Hazafelé szövegét nem Attila írta, hanem Rusz László álnéven Földes „Hobo” László. Ez persze nem jelentette azt, hogy megszakadt volna a barátságunk. Amikor itthon voltam, minden alkalommal találkoztunk, amikor pedig külföldön, rendszeresen leveleztünk.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem zavart egy cseppet sem, hogy Attila a Piramisnak ír, hiszen azzal, hogy már nem kísérő csapat, hanem rockzenét játszó, koncertező banda lettünk, egyben riválisává is váltunk egymásnak a Piramissal. Mivel Attila egyidőben mindkét zenekarnak írt, így nála csapódhatott le leginkább ez a probléma. Tudomásul kellett vennem, hogy Lajos ugyanolyan barátja Attilának, mint én, ezért nem tudott nemet mondani egyikünknek sem. Én csupán egyszer hoztam szóba ezt a kettősséget, de tudomásom szerint Soméknál ez elég gyakran előjött. Valójában ezt a közönség soha nem kifogásolta, pedig elég markáns tábora volt a Piramisnak és a Korálnak is. Hogy mégis működhetett a két banda, az a zenei különbözőségnek köszönhető. Szerencsére, Attilában mindkét világ tökéletesen megvolt, így a Piramis szövegek nem voltak „Korálosak”, és fordítva. Velünk kapcsolatban Attila még egy kis elégtételt is érezhetett, mert én soha nem mondtam, hogy a szövegei ne a saját nevén szerepeljenek, mint a Piramis első időszakában. Számomra világos volt Lajosék szándéka, és úgy érzem ennyi idő elteltével beszélhetünk róla nyíltan. Az köztudott, hogy S. Nagy István is írt szövegeket, viszont Attilához képest elenyésző számban. Az ok, hogy mégis ő volt a Piramis kirakatában, egyszerű: rajta keresztül tudták elfogadtatni a bandát a lemezgyárnál és más hivatalos fórumokon. Taktikus, ám Attilát illetően nem a legkorrektebb megoldás volt. Mindegy, ő valahogy belement ebbe a kompromisszumba.
Biztos vagyok benne, hogy amikor állami szinten tönkretették a hazai rock műfajt, majd következett a „diszkóvilág” az megviselte őt is, de hála a sokoldalúságának, mindig tudott dolgozni. Hol a színház, hol a country világában. No és velem is, hiszen mi folyamatosan írtunk dalokat.
Pár esztendeje, amikor válságba került a magánéletem, akkor is hozzá fordultam. Vége lett egy tizennégy éves kapcsolatnak, ami nagyon padlóra tett. Attila szó szerint befogadott. Nem azért kötöztem hozzá elsődlegesen, mert fizikailag nem volt hol laknom, hanem, azért hogy segítsen átvészelnem és kilábalnom abból a krízisből. Nem volt könnyű. Már csak a külsőségek miatt sem. A harapós kiskutyámat odavittem a macskáik közé… De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy Attiláék ápolgatták a lelkem, és ami ennél is fontosabb, rávezettek azokra a hibáimra, amelyeken változtatnom kellett. Egy életen át hálás leszek azokért a hónapokért.
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a pályafutásom alatt mennyi dalomnak írt másvalaki szöveget. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak rajta kívül is profi szövegírók, de ahogy eddig, ezután is vele szeretnék dolgozni. Nem csak a barátságunk, de amiatt is, hogy ugyanabban a talajban gyökerezik, mint én. Ezáltal tökéletesen hiteles és életszagú gondolatokat tud hozzátenni a zenéimhez.

Charlie

A pályafutásom legelején találkoztam Attilával. Ez egyben a többi kollégám pályafutásának elejét is jelentette, hiszen abban az időben kezdtek az itthoni zenészek azzal foglalkozni, hogy ne csak a Radio Luxemburg és más fogható adók által sugárzott külföldi dalokat koppintsanak fonetikusan „levett” angol szövegekkel, hanem saját szerzeményű nótákat is írjanak. Ehhez természetesen, szükség volt magyar szövegekre, pontosabban szövegírókra. Sokan ezt nevezik a rock hőskorának. Az Olympia nevű zenekaromnak néhány dalt már Attila írt. A szövegein kívül, mint ember is nagyon mély benyomást tett rám. Ezt követően elváltak az útjaink. Nekem szó szerint bolyonganom kellett, ő pedig itthon próbálta végigjárni a maga útját. Nagyon ritkán voltam itthon, de valahogy úgy hozta a sors, hogy szinte minden alkalommal összetalálkoztunk. Volt, hogy egy évben csak egyszer, de akkor átbeszélgettük az éjszakát, volt, hogy majdnem egy egész nyarat együtt töltöttünk a füredi Marinában. Én a zenekarommal dolgoztam ott, az ő akkori barátnője pedig a műsorban énekelt.
Számomra világos volt, hogy szinte az első pillanattól kezdve megérezte, hogy milyen vagyok, tudott rólam és benne maradtam. Ritka az, hogy valaki akkor is szeressen, amikor nem vagyok a csúcson. Attila ilyen volt. A mi generációnk olyan kort élt át, amely számtalan buktatót és akadályt tett elénk. Attila azon kevesek közé tartozik, akik meg tudtak maradni őszintének. Mi már olyan munka és baráti kapcsolatban vagyunk, hogy soha nem veregetjük egymás vállát, nem dicsérgetjük a másikat, és amikor valami nincs rendben, bátran elküldjük egymást a francba. Ez persze nem az a drasztikus és alpári veszekedés, sokkal inkább az őszinteség gátlástalan megnyilvánulása. Nem is tudnék vele komolyan összeveszni, hiszen nem az a figura. Intelligens és művelt, de ami ezeknél is fontosabb, hogy hatalmas szíve van.
Magyarországon nagyon kevesen vannak, akik szólni tudnak az emberekhez, és Attila közülük az egyik legjobb. Ráadásul, nem megalkuvó. Például, sohasem ír olyanoknak, akikben nem hisz, még akkor sem, ha ahhoz komoly anyagi érdekek fűznék.
Amikor a hetvenes évek végén egyre több időt töltöttem itthon, gyakran szóba került, hogy kellene valamit csinálnunk együtt. Közben, megalakult a Tátrai Band, amely évekkel késleltette azt, hogy Attilával dolgozzak. Eleinte még sajnáltam is egy picit, hogy egyfajta „kötőféke” lett Tibuszék zenekara a mi dédelgetett álmainknak. Isteni ajándéknak tartom a mai napig, hogy egyszer csak felkérést kaptam a szólóanyagom elkészítésére, így Attila végre képbe kerülhetett. Akkor még úgy terveztük, hogy Dusánnal, Presserrel, Lerch-el és vele készítjük el az albumot, ám  a stáb  egyik fele lemorzsolódott. Maradt Horváth Attila és Lerch Pisti.
A pályafutásom néhány évtizede alatt nem tapasztaltam szövegírótól olyan ráérzést velem kapcsolatban, amelyet Attila produkált a soraival. És ez még nem minden! Életemben több ezer dalt elénekeltem már, de legtöbbször fenntartásokkal fogadtam a magyar nyelvű nótákat. Alapvető dolog, mégis csak kevesen tudnak helyes prozódiával dalszövegeket írni. Hiába stimmel a szótagszám és a ritmus, az még nem minden. Attila az első – és egyelőre úgy néz ki, az utolsó is – aki úgy ír nekem, hogy páratlan élmény énekelni a dalait. (Természetesen vannak még hasonlóan tehetséges kollégái, csak én még nem dolgoztam velük.) Ha csak elolvasom a szövegeit, már a szavak dallamvezetése is magával ragad. Nem szeretnék megsérteni, vagy lekicsinyelni egyetlen szövegírót sem, de a mi műfajunkban a zene elsősorban a zenéről szól. Mindig is úgy tartottam, hogy a szöveg a zenének egy kelléke, csak nem mindegy, hogy milyen kelléke. Éppen ezért meghatározó, hogy a muzsikához írt mondatok mennyire verik szét, épülnek bele, vagy mennyire erősítik és viszik előre a dallamból sugárzó érzéseket. Soha nem gondoltam volna, de Horváth Attila ráébresztett arra, hogy az elénekelt szavak akár száz százalékig fontos részei lehetnek a dalnak. Akkor, amikor egy jó muzsikához ilyen szövegek párosulnak, robbanhat a bomba. Gyakorlatilag, ez történt az első szólólemezemmel.
Attila esetében annyira szerves részesei lettek a dallamnak a szövegek, hogy ez által elveszítette a magyar nyelv a csúnyaságát. Csak egy példa erre: Amerikában néhány embernek megmutattam a nótákat angolul, majd később magyarul is. Egybehangzóan azt állították, hogy az eredeti nyelven énekelt számok sokkal szebbek, mint az angol verziók. Hiába nem értették a gondolatokat, a dalok mondandója és hangulata egyértelmű volt számukra. Pillanatok alatt megtanulták és énekelték – még ha hibás magyarsággal is – a sorokat, majd hosszan áradoztak arról, hogy milyen lüktetése és dinamikája van a szövegnek. Olyan is volt, hogy azt hitték, spanyolul énekelek, ami pedig köztudottan az egyik legszebb csengésű nyelv a világon.
Számomra nyilvánvaló, hogy Attilában nem kevés zenei véna van, különben nem lenne képes ennyire azonosulni a dalokkal. Úgy tartom, ha egy szöveg ritmikailag rendben van, sőt még a története is érdekel, de nem passzol  a dallamhoz, akkor abból inkább legyen vers, vagy készüljön belőle könyv, de ne dalszöveg! És ez fordítva is igaz! Pár klasszikus költőnk bizonyára forogna a sírjában, ha meghallaná, hogy némelyek milyen piszlicsáré dallamokat húztak egy-egy csodálatos sorukra. Egy esetben vagyok hajlandó ezt elfogadni, ha a zene legalább olyan minőségű, mint a próza, mert különben gusztustalan az egész.
Aki már dolgozott Horváth Attilával, tudja, hogy mennyire alaposan átgondolva adja ki a szövegeit a kezéből. Talán emiatt van, hogy annyira határozott és biztos a dolgában. Ha valaki mégis kétkedik, vagy hibákat keres a soraiban, rendszerint falakba ütközik. Persze, ez csak látszólagos hajthatatlanság Attila részéről, mert néha előfordul, hogy meg tudjuk győzni az igazunkról. A legtöbbször viszont, csak hetekkel, hónapokkal később értjük meg, hogy miért is ragaszkodott olyan konokul a véleményéhez és utólag igazat adunk neki. Én már kevesebbszer mondok neki nemet. Akkor is így van ez, amikor a koncertek után teljesen fáradtan kiszállunk a buszból, hogy végre búcsút intve egymásnak hazafelé vegyük az irányt. Ilyenkor szokott elém állni és az ő jellegzetesen cinkos pillantásával megkérdezi tőlem: Ugye, azért még elmegyünk valahová?! Ekkor beülünk valamelyik ismerős helyre, beszélgetünk, sztorizgatunk és gyűjtjük az élményeket és ötleteket a következő közös munkánkhoz.
Nem hiszek a tanult dolgokban. Attila profizmusát is legnagyobb részt a vele született tehetségnek tulajdonítom. És ami szintén gyarapítja az erényeit, hogy megmaradt olyannak, ahogyan elkezdte a pályáját. Lelkében a finomságok, véleménye a világról, tartása és egyenessége mit sem változott az elmúlt évtizedekben.
Abból az alkalomból, hogy kereken huszonöt éve tevékeny részese a magyar rockzenének, azt kívánom, hogy soha ne fogyjon ki az ötletekből, és maradjon meg ugyanolyan jó embernek, mint amilyen eddig is volt! Isten áldja meg!

Demjén Ferenc

Valamikor a hatvanas évek végén ismerkedtünk meg. Ő is ahhoz a körhöz tartozott, akikkel gyakran összefutottunk a bulikon és az éjszakában Már akkor is ugyanolyan éjszakai, filozófus-lelkű rockernek számított, mint mi. Délután háromkor kezdtünk élni, ami másnap hajnalig tartott. Nagyon sok közös élményünk volt. Bulik, csajozások, balhék.
Hiába futottunk párhuzamos pályán, amit ő letett az asztalra, az iránt hatalmas tisztelet ébred bennem. Egészen más irány az övé, de gyakorlatilag ugyanazt keresi a szövegeiben, amit én is. Mindig is kívülálló volt a szakmában és az is maradt. Talán ettől látja olyan jól az élet dolgait. Ha leülünk beszélgetni – nem csak úgy, mint haverok, hanem komolyan -, hamar kiderül, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk. Például, soha nem próbáltunk az aktuális divatnak megfelelően írni. Mindketten öntörvényűek vagyunk, magunk határozzuk meg az életünk szabályait és ahhoz szigorúan ragaszkodunk. Ez abból fakadhat, hogy az a korosztály, amihez tartozunk, épp azért, mert nem egyszerű dolgokon ment át, hihetetlen energiával és tenniakarással rendelkezik. Úgy érzem, ez az energia még jó pár évig kitart bennünk.
Abban viszont különbözünk, hogy én nem csak szövegíró, de énekes is vagyok. Ilyen szempontból Attila sokkal hátrányosabb helyzetben van, több okból is. Nélküle nem jöttek volna be úgy a Piramis nótái, ahogy berobbantak. Az ő gondolatait tanulták meg és énekelték a közönség soraiban és általuk jutott el az ideológia az emberekhez, mégsem tudják nagyon sokan, ki is az a Horváth Attila. Ő ki van szolgáltatva az előadóknak. Ha én kint állok a színpadon, éneklem a saját dalaimat, szövegeimet és tapsol a közönség,  tudom, hogy az a személyemnek szól. Attila nem lehet biztos abban, ha éljenzik az előadót, akinek a szövegét alkotta, akkor eszébe jut-e valakinek ő is. Pedig neki is szüksége van a sikerre, a visszajelzésekre. Ha a közönségtől nem is gyakran kapja meg az elismerést, a szakmán belül rengetegen figyelemmel kísérjük, értjük és szeretjük őt.
Annyira párhuzamos pályát futottunk be, hogy akár rivalizálhattunk is volna, de ez soha nem jutott az eszünkbe. Sokkal inkább kikértük egymás véleményét bizonyos dolgokról. Legutóbb például az új lemezem kapcsán. Van egy sora a szövegnek, amit senki nem értett meg, pedig tudom, hogy miért írtam. Kíváncsiságból megmutattam Attilának, akinek első hallásra teljesen világos és érthető volt a szándékom. Ismét bebizonyosodott, ami az ő szövegeire is igaz, hogy nem baj, ha azok nem  egyből adják magukat. Aki akarja, meg tudja érteni. Attila szövegei eléggé mélyek és filozofikusak ahhoz, hogy ne csak egy napig, vagy egy-két hónapig maradjanak meg az emberekben, hanem évtizedekig.

Kapuvári Gábor (Soul Bridge, MTV)

Az Attilával alapított Vihogó Fegyencek Asztaltársasága jó nagy botrány volt, engem majdnem kirúgtak a Puskás Tivadar Távközlési Technikumból Pedig csak egy kedves, baráti társaság volt, semmi más. Szerettünk jókat nevetni – magunkon. Ez a szokásunk azóta is megmaradt. Engem áttettek egy másik osztályba. De megalapítottuk a Soul Bridge együttest . Voltak igazi, számomra komoly megdöbbenést okozó koncertjeink is, például  a Makarenko – ma nem tudom milyen -  utcai Közgáz  klubban, nagy színpad, és teltház. Utánunk játszott egy Sztár nevű zenekar, benne egy üvegszemű , féllábú ember, akit véletlenül Deák Bill Gyulának hivtak. A Soul Bridge egyébként címszó a Ki kicsoda a magyar rockzenében című lexikonban.
Nagyon szeretem a szövegei által sugallt hangulatot. Egyszer a Magyar Nemzetbe irtam egy teljes éves értékelést, az volt a címe, hogy Rock? Ugyan!. A Bojtorján együttes első albumáról azt írtam, hogy ennek a lemeznek a szövegei egyszerűen tökéletesek. Mintha nem ugyanaz a Horváth Attila irt volna , aki már annyi közhellyel untat bennünket. Természetesen nem a szövegei közhelyesek, csak amikor egy életérzést a nyolcadik, tizedik nóta hoz elő, akkor úgy gondolom, hogy ismerem már. Attila felhivott, és azt mondta, ha még egyszer így megdicsérsz, akkor baj lesz. A kedvencem Attila szövegei közül , az Otthonról hazafelé, ami egy meg nem jelent  Varga Miklós lemezen hallható, azaz nem hallható. Én rengeteget hallgattam, és rengeteg kazettára másoltam át másoknak.
Attila remete. Egészen furcsa az az élet, ahogyan ő él. Bezárkózik a lakásába, elvárja, hogy ott mindenki megjelenjen, szerintem még a büdös életben  nem lépett ki a lakás ajtaján.
Amikor kint elkezd szürkülni, ő  akkor villanyozódik fel. Teljesen  kicseréli az életet, mert ha eljárna az éjszakába, kluboktól klubokig, kocsmától kocsmáig, barátoktól barátokig, akkor azt mondom , szüksége van az éjszakára. Igy teljesen megfejthetetlen számomra.
Attilának rossz a PR-ja. Nem tették őt  a megfelelő helyre a szövegírók között Lehet hogy ez a bezárkózás visszaüt.
Pedig  annak idején mozgékonyabb volt mindannyiunknál. Igaz, hogy minden tevékenységéhez, rajzoláshoz, iráshoz, zártság kell. De valahogy az ember azt gondolja, hogy a rockzene, a rockzenei alkotás nem tűri a zártságot. Nem ismerek még egy rockalkotót, aki ilyen remete életet él. Persze az is lehet, hogy nem él remeteéletet, csak számomra tűnik így, de ez mindegy. Elég az, hogy én ilyennek látom. Régebben, középiskolában, sokkal többet csavargott. Megjelent az éjszakai közszereplési  helyeken, volt egy barátunk a Rákóczi-tér szomszédságában, vele is voltak izgalmas kalandjai. A helyszín nem véletlen.
Mindig is irigyeltem a sikereit a nőknél, Attila az ilyen ügyekben az easy come, easy go elv alapján áll. Ismertem egy pár nőjét, az egyikkel  ma is jóban vagyok. Jópofa, ahogy megismerkedtek. Attila a Rózsavölgyi Zeneműboltban dolgozott, farmer nadrág, farmer mellény. Bejött a nő, és nem látott hivatalos kereskedő formát, és odafordult hozzá, ” Maga eladó?”  mire a válasz: hát, ha van rám vevő!
Azt megelőző időszakban nagyon sok bort megittunk, mert a főiskolán, ahova jártam, fél évet kihagytam, és elektromos csöveket vizsgáltam a postán. Ő meg telefonműszerész volt a szomszéd épületben , úgyhogy rendszeresen átjött, vettünk valami Zöldszilvánit, és megnéztük mi van az üvegben.
Bár, igazából a nagy időszak az volt, mikor együtt muzsikáltunk. Az volt a jó.

Heilig Gábor

Érdekes, de Attilát a feleségemen, Eszményi Vikin keresztül ismertem meg. Akkor épp Lengyelországban élt kint, mivel pár évig ott volt nős ember. Úgy kerültek kapcsolatba Vikivel, hogy az ottani turnéján az ő felesége tolmácsolt. Mi csak évekkel később ismerkedtünk meg személyesen, amikor a Bojtorjánban zenéltem. Két ember volt az életemben, akivel a bemutatkozásunk után percekkel olyan érzésem támadt, mintha már száz éve ismernénk egymást. Az egyik Ihász Gábor, a másik Horváth Attila.
Kerek-perec ki merem jelenteni, hogy Attila nem csak szövegírója volt a Bojtorjánnak, hanem az az alkotója is a csapatnak, aki kitalálta és megvalósította azt a világot, ami a Bojtorjánt Bojtorjánná tette. Sokan csak a rock műfajával azonosítják őt, de van neki egy másik szerelme is, nevezetesen a country. Valahol érthető, hogy kötődik ehhez a balladisztikus műfajhoz, mert ő is azon kevesek közé tartozik, akiknek van mondanivalója az embereknek, és nem ijed meg, ha le kell írnia egy kerek történetet. Biztos vagyok abban, hogy az általa megírt helyzeteknek és sztoriknak a legnagyobb részét megélte. Amit viszont nem, azt úgy tudta tálalni, hogy kétség sem férhetett a hihetőségükhöz. Az hagyján, hogy borzasztóan jó a stílusérzéke, de minden leírt sora igaz is. Még az is, amit nem élt meg valóságban, de amikor papírra vetette, önmaga is elhitte, hogy az megtörtént.
Számomra Horváth Attila a zenének született. Világ életében ott legyeskedett a bandák körül, szövegeket írt, gitározgatott – talán van is olyan dal, amelynek ő csinálta a zenéjét, én pedig a szövegét -, és egyáltalán kipróbált mindent, amit csak lehetett. A műfaj minden tagját, mozgató rugóját és hangulatát ösztönösen érzi. Két féle szerzőt ismerek el a szakmában. Az egyik ésszel ír, de oly módon, hogy nem lehet belekötni, annyira csillogó aggyal születnek a művei, a másik pedig szívből és vénából. Hozzám ez utóbbiak állnak közelebb. Természetesen, Attilát is ide sorolom.
A Bojtorjánon belül azok közé tartoztam, akik erősen eljártak vele éjszakázni. Sőt, tisztán emlékszem, hogy 1983 augusztus 24-én a Kis Olimpiában ünnepeltünk egész éjjel, ugyanis akkor született meg a kisfiam. Erről jut eszembe egy történet, ami Attilának a hihetetlen empátiás képességét és a jó megérzéseit igazolja.
Valahová utaztunk a „bogárhátú” Wolksvagenemmel, miközben cseszegetni kezdtem, hogy miért nem csinál már végre gyereket. Az egész onnan jött, hogy Viki épp akkor volt terhes. Nézett maga elé és csak ennyit mondott:
- Ha tudnám, hogy a kiscsávó olyan könnyed, lezser, meg olyan mosolygós lesz, mint a ti fiatok, akkor biztosan belevágnék.
Hangsúlyozom, hogy még meg sem született a gyerekünk és azt sem tudtuk, fiú lesz-e, vagy lány, nem hogy milyen tulajdonságokkal fog bírni. Azóta a gyerekem már tizennégy éves. Fiú, könnyed, lezser és mosolygós.
A legelső közös munkánk Viki első, Eszményi című albuma volt. Akkor már nagyon kamáztuk egymást. Attól számítva a mai napig ő az egyetlen ember, aki rajtam kívül szöveget írt a zenéimhez. Olyannyira igaz ez, hogy amikor nemrég megcsináltuk Hernádi Judit lemezét, akkor is hozzá fordultam. Gyakorlatilag majdnem készen voltunk, de megkerestem, hogy legalább egy nótámhoz írjon szöveget. Tudtam, hogy akkor dolgozott Charlie harmadik lemezén, és nagyon be volt havazva, de úgy éreztem, a Hernádi-anyag nagyon jó lesz, így azon Attilának is szerepelnie kell.
És ha már Charlie-nál tartunk, hadd mondjak erről is néhány szót! Charlie és Attila sikereit nem tartom véletlennek, sokkal inkább egy hihetetlenül ritka és szerencsés találkozásnak. Arról van szó, hogy Charlie személyében Attila száz év után végre találkozott egy olyan emberrel, aki úgy néz ki, olyan a hangja és olyan életet él, amilyenek Attila szövegei. Hiába adott a jó zene és a jó szöveg, ha az énekes, aki előadja a dalt, nem tud azonosulni az előzőekkel maximálisan, nem képes hiteles lenni. Furcsa, de Attila számtalan zenekart kitalált a pályája során, mégis el kellet telnie rengeteg évnek, meg kellett születnie dalok százainak, hogy rábukkanjon arra a Horváth Charlie-ra, akivel ezt a sikert már évekkel ezelőtt megérdemelték volna.
Kevesen tudják, de elkészítettünk három színdarabot is. Egyet a televízió felkérésére Császárok címmel, egyet Debrecenbe, a Tom Sawyer-t, a Fekete esernyőt pedig Egerbe. Ebből is látszik, hogy mennyire sokoldalú és tehetséges pali. Iszonyú végletekben tud hiteleset alkotni. Csak két példát hadd mondjak! Megírt a Piramisnak egy akkora slágert, mint a „Kóbor angyal”, majd egy Fekete esernyő című kuplét.
Ő egy nagyon mély érzésű, nagyon nagy szívű – meg merem kockáztatni, azt is, hogy bölcs -, már-már a zsenialitás határát súroló, de időnként hihetetlenül fárasztó figura. Hogy a zsenialitás közelében lévő ember, mi sem bizonyítja jobban, hogy néha akkora hülyeségeket képes leírni, hogy olyan nincs is. Ezeken aztán jól össze is veszünk. Mert veszekedni azt nagyon tudunk. Csak egy példa arra, hogy min szoktunk rendszeresen hajba kapni: évtizedek óta hiába mondom neki, hogy egy nótán belül ne írjon le négy, vagy öt olyan bemondást, amelyekből külön-külön is kijönne egy újabb dal, mert az egyszerűen pazarlás. Minden hiába, nem tudtam meggyőzni soha. Persze könnyű neki, van miből pazarolnia.
Bámulom azt a rock and roll szemléletét, ahogy évek óta ül egy Déli Pályaudvar környéki lakásban, és „lefocizza” ezt az életnek nevezett akármicsodát. Holott mellette nagyon sokan kerestek nagyon sok pénzt, és fényűzően tengetik az életüket. Azt hiszem, ez őt egy cseppet sem foglalkoztatja. Azaz, talán mostanában kezdi piszkálni a csőrét egy kicsit, hogy mehetne neki is másképp. Ami viszont maradéktalanul bejött Attilának, hogy amit ez a szakma képes adni egy szövegírónak, azt mind megkapta. Talán, még egy kicsivel több népszerűség is jut majd neki.

Kiss Zoltán

Ezer éve ismerjük egymást. Még azokból az időkből, amikor Som a Taurusban játszott. Esténként hol az Erzsébet sörözőben, hol a Royalban futottunk össze, ahol a zenészek rendszerint találkoztak.
Természetesen, mint a legtöbben a szakmában, én is figyelemmel kísértem a pályáját. Vitathatatlan tehetsége van a szövegíráshoz, viszont az sem elhanyagolható, hogy mindent megtett azért, hogy az írás mesterségének a legapróbb részleteit is elsajátítsa. Kevesen tudják, de Attila nem csak gitározni tanult, de később, amikor már világos lett számára, hogy a dalszövegírásra teszi fel az életét, még énektanárhoz is eljárt vagy két évig. Pusztán csak azért, hogy megtudja, milyen dolga van egy énekesnek a szövegekkel. Nem véletlen, hogy az általa írt dalokban nincsenek például, prozódiai bakik.
Attila talán azzal is kitűnik sok pályatársa közül, hogy nem csak mélyen érző művész, de magas szintű mestere is a szakmájának. Mert a szövegírás szakma is, aminek megvannak a szabályai, és azokat, mint bármi mást, meg kell tanulni és be kell tartani. A szövegei kristály tiszta logikával úgy simulnak a dallamhoz, úgy építkeznek, jutnak el a csúcsra és csendesednek el, ahogyan a zenei alap azt megköveteli.
A több évtizedes barátságunk ellenére, csak nemrég adatott meg, hogy az én zenéimre is írjon. A legutolsó KGB-albumra három szöveget adott, amelyekben egyetlen betűt sem engedett javítani. Teszem hozzá, nem is volt rá szükség.

Maróthy György újságíró

Az első Horváth Attila élményemnél még csak a nevével sem találkoztam, mert az a Piramishoz fűződik, ahol nem szerepeltették őt sehol. Mindezek ellenére gondolatban szinte második apámnak tartottam azt, aki megírt olyan szövegeket, mint az „Őszintén akarok élni”. Akkora hatással volt rám a Piramis, majd később a Korál szinte mindegyik sora, hogy a középiskolában, amikor dolgozatot kellett írni, akkor is belőlük merítettem. Egyszer az volt a feladat, hogy József Attila két soráról értekezzünk. Én szinte egy az egyben a Korál Válaszra várva című dalát írtam le. Valahogy így: „Nehéz napokban, amikor József Attila magára maradt és nem találta sehol a nyugalmát…” Mondanom sem kell, hogy ötöst kaptam rá.

Rónai Egon (FM Rádió)

Valamikor a hetvenes évek elején megismertem a rádióból egy Horváth Attila nevű táncdalénekest, aki egy idő után eltűnt a nagynyilvánosság elől – ha jól tudom, bárokban énekelt -, majd egyszer csak olvastam a Rádió Újságban, hogy Horváth Attila a Piramis szövegírója. Hatalmas képzavar támadt bennem, mert stílusában és gondolatiságában ég és föld volt a két “korszak” között. Később derült csak ki, hogy valójában két különböző illetőről van szó.
Az igazi barátság – ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni – Fecón keresztül kezdett kialakulni közöttünk. Az első sitkei kápolna-koncerten ültünk le először beszélgetni, ami hajnalig tartott. Számtalan telefon-beszélgetés és összejárás következett, amelyek mára egy kicsit megritkultak az elfoglaltságaim miatt. Ez persze, csak kifogás…
Volt az életünknek egy olyan pontja, hogy majdnem munkakapcsolatba kerültünk. Felkértek arra, hogy hozzunk létre egy lemezkiadót. Szerencsére nem lett belőle semmi. Én lettem volna az ügyvezető igazgató, Attila pedig a művészeti vezető. A megbízók megígérték a pénzt, az irodát és mindent, ami csak szükséges egy ilyen vállalkozáshoz, sőt még szabad kezet is ahhoz, hogy azt szerződtetünk, akit csak akarunk. Attila már össze is írt egy listát, ami nem volt egy rossz névsor. Mielőtt azonban kimondtuk volna a végső igent a felkérésre, kételyem támadt a megbízóink iránt, ezért megmondtam Attilának, hogy nem vállalom. Az ok egyszerű: nem láttam biztosítottnak az anyagi hátteret, így nem akartam abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy a leszerződtetett művészeinknek olyat ígérjek, amit mások miatt nem tudok teljesíteni. Attila épp azt az időszakát élte, amikor nem adogatták egymásnak a kilincset a különböző kiadók és együttesek a szövegeiért, ezért hallatlan lelkesedéssel fogott neki a készülő lemezcégnek. Ráadásul, számára teljesen kockázatmentesnek tűnt a feladat, hiszen nem kellett pénzügyekkel foglalkoznia, amihez – ő is bevallja – nem ért. Amikor telefonon közöltem vele a döntésemet, azt mondta, hogy ő akkor is megcsinálja. Később, amikor kiderült, hogy mennyire igazam volt, és mennyire blöff volt az egész, ő is belátta, hogy jól döntöttem, de maradt benne egy tüske. Talán a mai napig úgy gondol rám, hogy akkor cserben hagytam, holott tudja, hogy csupán megkíméltem egy őrültségtől. Másfél évbe telt, amíg sikerült kibeszélni magunkból az ügyet és elmúlt Attila haragja. Biztos vagyok abban, ha tényleg korrekt módon összejön minden, az nagy változást jelentett volna az ő életében. Még arra is hajlandó lett volna, hogy “már” délben megjelenjen a hivatalban.
Így viszont, megmaradhatott annak, aki évtizedek óta mindig is volt: egy éjszakai életet élő, bohém, kivételes tehetségű szövegírónak.
A kivételességét mi sem bizonyítja jobban, mint a nemrég óriási sikerrel lezajlott Korál koncerten való nyilvános szereplése. Az a ritka pillanat fordult elő, hogy Fecóék behívták a színpadra, megköszönni a munkáját. Ez még rendjén is lett volna – bár Attila esetében ritka, mint a fehér holló -, de ami még soha nem sült el jól, az ő esetében nagyon is működött. Nem csak hajlongással és integetéssel köszöntötte a publikumot, de a mikrofonhoz is odalépett. Ezt, nem biztos, hogy kellene – gondoltam magamban, de nem azért, mert Attilában kételkedtem volna, sokkal inkább a közönségben. És megtörtént a csoda: az rendjén van, hogy nem fütyülték ki, de pár mondata után olyan vastaps kíséretében tudott lemenni a színpadról, amilyet még nem tapasztaltam “civiltől”.
Tudom, hogy nem csak én éreztem azon az estén egy kis elégtételt Attila elmúlt huszonöt évéért.

Szekeres Tamás

Attila szerint én vagyok az, akinek a legtöbb lemezt írta. Ha jól számolom, akkor legalább nyolc albumon dolgoztunk együtt. Leszámítva a Varga Miklós Band első időszakát, nem is emlékszem más szövegíróra a munkáim kapcsán, mint Horváth Attilára.
Húsz éves sem voltam, amikor Som Lajos felkért, gitározzak a Senator nevű együttesben. Hatalmas megtiszteltetésnek vettem, hogy együtt dolgozhatunk. Már csak azért is, mert Radics Béla miatt kezdtem gitározni, akinek ő is írt szövegeket. Gyerekkori bálványaimról, a Piramisról és a Korálról nem is beszélve.
Soha nem felejtem el a bemutatkozásunk pillanatát, amikor Som felvitt hozzá, majd kijelentette, én írom az új együttesének az összes dalát. Mire én átnyújtottam egy kazettát, amin rajta voltak a nóták. Tetszettek neki a dalok, ám az első szöveget, amit írt, visszaadtam, mert nem tartottam jónak. Mint kiderült, valójában a nóta nem volt az igazi. Ezt mindketten beláttuk, így fel sem került a lemezre. A többi már telitalálat volt.
Nem egy generációhoz tartozunk, mégis pillanatok alatt barátok lettünk. Sokat jártam fel hozzájuk, ahol mindig jól éreztem magam. Attila többnyire meggyújtott egy-egy füstölőt, vagy gyertyát, iszogatunk és beszélgetünk. Hamar kiderült, hogy mennyire filozofikus alkat, és az is, hogy számtalan közös pont van az érdeklődésünkben.
A Senator pályája túl korán véget ért. Úgy érzem, Attilának és nekem fájt a legjobban. A mai napig büszke vagyok azokra a dalokra. Kár értük.
Azóta, ha nem instrumentális lemezt készítek, csakis Horváth Attilával íratok szövegeket. Még a Szekeres Tamás Project külföldön, angol nyelven megjelent albumaihoz is ő álmodja meg a sorokat. Amikor a magyar származású holland énekesünk, Edwin Balogh bekerült a bandámba, akkor sem volt ez másként. Vele egyébként is különösen jóban van Attila. Mivel én inkább otthonülő típus vagyok, képtelen volt magával vinni az éjszakába. Talán csak egyszer, akkor sem éreztem magam valami jól. Edwinnel már más a helyzet! Nagyon egymásra találtak ebből a szempontból is. Ha Budapesten jár az énekesünk, többnyire Attilánál lakik. Pesten mindkettőjük kedvenc éjszakai bárja a Piaf. Olyannyira, hogy azóta a lemezborítóinkon ezzel a névvel szerepel az énekes: Edwin „Piaf” Balogh
A dalok szövegeihez nagyon keveset értek, de azt tudom, hogy Attila kerüli a harsány és divatos fordulatokat, sokkal inkább az árnyalt poénok híve. A szövegeinek olyan mondanivalója van, amelyen el lehet gondolkozni, ráadásul minden lemezénél egységesen erős színvonalat produkál. Éppen ezért, nagyon kevés hibával dolgozik, azok is szinte jelentéktelenek. Egyszer fordult elő, hogy megkértem, írjon át egy refrént, mert új dallamot találtam ki. Először hallani sem akart a változtatásról, de amikor megmutattam a friss verziót, elismerte, hogy tényleg jobb a réginél. Öt perc alatt kész volt az új szöveg.
Nagyon nagy bánatomra mindketten annyira le vagyunk terhelve, hogy már egy éve tervezgetjük a találkozásunkat, de még nem jött össze. Persze, nem ezen múlik a barátságunk, hanem azon, hogy mennyire vagyunk benne egymás szívében. Azt hiszem, ezzel nincs probléma.
Ha idén nem is, jövőre biztosan gyakrabban látjuk egymást, mert szó van arról, hogy nekifogunk régi álmunknak, egy rockoperának.

Rózsa István producer, kiadó

Attilával 1993-ban dolgoztam együtt először, amikor szóba került a Balázs Ferenc és a Korál című lemez elkészítése. Ők ketten Fecóval hosszú évek óta összeforrott szerzőpárost alkottak, amit én sem szerettem volna megbontani. Már csak azért sem, mert mindkettőjük munkáját külön-külön is nagyra értékelem. Attilát is aközé a három szövegíró közé sorolom, akiknek a rendszerváltás után is maradt mondandója az emberekhez. A másik kettő Demjén és Dusán.
A kiadónk által megjelentetett Korál-album után következett Horváth Charlie-é. Ők ketten már régóta készültek együtt dolgozni, de ez csak pár éve jöhetett létre. Hozzájuk társult Lerch Pisti, így születhetett meg az első Charlie lemez. Az eredmény mindenki számára nyilvánvaló. Nagy öröm számomra, hogy Attilának az általam legkiemelkedőbbnek tartott mindhárom sikerkorszakához közöm lehetett. Igaz, hogy a Piramis és a Korál esetében csak érintőlegesen, hiszen évtizedekkel ezelőtt élték fénykorukat, és én csak részese tudtam lenni az újjáélesztésüknek – akár egy koncert, akár egy lemez erejéig -, ám Charlie robbanásánál teljes mértékben ott lehettem.
Meglepő volt számomra, hogy Attila mennyire mai tudott lenni Charlie szövegeit illetően. Nem siránkozott, nem ragadt le, hanem olyan életérzéseket fogalmazott meg, amelyek teljes mértékben tükrözték a kilencvenes évek Magyarországát. Aki húsz évvel ezelőtt is szólni tudott a közönséghez és ennyi idő elteltével, minden változás ellenére ma is képes erre, az a szememben nagyon nagy ember. Mindig is jobban szerettem a nehéz, de zseniális alkotókat, mint a könnyen kezelhető iparosokat. Számomra Attila nehézsége egyrészt a makacsságából fakad. Másrészt, abból a nem biztos, hogy egyértelműen negatív tulajdonságából, hogy egy produkció kapcsán többet akar annál tenni, mint hogy megírja a szövegeket. Egy picit zenei rendezői, egy picit látványtervezői szerepet is magára vállalna. Tudjuk, hogy azért szól bele ezekbe a dolgokba, mert a magáénak is érzi az egészet, és tökéletes végeredményt akar, de nem mindig könnyű kezelni a túlpörgéseit. Ez számomra nem is jelentett igazán konfliktust Attilával, csupán megfigyeltem ezt a tulajdonságát.
Úgy tartom, Horváth Attila pályájának harmadik virágzása Charlie-val kezdődött és napjainkig tart. Ennek a ragyogásnak a holdudvarába tartoznak a Cserháti Zsuzsának írt dalai is. Bár abban biztos voltam, hogy Attilának írnia kell a Cserháti lemezre, aggályaim is voltak ezzel kapcsolatban. Az rendjén volt, hogy egy vele azonos korú férfi – mint Charlie – esetében hiteles gondolatokat tud megfogalmazni, de vajon mire képes egy olyan nővel kapcsolatban, mint Zsuzsa? Szerencsére a félelmeim nem igazolódtak be, mert mély érzésű és valóban hiteles dalok születtek.

Som Lajos

Azt hiszem, egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben ismerik Attilát a szakmából, mert mi már a hatvanas évek végén együtt dolgoztunk. Az első mutatvány, amelyben közösen ügyködtünk, a Taurus együttes volt. Ezt megelőzően már vagy három éve tudtunk egymásról. Ha jól emlékszem, akkoriban basszusgitározott is. Hogy írt-e előzőleg szövegeket, azt nem tudom, de az biztos, hogy ez volt az első olyan csapat, ahol nagy nyilvánosságot kaptak a gondolatai. A Taurus-szal kapcsolatban nagyon sajnáltam, hogy engem onnan kiraktak, de ez volt az ára annak, hogy végre elfogadja a bandát az akkori kultúrpolitika. Sajnáltam, mert a készülő lemezünk lett volna az első heavy-rock album Magyarországon, amely egységes zenét, egységes ideológiát és egységes szövegrendszert mutatott volna fel. Mindezekhez nagyon sok köze volt Horváth Attilának, hiszen ő írta a szövegeinket.
- Anyám, vigasztalj engem, A kőfalak leomlanak, A lány, akire szerelemmel nézhetek – hogy csak néhány akkori szerzeményt említsek, amelyek máig a magyar rockirodalom gyöngyszemének számítanak. Épp ezért szoktam azt mondani, hogy Attila nem szövegíró, hanem  „rock költő”!
Rendelkezik azokkal az érzékekkel, amelyeket a hatvanas évek hippizmusa hordozott magában, amelyeket én is, és mindazon zenészek, akik velünk együtt kezdték a pályát, pontosan érzünk. Bár Attilával szintén egy korosztályba tartozik Bródy, vagy Dusán, mégis megkockáztatom, hogy jobb náluk, mert lényegesen lelkibb és érzelmesebb figura. Épp ez volt a titka a Taurusnak, majd később a Piramisnak és a Korálnak is – amelyeknek mind Attila írta a szövegeit -, hogy ahhoz a sarkított, kemény rockzenéhez oda volt téve az a nagyon nagy lélek, amit ő képviselt. Teszem hozzá, ugyanezt képviselték a zenészek is.
Ami még hatalmas erénye, hogy pillanatok alatt képes volt felvenni azt a fonalat, amelyet a muzsikus a zenéjével, vagy az ötleteivel letett elé. Vallom, hogy a szövegíró nem erőszakolhatja meg a zeneszerzőt, és ez fordítva is igaz! Attilával ilyen szempontból soha nem volt baj, sőt azóta sincs.
Mint társ, ugyanolyan értéket képviselt a szememben, mint bármelyik zenekari tag, csak neki nem  hangszer lógott a kezében, hanem toll. A szívére, a lelkére és az agyára ugyanúgy szükségünk volt. Talán csak annyiban különbözött tőlünk, akik a reflektor fényében álltunk, hogy soha nem volt akkora pofája. Amíg én például, lépten nyomon hangoztattam a véleményemet, ő addig sokkal megfontoltabb volt.
Az, hogy ránk, zenészekre sokkal több fény esett, mint a szövegíróra, a többi tollforgatónak is problémát okozhatott. Sajnos, az ő munkájuk olyan jellegű, hogy hiába követik el az íróasztal mögött a gyöngyszemeiket, ha nincs mellettük egy csapat, amelyik kiviszi a gondolataikat a négy falon kívülre, hiába zseniálisak, csupán a fióknak tudnak melózni. Az megint más kérdés, hogy mi maximálisan tisztában voltunk vele, hogy nélküle mi sem tartanánk ott, ahol tartunk.
A Taurust követően külföldön dolgoztam, és csak ‘75-ben hoztam össze a Piramist. Számomra nyilvánvaló volt, hogy oda is Attila írja a szövegek nagy részét. Néhány nóta erejéig S. Nagy István is besegített a sokéves tapasztalatával. Az ideológia folytatása, amit Radics Béla a Tűzkerékkel, majd később velünk, a Taurus-szal elkezdett, egyértelműen Attila feladata volt. Azzal, hogy ennek a két csapatnak a gyökerein felnőtt a Piramis és a Balázs Fecó vezette Korál, kijelenthetem, hogy Radics úgy halt meg, hogy maga után hagyott egy olyan örökséget, ami a mai napig meghatározza az egész műfajt. Ha valamelyik felhő széléről láblógatás közben lenéz, nyugodt lehet, mert volt értelme annak, amit alkotott.
Amikor meglódult a Piramis szekere, volt olyan év, hogy több száz bulit játszottunk. Attila ahová csak lehetett eljött velünk, amikor pedig nem, a turné szédelgéséből előkerülve megvoltak azok a helyek, ahol összefuthattunk egy kis dumálásra. Ez a szoros kapcsolat is hozzátett ahhoz, hogy a szövegei ténylegesen rólunk és a velünk kapcsolatos élményekről szóltak. Muszáj volt, hogy minden percben érezzük egymás közelségét, ízét és bűzét, ettől lehetett hiteles az egész történet.
Hihetetlenül együtt volt a csapat, amelyben mindenkinek megvolt a maga szerepe, amit csak ő tudott. Ettől voltunk egységesek. A legjobb példa arra, hogy ezt mennyire érezte Attila is, a Piramis Plusz című albumunk volt. Révész távozása azt váltotta ki belőle, hogy erre az albumra olyan sorokat írt, hogy első hallásra bárki azt mondhatta, nem ugyanaz az illető követte el a szövegeket, mint a korábbi Piramis-lemezeken. Pedig, azokat is ő írta.
Amikor vége lett a Piramisnak, következett az „arany-botrányom”, majd abból kikecmeregve megalakítottam a Senatort. Mondanom sem kell, hogy ismét  Attilát kértem fel szerzőtársnak.
Az egész Senator ügyet a magyar könnyűzene akkori irányítói legnagyobb szégyenének tudom be. Baromi jó csapat volt, baromi jó zenével és szövegekkel. Nemrég hallgattam meg újra két Senator nótát és felállt a karomon a szőr. Engem már nem lehet átbaszni, ha valamire beindulok, annak jónak kell lennie. És azok a dalok jók is voltak, csakhogy nagyon sokan tettek azért, hogy ne érhessünk oda, ahová megérdemeltük volna. Tudomást sem vettek rólunk, majd egyszerűen eltapostak. Gyakorlatilag, ez volt az utolsó közös munkánk Horváth Attilával.
Engem annyira hazavágott ez a szakmai kudarc, hogy elhatároztam, többé nem adom oda magam így a rock and rollnak. Biztos vagyok benne, hogy Attilát is megviselték azok az évek. Azt, hogy a pártállam úgy döntött, ne legyen Piramis és elkaszáltak bennünket, majd amikor felcsillant a remény, hogy a Senatorral folytatni tudjuk a megkezdett utunkat, ismét beakasztottak, nem hiszem, hogy másképp tudta volna érezni, mint én.
Attila azóta kamatoztatja az egyik legnagyobb erényét, a sokszínűségét, Ezt bizonyította Charlie-val, Cserhátival és még számtalan produkcióval.
Révész szólólemeze kapcsán lehetőség volt arra, hogy megint egy csapatban dolgozzunk, de másként alakult. Sanyika és az akkori párja megírták a dalok szövegét. Nem volt rossz az anyag, de úgy érzem, ha Attilára bízzák, jobban sikerülhetett volna.
Legközelebb 1992-ben kerültünk ismét közelebb egymáshoz, amikor a Piramissal öt Budapest Sportcsarnok bulit játszottunk. Ennek kapcsán támadt köztünk egy sajnálatos nézeteltérés. Hosszú időn át nem beszéltünk egymással.
Talán egy hónapja – amikor felmerült, hogy ismét legyen Piramis – ültünk asztalhoz újra. Én ütöttem a vasat, hogy semmiképp ne hagyjuk ki őt az előkészületekből és a buliból sem, mert ennyivel tartozunk neki. Még arra is hajlandó voltam, hogy beszéljük át a múltat, és ha valóban hibáztam vele kapcsolatban, akkor megkövetem őt. Annál is inkább szeretném visszaállítani a régi jó hangulatot, mert hamarosan meg fog jelenni Závodi Janóval egy közös szerzői lemezünk, Száz év zene címmel, mivel ketten együtt épp ennyi idősek vagyunk az idén. Az album nyolc dalából négyet Janó írt, négyet pedig én. A szöveg mind Horváth Attiláé.
A Piramissal az a tervünk, hogy jövőre elkészítünk egy vadonatúj anyagot, ‘99-ben pedig, csinálunk egy Népstadion-bulit.
Vannak ugyan még Attilával nézetkülönbségeink, amelyek remélhetőleg hamarosan megoldódnak. Hozzá kell tennem, hogy ez egy milliméterrel sem befolyásol – és nem is befolyásolt soha – az ő nagyságát illetően. Sőt! Bátran kijelentem, hogy nála jobb szövegírót nem ismerek Magyarországon. Nem is tudom elképzelni, hogy a készülő Piramis-album dalai ne Horváth Attila szerzemények legyenek. Remélem, ezt ő is így gondolja!    

Szigeti Ferenc

A mai napig igazi rockernek tartom, sőt a magyar rockzene egyik alappillérének. Úgy is mondhatnám, hogy igazi őskövülete a szakmának. Azzal a tapasztalattal és tudással, amivel rendelkezik, bármelyik kiadói, vagy egyéb, zenével kapcsolatos vezetői székbe beülhetett volna, ám megmaradt annak, ami ezelőtt huszonöt évvel is volt, szövegírónak.
A Karthago első időszakában sokakat megkerestem, hogy dolgozzunk együtt, de Attilát nem mertem felkérni, hogy írjon nekünk dalokat. Talán azért, mert úgy hittem, nagyon elkötelezte magát a Piramishoz és a Korálhoz, ezért nemet fog mondani. Ez érdekes, mert S. Nagy Istvánt, vagy Tardos Pétert szemrebbenés nélkül felhívtam, akik igent mondtak a felkérésre. Sajnos, ezek a rutinos rókák nem tudták igazán megfogalmazni azokat a gondolatokat, amiket mi szerettünk volna, így jobb híján magam követtem el a Karthago szövegeinek nagy részét. Nem mondom, hogy száz százalékig elégedett voltam ezekkel a munkáimmal.
A Tokaji Rock Gyermekei Táborban kerültem először munkakapcsolatba Attilával. Számomra egyértelmű, hogy a zenekarok mondanivalóját leginkább a szövegíró határozza meg, ezért nem szabad leragadnunk az utánpótlás nevelésében csupán a hangszeres ismeretek fejlesztésénél. Kicsit félve telefonáltam neki, hogy lenne-e kedve szövegírást tanítani az ifjú titánoknak? Legnagyobb meglepetésemre hihetetlen lelkesedéssel fogadta a felkérést. Azóta örökös tagja a tokaji tanárgárdának. Az együtt eltöltött hetek alatt bebizonyosodott, hogy Attila nem csak megfogalmazni tudja a rocker életérzést, de úgy is él. Szereti a szabadságot, imád kocsmázni és társaságban iszogatni, megnézi a csinos lányokat, stb. Ennek a látszólag szertelen életvitelnek az ellenére, rendkívül lelkiismeretesen foglalkozik a tanítványokkal. Hozzá bárki bekopoghat – akár hajnal háromkor is -, ha tanácsra van szüksége. Bár a legtöbben eleinte tartottak tőle tekintélytiszteletből, vagy mert nem érezték úgy, hogy ismerik, hamar rájöttek, hogy egy közvetlen, segítőkész, laza figura, aki őszintén megmondja a véleményét mindenkinek, amit érdemes is megszívlelni.
Legutóbb a Korál kisstadioni koncertjén kápráztatott el, amikor Balázs Fecó behívta a színpadra, hogy megköszönje mindazt, amit a szövegeivel a Korálért tett. Zavartan lépett ki a rivalda fényébe, mert számára is meglepetés volt a köszöntés. A vastapssal ünneplő tömegnek búcsúzóul ezt mondta: Nem baj, hogy esik az eső, mert ma este dalból van fölöttünk az ég!

Takáts Tamás

A Piramis volt az első olyan banda, ahol feltűnt számomra, hogy a nóták szövegei mennyire hűen tükrözik az akkori kor hangulatát. Rövid kérdezősködés után kiderült, hogy nem az énekes, de még csak nem is valamelyik banda tag írja a szövegeket, hanem egy Horváth Attila nevű illető. Mellesleg, hozzá fűződnek a korábbi Taurus és az akkor fénykorát élő Korál együttes prózái is. Azt is megtudtam, hogy nem az a kimondott rocker figura, akit én elképzeltem magamban, hanem egy misztikus pali, aki többnyire a Budapest Szálló bárjában szokott ücsörögni.
Amikor bekerültem a Karthágóba, irigykedve hallgattam azoknak a zenekaroknak a szövegeit, amelyeknek Attila írt. Nem mintha Szigeti Feriék soraival nagy gondjaim lettek volna, de sohasem éreztem azt a telitalálatot, amire ő képes volt. Amikor a Piramisból elment Révész Sándor, hívtak a helyére, de akkor nemet mondtam a felkérésre. Lehet szeretni, vagy utálni Révészt, viszont azt nem vitathatja senki, hogy olyan fajsúlyos egyénisége volt a szakmának, akit nem lehet helyettesíteni. Bár akkoriban sokan párhuzamot vontak köztem és Révész között, csakis annyiban hasonlítottunk egymáshoz, hogy mindkettőnknek haj volt a fején és nem dörmögve énekeltünk. A lényeg, hogy nem mentem a Piramisba. Később, amikor leállt a Karthágó, Som ismét megkeresett, hogy szeretne egy szupergruppot összehozni. Nagyon vonzott az ex Piramis főnök profizmusa, no és a többiek – Gigor Karcsi, „Fidó bácsi” és Szekeres Tamás – zenei múltja, ám a legfőbb ok arra, hogy igent mondjak, Horváth Attila személye volt. Így alakult meg a Senator.
Ekkor találkoztam először Attilával, akihez szinte az első pillanattól kezdve egyfajta atyai barátság kötött. Nem tudom, hogy más énekesekkel mi a módszere, de engem a szárnyai alá vett és tanítgatni kezdett. Hosszú éjszakákat töltöttünk együtt. Felmentem hozzá, iszogattunk, majd a végén valamelyik bárban virradt ránk a reggel. Abban az időben főleg underground és avantgárd bulikra jártam, ahová gyakran elhívtam, ő pedig bevezetett az éjszakai bárok világába. Mert abban nagyon otthon volt. Bepillanthattam egy olyan világba, amiről addig fogalmam sem volt. Rengeteg tapasztalatot és élményt gyűjtöttem Attilával, de csak később esett le a tantusz, hogy a találkozásaink alatt szabályosan tanulmányozott, mielőtt dalokat írt volna nekem. Elég válságos időszakát éltem az életemnek. Válófélben voltam a feleségemtől, az új barátnőmmel pedig épp csak kóstolgattuk egymást. Attila hihetetlenül nyitott volt a problémáimra. De nem csak az enyémekre, szinte mindenkiére, akivel leült beszélgetni. Jól esett, hogy soha sem mondta, időnként milyen hülye vagyok, nem ítélt el, sokkal inkább megpróbált azonosulni a gondjaimmal és az örömeimmel. Talán ezért a tulajdonságáért is szeretik őt olyan sokan.
Már vagy fél éve barátkoztunk, amikor megjelent az első nekem írt szövegekkel. Elolvastam, és majdnem betojtam, annyira önmagamat láttam viszont a sorokban. Fel is háborodtam egy kicsit: Micsoda dolog, hogy ez az ember az én agyammal gondolkodik?! Persze, inkább örültem, mert hiába éreztem mindazt, amit leírt, én sohasem tudtam volna úgy szavakba önteni a gondolataimat, ahogyan ő tette. Ma már tudom, hogy a nagyfokú beleérző képessége miatt tud hiteleset írni olyan különböző egyéniségeknek is, mint mondjuk Balázs Fecó, vagy Horváth Charlie. A legnagyobb csoda mégis az volt számomra, hogy a teljes, velem való azonosulása ellenére, mindig felfedeztem a szövegeiben őt magát is.
A Senator megszűnése után természetesen barátok maradtunk. Vonzott a társasága. Gyakran feljártam hozzá, ahol könyvekről, filmekről, de főleg zenéről beszélgettünk. Hamar kiderült, hogy számtalan közös kedvencünk van. Például, jó néhány folk együttes. Nem gondoltam volna azt sem, hogy Attila hallatlan nagy Neil Young és Donovan rajongó, pedig minden lemezüket begyűjtötte.
Később, amikor az East-be kerültem, rendszeresen jártunk külföldre koncertezni, így megszakadt a kapcsolatunk. Igaz, csak átmenetileg. Ahogy elindult a saját bandám – a Dirty Blues Band -, megint összehozott bennünket az élet. Ekkor már magamnak írtam a dalszövegeket. Nem hiszem, hogy össze lehetne hasonlítani az általam kiagyalt sorokat az Attiláéval. Talán csak egy szempontból: én is kínosan ügyelek arra, hogy bármit is vessek papírra, az nyelvtanilag helyesen, magyarul hangozzék. A többi Horváth Attila-fortélyt meg sem próbálom lenyúlni. Úgy sem lennék képes arra, hogy egy hétköznapi helyzetet pár szóban, hitelesen és már-már filozófiai mélységekben ábrázoljak, mint ő. Természetesen, a közhelyek és sablonok mellőzésével. Például, sohasem írt olyasmiket, hogy „fogd a két kezem”, meg hasonló baromságok, amit ha hallok, a hátamon feláll a szőr.
Azt hiszem, a barátságunk a Tokaji Rock Gyermekei Táborban teljesedett ki, ahol mindketten igyekeztünk átadni a tapasztalatainkat a fiatal együtteseknek. No és persze, egymásnak is. Engem például, Attila ott tanított meg inni. Ellentétben velem – aki a blues zenészek zabolátlan és szertelen életét éltem -, Attila módszeresen és tudományosan itta az alkoholt. Rá kellett jönnöm, hogy nagy titkok tudója.
Az első napokban hagyta, hogy elfogadjam mindenki meghívását, össze-vissza, ahogy jött. Sört a borra, pálinkát a konyakra, vodkát a rumra. Még abba is belement, hogy magammal hurcoljam a kocsmákba, holott ő csakis a bárban érezte jól magát. Ez egy máig is fennálló ellentét köztünk. Én a kocsma hangulatát, ő pedig a bárokét imádja. Sokat vitatkoztunk, hogy az ország legjobb bortermő vidékén miért pont a legjellegtelenebb – mellesleg az egyetlen – bárt részesíti előnyben és nem a számtalan hangulatos tokaji borozót.
Eleinte türelmesen hagyta, hogy kitomboljam magam a hörpintőkben, aminek a vége iszonyú másnaposság lett. Szenvedtem egész nap, és csak estére tértem magamhoz. Panaszkodtam is neki, ha ez folytatódik, meg fogok halni. Ezt ő is így látta, ezért amikor feljött a hold, belémkarolt és ezt mondta: – Eddig én kísérgettelek, most te gyere velem! Kezdődik az italozási tanfolyam! Beültünk a gengszter fazonokkal és félvilági nőkkel tarkított szórakozóhelyre. Félmeztelen csajok vonaglottak a zsebkendőnyi színpadon, amivel mi vajmi keveset törődtünk. Legurítottunk két-három sört a torkunkon, ami nagyjából helyre hozta a háborgó gyomromat és beszélgettünk. Pontban este tízkor Attila korszakos bejelentést tett: – Felejtsük el a sört, eljött a „dózistájm”! Azaz, a vodka-kóla dózis ideje. Attól kezdve lassan, de biztosan mérhetetlen mennyiségű keveréket ittunk meg. És csodák csodájára, nem borultunk fel a piától reggelig. Sőt, alvás nélkül másnap még tanítani is tudtunk, majd következhetett a délutáni csendespihenő némi szunyókálással. Másnaposságról szó sem esett, hacsak annyiban nem, hogy ébredés után kicsit jobban kívántam a sört.
Állítólag, ezzel a módszerrel írja Attila a szövegeit. Lehet is benne némi igazság, mert azt az egyébként félórás állapotot tudja ily módon több órával meghosszabbítani, amikor ivás közben megered az ember nyelve és hihetetlenül jó gondolatok hagyják el az agyát. A „tanfolyam” elvégzése óta így váltjuk meg minden nyáron Attilával a világot Tokajban.
Ezzel a sztorival el is érkeztünk a mához. Nagy örömmel hallottam pár hete a hírt, hogy Szigeti Feri megegyezett Attilával, hogy a készülő új Karthago-albumra ő írja a szövegeket. Én a „nagy öregek” közül négy szövegírót ismerek el. Bródy Jánost, Sztevanovity Dusánt, Demjén Ferencet és Horváth Attilát. Bródyt csak a művein keresztül ismerem, de nem hiszem, hogy sok közünk lenne egymáshoz. Dusánt nagyon nagyra értékelem, viszont ő csak Presseréknek ír. Rózsi pedig olyan sorokat alkot, amelyeket csak tőle tudok hitelesnek elfogadni. Például, ha valaki más azt énekelné nekem, hogy „Sajtból van a hold”, bizonyára mosolyognék, ám Demjéntől meghatódva hallgatom. Nem is maradt más „költőkirály” számunkra a szakmában, csak Horváth Attila. Mint minden klasszikus rockzenét játszó banda, mi is romantikusak és érzelmesek vagyunk, ám soha nem akarunk nyálasak lenni. Attila ebben nagyon otthon van. Mindig sikerült megtalálnia azt a keskeny pallót, amely elválasztja a valódi érzelemgazdagságot az érzelgősségtől. És ami a legfontosabb: mindegyik verséből sugárzik a műfaj alapgondolata, a szabadság iránti vágy.

Tunyogi Péter

Abban az időben, amikor a P. Mobilban énekeltem, komoly riválisnak számítottak az olyan bandák, mint a Piramis, vagy a Korál. Bár én nem folytam bele azokba a vitákba, amelyek lépten-nyomon hasonlítgatták a csapatokat egymáshoz, mégis számtalanszor fültanúja voltam, hogy a Mobil háza táján – nem elsősorban a zenekar – becsmérelték a többi együttest. Nem csak a zenészeket – hogy ki mennyire tud gitározni, vagy nem -, illetve a dalokat, de a szövegeiket is. Gondolom, akkortájt hasonlókat mondhattak rólunk, Mobilosokról is a többiek rajongói.
Énekes lévén nem hogy elvették volna a kedvem attól, hogy foglalkozzam mások dalszövegeivel, de egyenesen felcsigázták a kíváncsiságomat. Ez váltotta ki belőlem, hogy elmenjek egy-két olyan zenekar koncertjére, ahol addig sohasem jártam. Be kell vallanom, hogy a Piramis és a Korál esetében nagyon kellemesen csalódtam. Ennek az egyik fő okát Horváth Attila dalszövegei jelentették.
Később aztán, személyesen is találkoztunk, sőt munka kapcsolatba és közeli barátságba is kerültünk egymással. Nagy öröm számomra, hogy a Tunyogi Band tavasszal megjelenő, bemutatkozó lemezére elvállalta, hogy dalszövegeket ír.
Sok közös élményünket elmesélhetném, de a legédesebb az egyik újságíró haverunkhoz és egy lányhoz fűz:
Pár éve történt, hogy egy sajtótájékoztatót követően Attilával és az újságíróval békésen iszogattunk hármasban.
- Gyertek fel hozzánk, bemutatlak benneteket egy gyönyörű lánynak – invitált a közös barátunk. Nem kellett kétszer mondani, máris taxiba vágtuk magunkat és kellő mennyiségű sör társaságában megérkeztünk a „randevúra”. Becsöngettünk, és az ajtót tényleg egy csinos lány nyitotta ki.
- Nem róla van szó – előzte meg a lelkesedésünket a házigazda -, ő a feleségem! – tette még hozzá, és eltűnt a lakás mélyén.
Pillanatokon belül egy csomaggal tért vissza.
- Ígéretemhez híven, bemutatom nektek ezt a gyönyörűséget, a kislányomat. Ő Horváth Attila, ő Tunyogi Péter, ő pedig, Kiss Boglárka. Most már ismeritek egymást, beszélgethettek.
Azzal a lendülettel a kezünkbe is adta a pár hónapos csöppséget. Ami ezután következett, az olyan volt, mint a Muppet Show. Attilával egymás karjaiból kapkodtuk ki a „csajt”, miközben a hódításnak is áldozva egy kicsit szidtuk egymást:
Hogy fogod, mindjárt elejted… Te beszélsz, évek óta nem voltak a gyerekeid a kezedben, akkora nagyok… Neked meg nincs is gyereked… Akkor is énrám mosolygott… Nem is igaz, csak kiröhögött….

Závodi János

Attilát még a Taurus, Sakk-matt, Tűzkerék időkből ismerem, viszont a máig is tartó barátságunk a Piramissal kezdődött. Nem csak a koncerteken találkoztunk, ahová elég gyakran eljárt, hanem a házibulikon és egyéb szédülések alkalmával is. Szükség volt ezekre az együttlétekre, mert nem csak tanúja lehetett azoknak a dolgoknak, amik velünk történtek, de sokszor részese is. Velem kapcsolatban nem egy szöveget írt. Pontosan tudta, hogy milyen bulizós, csavargós és csajozós voltam, így születhetett meg mondjuk, a Kóbor angyal című nóta.
Hiába nem működik a Piramis, mi azért gyakran eljárunk együtt, és ha dalokat csinálok, többnyire őt kérem meg, hogy írjon hozzájuk szöveget. Nem csak ezért, mert borzasztóan ráérez a nóták hangulatára és ismer engem, hanem azért is, mert őszinték a sorai. Nagyon szeretem őt. Mint embert és szövegírót egyaránt. Ha valami nem tetszik neki, akkor vagy nem ír rá semmit, vagy megmondja, mi a hiba. Előfordult, hogy vittem neki egy dalt, de ő rossznak tartotta a középrészét. Szerintem jó volt, de azt mondta, nem tud vele mit kezdeni. Fogtam az egészet és átdolgoztam. Ha nem is volt igaza abban, hogy rossz az eredeti verzió, de mindenképp ő nyert, mert sokkal jobbat tudtam írni.
Úgy vettem észre, hogy mostanában keményebb lett. Nem is csodálom, annyian keresik, hogy vele írassanak szöveget. Amikor legutóbb én is beálltam a sorba azzal, hogy lenne pár új dalom, amit odaadnék neki, kerek-perec kijelentette, hogy nem tudja bevállalni, mert sok a dolga. Azért én nem adtam fel. Addig iszogattunk, meg dumáltunk az éjszakában, míg egyszer elővettem száz forintot, mire írt egy papírt, amelyen nagyjából ez állt:
Előlegként átvettem Zacskótól száz forintot, amiért cserébe megírom a szövegeit.
Annak is örülök, hogy felvállalta a Tunyó Band-et, amiben most gitározom.
Már nem titok, hogy a Piramissal is terveink vannak. Új lemez, stadion-koncert, meg ami ezzel jár. Tudom, hogy Sommal nincsenek valami jóban, de azért remélem, ő fogja megírni az új dalainkat. Ha kell, bevállalom  a kapocs és a villámhárító szerepét közöttük, eddig is előfordult ez néha. Egyébként biztos vagyok abban, hogy rendeződni fog a helyzet, hiszen ennyi év barátságot nem lehet csak úgy kidobni a szemétre.

Zeffer András

Mivel zeneszerző vagyok, egyetlen rímet sem tudok faragni, viszont meg tudom állapítani, hogy az adott muzsikához mennyire illeszkedik a szöveg. Elsőként a Piramis és a Korál esetében éreztem azt, hogy hallatlanul nagy összhangban van a kettő. Amikor rendszeresen kijártam az említett bandák koncertjeire, még fogalmam sem volt arról, hogy Horváth Attila írta mindkét együttes verseit.
Számomra a szöveg és a zene fele-fele arányban határozza meg egy zenekar arculatát és mondanivalóját. Talán ki is lógok a zeneszerzők közül ezzel a véleményemmel. Arról már nem is beszélek, hogy a bevett gyakorlattal ellentétben szívesebben írok zenét kész vershez, mert rendkívül inspirálnak a szóban megfogalmazott gondolatok. Valószínűleg azért alakult ez így, mert legtöbbször a zenéimre „kamu angolul” feldalolt nótákhoz vagy sikerült elfogadható szöveget írni valakinek, vagy nem. Ez utóbbi gyakran előfordult a pályámon. Volt, hogy úgy éreztem, hihetetlenül mély érzéseket sikerült zenébe öntenem, viszont a hozzá készült szöveg egészen idegen témákat taglalt. Nem akarok utólag senkit megbántani, de sok tüske maradt bennem e miatt.
De térjünk vissza a hetvenes-nyolcvanas évekhez! Akkoriban az S.O.S.-ben játszottam. A nagyon jó csapatmunka ellenére a szövegeink jelentették a produkció leggyengébb pontját. Többször megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Attilával, de nem sikerült. Így telt el az elmúlt húsz év.
Miközben a P. Mobilban billentyűztem, végig figyelemmel kísértem a munkásságát. Igaz, abban az időben inkább széthúztak a zenekarok és csak a saját karrierjükkel törődtek, nem az egész szakmát érintő problémákkal. Talán csak pár éve – amióta a külföldiek dömpingje hazavágta a magyar rockműfajt – kezdenek egymásra is odafigyelni a zenészek. Amikor Attila megírta az első Charlie lemezt -  amitől nekem is földbe gyökerezett a lábam -, bebizonyosodott, hogy igenis, igény van a jó hazai zenékre és szövegekre. Akkor már mindennél jobban akartam, hogy együtt dolgozhassunk. Hihetetlen volt számomra, hogy olyanokat tud írni, amelyek minden zeneszerető embert személyenként megérintenek. Mikor jelenlegi zenekarommal, a Tunyogi Rock Banddel úgy döntöttünk, hogy ne csak a rock külföldi és hazai klasszikusait játsszuk, hanem csináljunk új nótákat is, megint felmerült a szövegírás kérdése. Számomra egyértelmű volt, hogy csakis Horváth Attila jöhet szóba. A gitárosunk, Závodi Janó (ex Piramis) mutatott be minket egymásnak. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultam, amikor Tunyóval és Janóval becsöngettünk a „mesterhez”. Viszont Attila nyugodtsága és nyílt őszintesége pár perc alatt teljesen feloldotta a bennem lévő szorongásokat. Hellyel és itallal kínált, majd meghallgattuk a zenei alapokat. Tetszett neki a muzsika, de sokkal jobban érdekelték a régi sztorik, amikor X.Y.-nal ez és ez történt. Kis idő múlva úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szó szót, italt ital követett, aminek a vége az lett, hogy teljesen eláztunk. Én valamikor hajnal háromkor jöhettem el tőle – nem emlékszem tisztán -, Tunyóék pedig már világosban tántorogtak haza.
Az első nekünk írt szöveg bemutatásának pillanatát soha nem felejtem el. Kezembe nyomta a papírt, amit elolvasva végig dúdoltam magamban a nótát.
- Ezt nem hiszem el, nem találok benne egyetlen rossz sort sem – fakadtam ki. Hogy lehet egyből ilyet írni? – kérdeztem Attilát. Egyből sehogy – válaszolta -, de nem mutatom meg azt a hatszáz oldalt, amit közben kidobtam a kukába. Így született meg A tegnap itthagyott című dalunk.
Így utólag már nem csodálkozom azon, hogy ennyire eltalálta a nóta hangulatát, mert meglepően felkészült volt belőlünk. Mindegyikünkről tudott mindent, ami az elmúlt húsz évben történt. Ismerte a sikereinket és bánatainkat, még az enyémeket is, pedig személyesen csak néhány hete ismertük egymást.
Azóta számtalanszor dumáltunk át éjszakákat különböző kocsmák mélyén. Szinte minden zenét illető kérdésben kikértem a véleményét. Először is, mert őszintén és kertelés nélkül megmondja valamiről, hogy az jó ötlet, vagy el kell felejteni. Másodszor pedig azért, mert a megérzései kilencvenöt százalékban be is jönnek. És ez, nagyon jó arány!
Arról, hogy mi volt Horváth Attila legnagyobb érdeme az elmúlt huszonöt évben, csak ennyit mondhatok: önmagán és a szövegein keresztül magyarrá tette a század milliók gondolataira ható műfaját és életérzését, a rockot.