Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

Horváth Attila életrajzi nagyinterjú

Horváth Attila szövegírói pályafutásának 25 éves jubileuma alkalmából jelent meg a Jég dupla whiskyvel című könyv, 1997-ben. A könyv három részből áll. Az addig megjelent dalszövegek gyűjteménye mellett a pályatársak, zenésztársak beszélnek alkotói, emberi kapcsolatukról, valamint helyet kapott egy nagyobb lélegzetű, H. A.-val készült beszélgetés is.

A hat fejezetből álló interjút Hetesi Péter Pál készítette.

  1. Kölyök a hátsó udvarból

  2. A Bika jegyében

  3. Ha volna két életem

  4. Homok a szélben

  5. Kopott házak hercege

  6. Az légy, aki vagy

A fejezetcímekre kattintva olvasható a teljes interjú.  

Kölyök a hátsó udvarból

A hős postás vörös ezred esete a vihogó fegyencek asztaltársaságával – Gumibot és tojásrántotta – Illés, Omega, Metró, Balázs Fecó, Spencer Davies Group – József Attila elvtárs a sáncdalbizottság előtt – Marx, Mao, Marcuse, Dylan, Donovan, Leonard Cohen, Neil Young, Erdős Péter –   – Ez az első fejezet. Már  címe is van. Kölyök a hátsó udvarból.

- Én is gondolkodtam azon, milyen dalcím illene ide…   Ha volna két életem…  Mindig útközben voltam valahol két otthon, két fölfogás, két világ között…   Jó akkor maradjunk annyiban, hogy Kölykök a hátsó udvarból… 

- Nem kölykök, kölyök.

- A kölyök a hátsóudvarból 1952 január  4-én született. Félúton a Mátyás tér és a Rákóczi tér között. Budapest, József utca. Ebben az elég kemény környezetben szolid családi életet éltünk szüleimmel.  Édesanyám Visznekről, a Mátraaljáról jött és a József távbeszélőközpontban dolgozott. A fater pedig úgy került föl faluról az osztrák határ mellől, hogy az ottani Cziráki gróf fiának lett a tisztiszolgája, csicskása, mikor az katonának állt. A háborúban a Horthy – testőrségben szolgált, utána pedig parlament őr lett. Főtörzsőrmesterségig vitte. Dacára annak, hogy parasztgyerek volt, sugárzott belőle valami nagyon arisztokratikus. Szép szál, közel két méter magas, fiatal arc volt.  Szűkszavú, és nagyon szigorú. Nem volt szüksége szíjra vagy áztatott kötélre. Elég volt, ha kicsit szúrósabban rám nézett.
Társbérletben laktunk. A nagyszobát egy nagyon öreg néni foglalta el, aki az én első 3-4 éves kori emlékeim szerint, nagyon beteg volt. Majdnem magatehetetlen. Klotyóra nem nagyon járt ki, leszállt az ágyról és odahugyozott a padlóra, ami rohadt is rendesen. A 8 négyzetméteres kisszobában szorongtunk mi öten apámmal, anyámmal, húgommal, nagybátyámmal, anyám öccsével. Az öregasszony végül  szeretetotthonba került, és megkaptuk az egész lakást. Volt  is ciánozás. Amikor meghalt,  egy bélyeggyűjteménye maradt utána. Állítólag baromi értékes volt.  A faterék annyira féltettek minket valamilyen fertőzéstől , hogy az egészet elégették. Anyám sokáig emlegette szemrehányóan,  lehet, hogy egy házat vehettünk volna belőle… 

- Szép gyerekkori emlékek.

- Édesanyám csecsemő húgommal volt elfoglalva, apám és nagybátyám  a Kandó technikumot végezték estin, együtt tanultak. Hiába ágáltam, tessék velem is foglalkozni. Mondták: olvassak. De nem tudok. Adtak egy ábécéskönyvet. Annyi idejük volt velem foglalkozni, hogy megtanítottak néhány betűt, a többit meg lassanként, egyenként kérdezgettem meg tőlük. Elbíbelődtem a dologgal, és nem nagyon zavartam a felnőtteket. Mire a Bacsó Béla utcai általánosba kerültem, írni, olvasni, számolni  már nem okozott gondot. Szerencsém volt, a tanító néni rájött, hogy mindenki jobban jár, ha nem kell végig unatkoznom a többiekkel.
Ha ahhoz volt kedvem órák alatt, nyugodtan odamehettem a szekrényhez, ahol volt egy saját füzetem színes ceruzákkal, elvonulhattam az utolsó padba, és akár egész nap rajzolgathattam, így a többiek legalább nyugodtan művelődhettek. 8 éves koromban már verseket írtam. Horváth Attila itt vala / és neki jó vala…   Ilosvai Selymes Péter rímtechnikája tökéletesen kielégített.
Viszonylag korán belekóstoltam a szabadságba. Magadra vagy utalva, nem  nagyon függsz másoktól. Azaz dehogyisnem.  Ha a tanító néni elkezd engem egzecíroztatni, akkor se híre, se hamva semmilyen szabadságnak, viszont lehet, hogy úgy eltorzultam volna, hogy ihaj… 
Ha három napig nem volt suli, én már lent is voltam Viszneken. Az összes téli, tavaszi és nyári szüneteket ott töltöttem. Ugyanúgy éltem, mint az unokatestvéreim és a többi falusi gyerek. Mezítláb, klottnadrág, tájszólás, zsíros kenyér, csorog rajtad végig a dinnyelé…   Hajnalban jött a kondás, kihajtani a disznókat. Messziről lehetett hallani, igazi trombitája volt, fújta is rendesen. Ebbe a trombitába én konkrétan szerelmes lettem. Képes voltam nem emberi időpontokban felkelni, a kapuban lesni az öreget, hogy egyet-egyet belefújhassak a rézbe. Tiszta sor volt, hogy ha nagy leszek, kondás leszek.
Három évvel idősebb unokabátyámra úgy néztem föl, mint az istenre, rettenetesen imádtam a palit. Ô is szeretett engem, vitt magával mindenhová. Én voltam …  a” pesti gyerek a faluban. Ez kiegyenlítette a  korkülönbséget. Kamaszkoromba olyanokat csajoztam faluszerte és a környéken, hogy az borzasztó. Később,  amikor már zenéltem, afféle helyi sztárnak számítottam. Ami ugye szintén nem jött rosszul…  
Az állatszeretetem innen hoztam, És a vágyat is, hogy legyen egyszer egy parasztházam.

- És lesz?

- Előbb – utóbb.

- Biztos?

- Biztos.

- …  Vidékre költözöm / Már semmi nem ér el, amihez nincs közöm…  “

- Már megtettem volna, ha idézhetnél olyan nótát is, hogy kiszállok az autómból…   Se nóta, se kocsi.

- Ebben a sok nagy – nagy szabadságban mégiscsak a Puskás Tivadar távközlési technikumban kötöttél ki a képzőművészeti gimnázium helyett…. 

- Apám úgy gondolta, olyan iskolába kell beíratni engem, ahol biztos megélhetést nyújtó szakmát tanulhatok, aztán annak rendje – módja szerint én is beállok a sorba, és szép lassan araszolgatva  előre, én is lehetek majd művezető.  Ahogy ő, miután leszerelt a katonaságtól, és elvégezte a Kandót. Mi van, ha nem vesznek föl a képzőművészetibe, és a másik megjelölt iskolába sem? Engedtem nekik. Nagyon elkeseredve azért nem voltam, mert engem akkor igazából már a zene vonzott.

- 1966.

- Akkor én már két éve zenekarosdit játszottam. Két bandám is volt. Az egyik az iskolatársakból állt, a másik pedig Rákóczi téri figurákból. Egyikben sem tudott senki zenélni. Saját nótákat már irogattunk, de nem tudtuk őket eljátszani. Ha lett volna hangszerünk, sem tudtunk volna vele mit kezdeni.

-  Puskás Tivadar Távközlési technikum… 

- Olyan elődeim voltak ott mint, Schöck Ottó, Bródy János,  a Zacsi (Závodi …  Zacskó” János a szerk.), akivel éveket töltöttünk el egymás mellett a rock and roll-ban, és nem is sejtettük, hogy egy iskolába jártunk.
Rögtön elsőben összebarátkoztam Kapuvári Gáborral. Neki már  volt gitárja, hamarosan én is  kaptam karácsonyra egyet. Ha jól emlékszem, ő írogatott le nekem először akkordokat. Természetesen A Felkelő Nap Házát. Akkoriban minden gitáros ezt a nótát tanulta meg először. Megtanultam én is egy fél óra alatt, aztán tovább már nem is nagyon érdekelt. Abból a három harmóniából azonnal saját nótákat fabrikáltam.
Fanatikus Rejtő-hívők lévén  a suliban azonnal megalakítottuk a Vihogó Fegyencek Asztaltársaságát. Alapszabállyal, igazolványokkal, ahogy kell. Minden  vihogó fegyenc köteles a cipőjébe fűzőt fűzni, továbbá mindig magánál tartani egy darab kék ceruzát. Indoklás: jó, ha van. Igazolványt a fater elsőnapi bélyegzős bélyegeinek kartonjaiból magam készítettem.  Amint kitudódott, hogy létezünk, rögtön ránk is sütötték: államellenes szervezkedés.

- Hogyan buktatok le?

- A Puskásba alig néhány lány járt. Egyiküket rajtakapták, amint egy osztálytársával csókolódzott. A szülők rögtön berohantak az iskolába. A tantestület úgy vélte, az nem járja, hogy két tizenöt éves csak úgy fogja magát és csókolóddzon, igen, igen, ennek a dolognak bizony utána kell járni. Hová korcsosulna egyébként az ifjúság?! Ki kell vizsgálni az esetet, és elejét kell venni minden ilyen irányú törekvésnek…   A jelentős erőket mozgósító nyomozás és felelősségre vonás nyomán kiderült, nem csupán arról van szó, hogy szatírok gyűjtőhelye a technikum, hanem ezek a szatírok eme tevékenységükkel ráadásul államellenes felforgató aknamunkájukat igyekeznek takargatni! Mi ez a kék ceruza? És min vihognak ezek? Pont most amikor… És milyen fegyencek?! Csak nem arra céloznak…

- Esetleg… 

- 2 srácot az ország összes középiskolájából kitiltottak, kettőt a Puskásból rúgtak ki, a többieknek, tizenvalahányan voltunk … 

- Tömegszervezet.

- …   kettes magatartás, ötödfokú fegyelmi. Az első évfolyamot még az első félév végére fölforgatták. Ekkor tapasztaltam először, hogy a hatalom, még a legapróbb is, képviseli a hatalmat azokkal szemben, akik nála lejjebb állnak. És ez a  hatalom, ez fél. Ez paranoid. Tűzzel – vassal írt mindent, amiről nem tudja, hogy micsoda. Mindentől ideges lesz, aminek nem ismeri a működését.
Akadt néhány tanárunk, aki nyíltan mellénk állt. A tantestület többsége azonban az első sorban menetelt , és mindenkinél hangosabban követelte, hogy példásan büntessenek meg minket. Közülük néhányan, mikor nem voltak szem előtt, cinkosan összemosolyogtak velünk. Őszinteség, emberi tartás, első lecke.

- Ezek után  megengedték, hogy irodalmi színpadot szervezz,  zenekart alapíts? Az irodalmi színpad még csak klappol valahogy, na de egy beatzenekar!

-  A humán tárgyakon kívül semmi nem érdekelt.   Ebben az időben már megjelentek  az első verseim. Baranyi Ferenc, akkoriban ünnepelt költő, vezette a Magyar Ifjúság versrovatát.  Becsületére legyen mondva, komolyan vette a fogadóóráin fölbukkanó arcokat. Amit jónak talált, azt be is szerkesztette a lapba. Az Ifjúsági Magazinba bekerülni azért volt rangosabb dolog, mert az IM havilap volt, kevesebben publikálhattak benne. Szóval egyértelmű volt, hogy az irodalmi színpadnál a helyem. Kevesen voltunk, gyorsan vezéregyéniség lehettem.  Hátha a rossz útról, ahol vihogva tévelygek a kék ceruzámmal, a művészet majd visszavezet a társadalomba.
A zenekart először titokban csináltuk. Csak később, amikor az irodalmi színpaddal diákfesztiválokon vettünk részt és igyekeztünk az előadásokba zenét csempészni, került képbe a zenekar. A Soul Bridge a diákszínpad köpenyéből bújt ki. Egyik rádiótechnika tanárunk , Bakó Imre bütykölt erősítőket nekünk, az első torzítómat is  ő  építette.
Hatvanas évek, feeling, zene, csavargások. Nem voltak azok rossz idők.
Többek között az autóstop nagy korszaka volt ez. Mi ebben sem akartuk ugyanazt és ugyanúgy csinálni, mint mások. Mi kitaláltuk magunknak a  vonatozást. Ketten – hárman kimentünk valamelyik pályaudvarra, soha nem tudtuk előre melyikre. Fölszálltunk az első vonatra, ami indult.

- Jeggyel vagy anélkül?

- Többnyire nélküle. Ez megszabta az úti célt is. Addig mentünk, amíg nem jött a kalauz. Ott leszálltunk, és a kaland az volt, hogy ott kellett eltöltenünk a hétvégét. Pénzünk sosem volt, szállást, élelmet kellett találni. Nem tarhálni,  erről szó sem lehetett. Olyan viszonyba kellett kerülni ottani arcokkal, hogy legyen hol aludnunk, és legyen kajánk. A legtöbbször  végül valamilyen öreg néninél ébredtünk, és mire kikászálódtunk a sok dunyha alól, az asztalon már ott gőzölgött a rántotta. És tudod, ezek az öreg nénik minden faluban valahogy egyformák voltak…Ugyanaz a kötény, ugyanaz a kendő, ugyanaz a visszafogott mosoly.

- A hatósági közegek meg direkte rajongtak értetek.

- Soha semmi balhénk nem volt, amikor gitárral a hátunkon csavarogtunk keresztül – kasul az országon. Lehet, hogy én gyárilag ilyen vagyok. Nem vonzom a balhét.
Persze Pesten, a Spencer Davies Group koncertrjéről hazafelé viszont kaptunk rendesen. A Kisstadiontól az EMKÉ-ig sorfalat álltak a rendőrök a Rákóczi úton. Időről – időre bekergettek egy csoportot egy mellékutcába, és ütötték – vágták őket. Az EMKE – aluljárót pláne nagyon szerették. Minden kijáratot lezárhattak kedvükre.
Ez a hatalom rettegett a fiataloktól. Nem értették, miért jönnek  össze itten tömegek arra, hogy  keep on runnin’…   Nem jutott el az agyukig. De azt látták, hogy jól érezzük magukat,  néha még valaki le is tépi magáról a ruhát és azzal integet. Mit tehettek egyebet, jól elvertek mindenkit, akit értek.

- Ha egy sulibanda picit is jó, azonnal óriási sztárrá válik a berkeken belül… 

- Persze, csak mi ezzel nem nagyon tudtunk élni, mert kevés volt a csaj. Az igazi az lett volna, ha mi egy lánygimnáziumban vagyunk öten fiúk, ráadásul még zenekar is…   Azért másodikra már teljesen mi uraltuk az iskolabálokat. Részint mint irodalmi színpad, részint mint zenekar. Egy osztálytársammal ketten ráadásul még kabarétréfákat is előadtunk. Épp az esedékes szalagavatóra próbáltunk a zenekarral, amikor berontott az igazgató. Ki engedte meg, hogy ne vegyetek részt a diáknapi előadásokon és itt zajongjatok? Hát az igazgató elvtárs. Az én engedélyem, akkor vonom vissza, amikor nekem tetszik! Azonnal tessék fölmenni a II.14-be meghallgatni a Hős Vörös Postás Ezred veteránjainak élménybeszámolóját!
A II. emelet 4-ben nem tiporták egymást. A tizenkilences veterán elvtársakra senki nem volt kíváncsi, és akkor még ez az irdatlan csörömpölés is! Botrány. Na, így kerültünk mi oda. Nem bántuk meg. Eszméletlen műsor volt. Ez a két öreg szerintem ’45 óta abból élt, hogy a hős postás vörös ezreddel haknizott. Az egyik volt a góré, a másik meg a samesz.
- Na Józsikám… 
- Béla… 
- Mondom Józsikám…  Béla, mutasd meg a fiataloknak a térképen, hol van Felsőzsolca!
Józsikám-Béla odahajolt a térképhez szódásszifon szemüvegével, keresgélt egy kicsit, majd fölrikkantott: Itt van!
Az előadás végére kiderült, hogy ezek az arcok nem csak, hogy a munkásmozgalom kétlábon járó legendái, de maguk is művészemberek. Költők. Véletlenül volt náluk néhány vers. Úgy ötszáz. A felsőzsolcai temető balladája, A hős postás vörös ezred indulója…    A többi is hasonló volt. Mindegyikből kidomborodott a hős postás vörös ezred hős postás vörös ezredsége. Milyen szép is lenne, ha mi megzenésítenénk valamelyik versüket…   csak így kultúrákon, korosztályokon átívelve…   Megzenésítettük. Megmutattuk nekik. Annyira elnyerte tetszésüket, hogy minket mindenféle veterán, nyugdíjas találkozókra hordoztak körben az országban, mint a véres kardot.. Mert hogy milyen gyönyörű példája…   állandóan mondjuk, hogy a mai fiatalság, és akkor tessék: nem igaz! Mi voltunk a lám és a bezzeg. Közben nem kellett iskolába járni. Mi öregbítettük az iskola hírnevét, hakniztunk a veteránokkal. ’69-ben az 50. évfordulón körbejártuk az egész országot.

- Voltatok Felsőzsolcán is.

- Naná. Nagy koszorúzás volt. Megemlékezéssel. Amit akarsz. 
Persze nem akartunk mi nyugdíjas zenekar lenni. Indultunk a  Ki Mit Tud-on. A kerületi döntőből már ki is estünk. Továbbjutott viszont egy bizonyos Neoton együttes, melyben egy gimnazista srác zongorázott. Bizonyos Balázs Ferenc.

- A Neoton akkor már nagyon király volt?

- Amatőr szinten igen. Igaz, nem is nagyon létezett más, mint amatőr szint. Volt a három nagy  (Illés – Metró – Omega), mögöttük a másodvonal, amely csak a nyitott ajtók számát tekintve volt másodvonal, nem zeneileg. Liversing, Dogs, Futuráma, Thomastic, Sámson, Atlasz…   A lemezgyár még nem  jött rá, hogy itt egy új zenei irányzat született, ami perceken belül mindent letarol.

- Illéses voltál? Omegás? Metrós?

- Mind a három. Azokkal, akik béközépnek nézték a rock and roll-t, nem tudtam mit kezdeni.  Ideáljaimba nem fért bele semmilyen drukkerszellem. Úgy gondoltam, itt egy korosztálynak van fölmutatnivalója a társadalom hazugságaival, tudathasadásos, üldözési mániás állapotával szemben.

- A Mátyás tér és a Rákóczi tér között félúton nőttél föl. Ez a környék már akkor sem eszement prüdériájáról volt híres. Kurvák, stricik… 

-Több barátom is volt közöttük.  Nem panaszkodhatom, hogy kevésbé tapasztalt és kevésbé idősebb nők vezettek volna be a szexualitás rejtelmeibe…   A sűrűjében fordultam meg a dolgoknak, de soha nem voltam igazán benne mégsem. Az egyik énem mindig kívül maradt. Soha nem tudott elkapni a gépszíj. Leszámítva a rock and roll-t. Az viszont beszippantott, mint a vákuum. Azt egyből lehetett tudni, hogy többről van szó, mint egy új szórakoztató ipari képződményről. Egyrészt ösztönös, másrészt tudatos lázadás volt az éppen aktuális berendezkedés, a pénz, a hajsza, a szeretet nélküliség, az oda nem figyelés ellen. Az ezt kísérő ideológiák közt ott volt  a zen buddhizmustól a marxizmusig minden.. És itt jött a hoppá. Azonos hullámhosszon, szellemileg “vállvetve” lázadunk azokkal, akik a saját establishmentjük ellen lázadnak, hogy eljussanak a marxizmusig, oda, ahol mi vagyunk. Ahonnan menekülni szeretnénk.  Ezt nagyon nehezen emésztettem meg.

- A Mao, Marx, Marcuse jelszó errefelé, ahol Che Guevara államilag dotált hős volt, kicsit mást jelentett… 

- Igen, csak az, hogy Guevara államilag dotált hős, nekünk nem esett le. Ha volt zászlónk, ahová arcokat ki lehetett tenni, nem zenészeket, biztos, hogy Che Guevara-t kitettük. Tele volt a tökünk azzal, hogy szolidaritási nagyggyűlés, veled vagyunk Vietnam, Amerika vigyázz, mert mi most majd itten a hűvösvölgyi nagyréten aztán olyat mondunk, hogy arról koldultok. Közben a mi ideáljaink is azok voltak, akik elégették behívóikat, léceltek le Svédországba, fölgyújtották magukat a háború elleni tiltakozásként. Bolond helyzet. Véletlenül ugyanazt gondolod, mint a hatalom, csak nem olyan hülyén. A párizsi diákmozgalmaknál egyszerűbb volt. Ők is diákok, mi is, tuti nekik van igazuk. Csak közben ők is valami olyan szocialista utópia felé kezdtek elindulni… 

- Robert Merle az Üvegfal mögöttjének maoista diákvezére a balhé kellős közepén arról igyekszik meggyőzni ostromgyűrűbe zárt társait, hogy a maoizmus, akkor is a marxizmus legfelsőbb megnyilvánulási formája, ha alaptételeiben olykor ellent is mond neki…Ti pedig a Hős Postás Vörös Ezred indulójával lógtatok a Puskás Tivadar Hírközlési Technikumból…. 

- Újabb skizofrénia.  Mi diliből vöröspostáskodtunk, nem meggyőződésből. De tudtuk: ez az ára a Yardbirdsnek, a Stonesnak, az Animalsnek…   Ez a kompromisszumra való készségem  a későbbiek során is kamatozott. Hiába írtam botránybandáknak szöveget, nekem személy szerint ezekből soha semmilyen balhém nem lett. Miközben a zenekarokat megyékből tiltották ki az én soraimra hivatkozva. A lemezgyárral sem volt soha konfliktusom. Hajlandó voltam beáldozni egy – két sort nyolc – tíz nótáért.

- Hogyan lehetett átverni a cenzúrát?

- Nagyon. Volt a Táncdal – és Sanzonbizottság… 

- A sáncdalbizottság… 

- …  oda kellett beadni a kottát, és a dalszöveget. Ha engedélyezték játszhatta tévé, rádió, lehetett belőle lemez. Ettől persze még nem biztos, hogy lett is belőle, de elméletileg már zöld utat kapott. Se a kottára, se a szövegpéldányra nem volt szabad ráírni nevet, nehogy szó érje a bizottság elejét. Egy alkalommal, amikor mentem érdeklődni, hogy mi lett az én művemmel, a titkárnő éppen gépelt:  …  A szöveg nem elég invenciózus, kevéssé fantáziadús, jelképrendszere zűrzavaros…   a bizottság t. szerzővel sajnálattal közli, még dolgoznia kell a benyújtott szövegen, jelen formájában bemutatásra alkalmatlan” Bontotta ki a nevet, címet tartalmazó borítékot és már címezte is a határozatot. Tiszte szerint neki kellett volna  értesítenie József Attila elvtársat, hogy csiszolgassa még egy kicsit az opuszt.

- Tessék gyorsan reinkarnálni, oszt nyomás.

- Ma sem tudom, kik voltak a bizottság tagjai. Fogalmam sincs, ez a cenzúra miként működött. Később a lemezre szánt  zűrösebb nótáknál azt találtuk ki, hogy eleve beleírtunk  egy-két  olyan  sort. Mint bikának a vörös posztó. Azonnal óriási botrány , hogy na hát ezt azér’ már mégse! Mi meg, jófiúk, csak bólogattunk Erdős Péter „én csak jót akarok”- kezdetű  tirádái hallatán: igenis, már húzzuk is ki! Írtuk be a helyére, amit eredetileg is szerettünk volna. Jött is a na látjátok gyerekek, így mindjárt más, legközelebb figyeljetek kicsit oda…   Odafigyeltünk. A következő nótában is volt egy vezérsor, amit odadobtunk koncnak. Hadd rágják, marcangolják, cincálják.

- Érettségi után felvételi?

- A bölcsészkarra, magyar – filozófiára.  Saját számításom szerint bejutottam, az egyetemé szerint dehogy. Egyetlen tollvonással vágták haza négy évi munkámat. Nem biztos, hogy diplomatikusan, nem biztos hogy csöndesen adtam ezt tudtára annak, aki elővezette a hivatalos magyarázatot. Nem tudom mi volt a sarzsija, de nagyon nagy irodája volt, pálmafa meg minden.  Nem kizárt, hogy a döntésben szerepet játszott hosszú hajam és farmernadrágom. Nagyon kilógtam én azok közül a nyakkendős, jól borotvált fiatalemberek közül, akikkel együtt felvételiztem.
Édesanyámat nagyon megrázta a dolog. Fél évre rá meghalt. Agyrák. Hogy mekkora szerepet játszott ebben ez a csalódás,  fogalmam sincs. De hogy játszott, abban biztos vagyok. Eldöntöttem: nem érdekel tovább semmiféle diploma. Dalszövegíró leszek.

- Nem költő?

- Nem.

- Mert?

- Elég gyorsan eljutottam oda, hogy ha meg is jelenik egy kötetem, ötvennél többen akkor se olvassák. Ha meg írok egy nótát, azt a legrosszabb esetben is háromszáz ember hallja. Az irodalom és a muzsika itt találkozott.

- Milyen zenék találtak el ekkoriban?

- Egyformán szerettem a Beatlest és a Stonest. És az egy szál gitárosokat: Dylant, Donovant, Leonard Cohent, Neil Youngot. Szövegírói pályafutásomra, kezdve a Taurustól a Piramison át a Korálig, szintén jellemző  ez a fajta kettősség. A Taurusban a Radics – Som kettős képviselte a keménységet, Fecó (csatlakozása után Zoránnal együtt) pedig  a lírai vonalat. A Piramis is Janus arcú volt. A robosztus, dübörgős nóták mellett  mindig ott volt valami törékeny: Kívánj igazi ünnepet, Őszintén akarok élni,  Ha volna két életem…   A Korálban Fecó  líraiságát Fischer Laci nagyon markáns gitárjátéka ellenpontozta, egészítette ki.

Vissza a fejezetekhez   

A bika jegyében

Neoton no, Black Sabbath yes – Győző és az ajtó, avagy R.B. kapitány, aki hozza a brit szellemet – Taurust a kormányba, Bélát a pártba! – Az Ördög a Royalban – Zorán, Dusán, amúgy meg verjük a világot – A déligyümölcsnek jó hangja van, mégis rosszul sül el – Könyvtár a spájzban, mutter a szobában  

- Tényleg olyan nagy volt a nagy generáció?

- A generáció nem, a helyzet, a lehetőség igen.  Szemben az előző nemzedékekkel, amelyeket fölmorzsolt a háború, vagy  fölszippantott a saját megszokásaiba dermedt életformájuk,  ezek az évjáratok egész egyszerűen nem voltak hajlandók beállni a sorba. Nem kell a régi, vonuljunk ki belőle, menjünk vissza az ősközösségi szintre, hogy onnan építhessük föl újra az egészet. Utópia volt, természetes, hogy az. Viszont ellentétben az összes ezt megelőző utópiával, ebben tömegek hittek. A Föld minden részén.  Amennyire saját képére formálta  később a mechanizmus a hajdani lázadókat, annyira alakította át ez a nemzedék magát a mechanizmust.

-  Ez még jóval odébb van. Egyelőre 1970-et írunk,  ott állsz friss nem diplomásként…

- Elmentem dolgozni a távíró hivatalba, hogy legyen miből megélnem. De én akkor már nagyon a zenében éltem. Igaz, akkor már nem a színpadon, mert hamar kiderült, muzsikusnak sem elég tehetséges, sem elég exhibicionista nem vagyok. Dalokat, dalszövegeket fogok írni! Tudtam, hogy ez lesz az életem. 71-ben, amikor Fecó után Som Lajos is, akit a kis klubokban játszó Rekord együttesből ismertem, a Neotonba került, egyértelmű volt, hogy én is ott próbálkozom. De a Neotonban szerzőként sem  Fecó, sem Lajos nem kapott teret, én sem rúghattam labdába. Ekkoriban már jöttek az undergroundból kinőtt rockbandák: Uriah Heep, Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin… Fecó és Som visszatérőben a Neoton ’71-es afrikai turnéjáról, Amszterdamban megnézte a Black Sabbath Paranoid-jának lemezbemutató koncertjét. Úgy jöttek haza, hogy igen, ez az, ezt kell csinálni, ez valami egészen más. Fecó megvette az első Hammond orgonáját, ami ennek a muzsikának az alaphangszere. Összedugtuk a fejünket, elhatároztuk: innen leléc. Akkor alakítottuk meg a Taurust. Először nagyon titokban beszélgettünk róla. Lajoséknak határozott elképzeléseik voltak arról, hogyan nézzen ki a színpadkép, a világítás, milyen legyen maga a muzsika. De kellett valaki, aki be tud nyitni egy ajtón. Mivel gyakorlatilag egy  irodában dőlt el minden, olyan emberre volt szükség, akit az íróasztal túloldalán is elfogadnak, ismernek. Brunner Győző, a Metró nyugati vendáglátózásból akkoriban visszatért dobosa pont ilyen arc volt. Hívtuk, és néhány tapogatózó tárgyalást követően jött. Ahhoz viszont, hogy egy itthon alig játszott zenét, viszonylag ismeretlen figurák sikerre tudjanak vinni, kellett még valaki…

- Egy sztár. Radics Béla. A Gitárkirály.

- Ebből rengeteg vita volt már az elején. Hogy kell – e nekünk az a kőbányai közönség?! Elsősorban mi ketten Lajossal érveltünk amellett, hogy kell ám, hogyne kéne. Nem rózsadombi úrigyerekeknek akarunk zenélni, mégcsak nem is néhány száz sznobnak művészkedni. Győző félt ettől. Nem volt biztos benne, hogy ez a jó politika.

- RB kapitány volt akkor az első számú gitáros?

-  Igen. Autodidakta módon tökéletesen levette  a Hendrixeket és Claptonokat. Aztán, ahogy ő mondta, jött a brit szellem, legyünk pengék, és hozzuk. Legendás volt arról, hogy a fogával gitározott. Látott egyszer valahol egy képet, ahol Hendrix szájához emeli a hangszert. Azt hitte, hogy Hendrix a fogával gitározik. És ő tényleg megtanult a fogával pengetni. Egyszer beszorult a foga közé a húr. Alig lehetett onnan kitépni. Ömlött a szájából a vér. Félelmetes volt a színpadon. Maga a rock and roll. Az őserő. Megőrültek érte a népek. Igen ő volt a number one. Még akkor is, ha Bartha Tomi (LGT) személyében komoly vetélytársa akadt.

- Miért volt persona non grata a rockarisztokrácia szemében?

- Soha nem tudott sem megalkuvó, sem politikus lenni. Kompromisszumról szó sem lehetett. Azt a zenét akarta játszani, amit szeretett. Ezenkívül angyalföldi volt, a barátai is arról a környékről kerültek ki.

- Dzsunga volt?

- Hát nem volt atomfizikus. Taszította a szakma kékvéreit. A hetvenes évek elején járunk. Tíz év telt el az úttörők jelentkezése óta. Ekkorra már konszolidálódtak a viszonyok.

- Föl volt osztva a placc.

- Föl, még akkor is, ha a Taurus előtt egy évvel az LGT megalakulása szabályos földindulást okozott, láncreakciót indított el, annyi zenekar szűnt meg, alakult át. De ők, ahogy azt nemrégen Sándor Pál dokumentumfilmjében is elmesélték, azért már Erdős papával beszélték meg, hogy lenne itten egy zenekar, akadtak  interkoncertes, tévés, ORI-s kapcsolataik. Ami nem azt jelentette, hogy az ő útjuk tükörsima lett volna… A Taurus megalakulása nem vert föl ekkora port. Keményebb zenét akartunk játszani, mint ők, habár az alapok nagyon hasonlóak voltak. Úgy  gondoltam, hogy ennek a szövegekben is tükröződnie kell. Ők azzal kezdtek, hogy boldog vagyok, hol van már az ezüst nyár. Mi meg azzal nyitottunk, hogy a kőfalalak leomlanak és megátkozott ember… Tudatosan vállaltuk a szövegekben, hogy folytatjuk, amit Bródyék  a hatvanas évek közepén elkezdtek…hogy a nézőtér és a zenekar között még nincs szakadék, nem áthidalhatatlan a távolság, mi tulajdonképpen közösség vagyunk. És ez működött.

- Mit játszott a Taurus?

- Csak saját nótákat: A kőfalak leomlanak, A lány, akire szerelemmel nézhetek,  Megátkozott ember, Királyi madár, Zöld csillag… Az utóbbi kettőt a Béla hozta, a többinek én írtam a szövegét. Az Anyám, vígasztalj engem azonnal ható nóta volt . Pillanatok alatt benne lett a levegőben. Egyszer Hegedűs Laciéknál nyomultunk házibulin, ott volt Erdős Péter. Bemutattak, neki, hogy itt van ez a srác, ő írta ezt a nótát. Erdős doktor a szokásos, nem-biztos-hogy-mosolyával rám nézett:
- Háhom áhva síh magába? Maga, fiam, ezzel nagyon sok pénzt fog kehesni. Nem tőlem.   Számunkra is megdöbbentô volt, hogy ’72 május elsején az Ifi Parkban több mint tízezren voltak. A buli végére a Taurus  csatát nyert.  Zenekar színpadról le, közönség vissza, vissza, egy ráadás, két ráadás, három ráadás, negyedszerre már nem jöttek ki. Tízezer ember tapodtat sem mozdult és azt skandálta: Taurus, Taurus, Taurus… Senkit nem engedtek a színpadra. Este héttől tízig ez volt a műsor. Semmi nem lett sem az Ifi Parkban akkor sztárbandának számító Gemini bulijából, sem a két együttes műsorát egymástól elválasztó esztrádbrigád remekléséből.

- Rengeteg jó barátot lehet így szerezni a szakmában.

- Ez meg is történt. Jött megint a hatalom és az ő tudathasadása, üldözési mániája, amiről azt hittük, már sosem lesz hozzá szerencsénk. A Taurust tömeghisztéria kísérte. Ez persze rögtön gyanús volt. Mögöttünk a közönségen kívül akkor még tényleg nem állt senki. Az Országos Rendező Iroda volt a legrugalmasabb a hivatalos szervek közül. Nekik közvetlen bevételt jelentett egy tömegbázissal rendelkező banda. Az ORI hakniban amúgy is mindig volt egy ORI ügyelő, aki ügyelhetett rá, nehogy a zenekar vagy a közönség botrányosan viselkedjen. Illetékes elvtárs a színfalak mögött mindig tudta, mikor kell lecsapni a biztosítékot.
A lemezgyárban az anyagi haszon sokkal áttételesebben jelentkezett. A rádióban meg a tévében pedig egyszerűen sehogy. Ez meg is szabta, melyik állami vállalat miként viszonyult hozzánk. Nem sokkal a bemutatkozást követően június végén volt a Kisstadionban egy vegyesfelvágott – koncert. Benkó Dixieland, Bergendy, Taurus.
Fecóék fölmentek a színpadra, és abban a pillanatban eleredt az eső. Dörgött, villámlott, egy nóta után le kellett menni, mert életveszély volt.  Közönség nem mozdult. Félő volt, hogy emberekbe belecsap a villám. A zsűri meg várta a Taurust. Addig is táncoltak, jól voltak. Közben meg csontig áztak. Nem számított.
Ha jól emlékszem, kedden volt Syrius – hajó, szerdán Taurus – hajó. Sétahajó fölment Szentendréig, megfordult és visszajött Pestre. A Taurus – hajóról minden alkalommal legalább annyian maradtak le, mint ahányan fölfértek. Mikor a hajó visszaért, azok az emberek még mindig ugyanott álltak, és várták, hogy megérkezzen a zenekar.
 Nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek. Olyan iszonyatos felemelő érzés volt, hogy ilyen tömeg áll mögötted. Megint bejön a skizofrén helyzet: a közönség persze nem tudta, hogy ezt a szeretetet én kapom. Nekik a zenekar négy tagból állt. Még akkor is, ha a Taurus esetében a szövegek hatása sokkal erőteljesebb volt, mint a többi együttes esetében. Ezek a szövegek „én voltam”. Az ünneplést pedig a muzsikusok kapták.

- Zavart ez a helyzet?

- Hogy a fenébe ne zavart volna. Nem tőlük irigyeltem a sikert, viszont szerettem volna én is kapni belőle. Olyan jó lenne, ha látnák, akik szeretik ezeket a dalokat, hogy ezeket én írtam. Szerettem volna jobban ott lenni.

- Borzasztó egyszerű: föl kell menni, és konferálni kell a zenekart.

- Sem a zenekarnak, sem nekem nem jutott soha eszembe. Amíg a színpadra nem megyünk, minden munka közös. Mi öten dolgozunk együtt ugyanazért. Értjük egymást, együtt gondolkodunk, szeretjük egymást, barátok vagyunk. Amint este hétkor   ez a négy ember fölmegy a színpadra, azonnal elfelejti, hogy mi öten vagyunk. Attól kezdve ők négyen meg vannak győződve arról, hogy a rajongás, az ünneplés az az övék. Soha egyetlen zenekartól sem kaptam meg, hogy igen kérem, mi eggyel többen vagyunk, csak annak a plusz egy főnek nem az a dolga, hogy itt álljon mellettünk a mikrofon mögött.

- Bántott?

- Ez igen. Nagyon. A mai napig.

- Akkor is, ha nem sokkal e beszélgetés előtt Balázs Fecó a Kisstadionban a Korál nagy visszatérő buliján a világot jelentőkre invitált?

- Akkor is.  Egyszer fölmenni a színpadra és meghajolni, azért az nem ugyanaz, mint egy zenekar tagjának lenni. Hiába nagy buli, csontig telt ház, óriási figyelem, tomboló siker. Ez más. Ott állsz, és rájössz, igen, ez a természetes, 25 éven át ezt kellett volna kapnod.

- De ez a világon sehol nincs így.

- Tudok én azért példákat erre. Elton John Bernie Taupin nélkül nem létezik.

- Rólad is tudják, hogy Horváth Charlie szövegeit te írod…

- A Procol Harum szövegírója Keith Reid soha nem volt színpadi ember. Fotókon szerepel, tudható, hogy ő a bandához tartozik… De nem kell ennyire messzire menni. Az Omega és az LGT környékén Adamis mindig jelen volt. Az Ancsát soha nem rejtették el.

- Mennyiben múlott ez rajtad?

- Valószínűleg nagy részben. Erőszakosabbnak kellett volna lennem, határozottabban akarnom kellett volna… Akkor sem tuti, hogy így lett volna, de akkor legalább nem mondhatnám, hogy sokban rajtam múlott, hogy így alakult. De itt most nem arról van szó, hogy bárkinek bármilyen módon így utólag szemrehányást tennék, hanem azt kérdezted, bántott – e.

- Tudod az jutott eszembe, hogy azért igen szépen nézett volna ki az Ifjúsági Magazin középső posztere a nyolcvanas években, ha te mint zenekari tag szerepelsz. Szeptemberben ott állsz Závodi Zacskó vállát átfogva, a lábaidnál Révész Kölyök térdel, októberben Fischer Laci vállát fogod át, egy sorral előrébb Balázs Fecó guggol, novemberben Vörös Andor mellett mosolyogsz ki a Bojtorjánból, decemberben meg Orbán Józsi és Paff között ácsorogsz a 100 Folk Celsisusban…

- Valószínű, hogyha ez a viszony a Piramissal létrejöhetett volna, a többi képre nem is kerülhettem volna rá.

- A Koráléra sem?

- De, Korál biztosan lett volna. Ilyen szempontból hűséges típus vagyok. A két zenekar között sosem volt komoly konfliktus. Arról pláne nem volt szó, hogy a villámok rajtam keresztül csapkodtak volna. Mind a két bandában magától értetődő volt, hogy én a másikban is otthon vagyok. Azokban a ritka esetekben viszont, amikor mégsem, akkor világos, hogy én szívtam, mert van egy hülye rossz tulajdonságom: mindig annak a pártját fogom, aki éppen nincs jelen, így nem tudja megvédeni magát bármilyen tüskék ellen. Volt már, hogy két hozzám közelálló arc utálta egymást egész addig, amíg áldozatos munkával össze nem békítettem őket. Onnantól kezdve nagyon értették egymást, és közös erővel kezdtek utálni engem.

- Vissza a Duna partra. Épp kikötni készül a menetrend szerinti Taurus-hajó.

-  Ahogy közeledik a part, egyszerre csak emberek ugrálnak ki a fedélzetről, és úsznak, hogy ők már a szárazföldön legyenek, amikor kiszáll a zenekar. Hogy köszönthessék őket. Éjszaka, amikor mi már valamelyik kocsmában dumáltunk, vagy valahol csajoztunk, ezek a srácok tömegesen vonultak a Népköztársaság útján és kiabálták, hogy Taurust a kormányba, Bélát a pártba…

- Törzshelyek az éjszakában?

- Legendás volt az Erzsébet  söröző és a Royal. Mind a kettő zenészkocsmaként működött. Bevett találkozóhely volt mind a kettő, ahová koncert vagy hakni után be lehetett nézni. Az általános csóróság kellős közepette egy adag sült krumpli és egy – két korsó sör mellett zajlott az élet. Óriási sztorik, viccmesélések, ugratások… A Royal söröző asztalánál  fordítottuk kettesben Orszáczky Jackievel Ausztráliában  megjelent lemezük, a Devil’s Masquarade szöveganyagát. Akkor ugyanis arról volt szó, hogy a lemezgyár magyarul ki akarja adni. Nem tudom, hol akadt el a dolog, de ha ez a lemez megjelent volna, akkor annak a szövegeit én írtam volna. Pontosabban, meg is írtam, csak a veszteséglistán van.

- Hobo is írt egy változatot az Ördög álarcosbáljára.

- Látod, én erről nem is tudtam.

- A Taurus után a legendán kívül semmi nem maradt. Két kislemez, négy dal. És persze kalóz koncertfelvételek, amelyek még a mai napig is keringenek valahol a városban. Általános vélekedés szerint a megtorpanás akkor következett be, amikor Som Lajos helyére Zorán került énekes – basszusgitárosnak.

- Elmúlt úgy a ’72-es év, hogy a Taurus mindent learatott, de a kőfalak nem omlottak le. Abban az évben járt itt a Paul Rodgers vezette Free, élőbanda a Taurus. Egy évadban két Kisstadion bulit csinálni, ez szinte elképzelhetetlen volt.

- Akkoriban nem épült még föl a Budapest Sportcsarnok…

- A Kisstadion volt a legrangosabb hazai rockszínpad. Szóval jött a Free, és előfordult az, amire minden élőzenekar vágyik, és amitől minden sztárbanda tart. A Taurus megzúzta a Freet. Egyszerűen jobbak voltak, vitathatatlanul nagyobb sikerük volt. Igaz, ekkor a Free már nem volt a csúcson, nemsokára szét is robbantak, és Rodgers összehozta a Bad Comopanyt. Ettől persze még elég nagy  királyok voltak… All Right Now és társai…

- Mindez kevés volt hozzá, hogy a magyar hanglemezgyártó Vállalat megmoccanjon.

- Egyszer jött föl hozzám Fecó és Brunner Győző dumálni. Többnyire az én kéróm volt a főhadiszállás.  Apám újra megnősült, nem aludt otthon, húgom felnőtt nő volt már, élte az életét, szabad volt a lakás. Szóval ülünk nálam, és Győzőék mondják, hogy be kéne venni egy olyan arcot a zenekarba, akit  a lemezgyár is támogat, és akkor lesz minden. Győző Zoránra gondolt… Mondták, Lajos mereven elzárkózik az ötlettől, mondván hogy kerül a csizma az asztalra, ehhez a muzsikához nem kell Zorán, akármekkora sztár, nem illik a képbe…

- Az idő Somot igazolta.

- Abszolút. Meg engem. Én ugyanis egyből egyet értettem vele. Nem azért, mert a barátom volt, és úgy tekintettem rá, mint a bátyámra, hanem mert Zorán tényleg más fazon. Részéről is kényszermegoldásról lehetett csak szó a Metró feloszlása után. Nézd meg, sem előtte, sem utána még csak hasonló zenei világgal sem próbálkozott soha…De miért is próbálkozott volna, amikor az ő saját műfajában – azóta sokszor kiderült – abszolút verhetetlen. És én, ha megfeszültem volna, akkor se tudnék olyan szövegeket írni neki, mint Dusán. Itt szeretném elmondani, hogy én nem ismerem a féltékenység érzését. Sem a kapcsolataimban, sem szakmailag. A magánéletemet a kölcsönös szabadság elvén építem fel, a rockban pedig, akármilyen naivságnak tűnik, még mindig az ügyet tartom kizárólagosan fontosnak, nem az érvényesülést, a saját karriert. Ezért Bródy számomra  a tanítómester, Demjén Rózsi az a barát, akinek a barátsága több, mint megtisztelő, Dusán maga a szakmai tisztesség, szerénység-etalon és hadd ne folytassam, Hobó a falakon áttörő, megalkuvás nélküli, konok törekvés arra, hogy a hatvanas évek beat-nemzedéke nagyon belevésődjön a mai köztudatba. Bereményi, akiről soha nem beszélünk, maga a csoda. Mert nagyon másfelől jött, láthatóan nem vette komolyan az egészet, és ezzel nemzedékek számára jelent valamit, ami nélküle sosem létezett volna. Szóval, egyiküket se bírom elviselni…És akkor még nem ejtettünk szót Dévényi Ádámról, aki kár, hogy eltűnt, Sülyi Péterről, akiről nagyon régen semmit nem tudunk. És Heilig Gabi, akiről senki – még ő maga – sem tudja, mennyire rendben van, ha egy kicsit is odafigyel.
Azt mindig is tudtam, hogy a zenészeink nem piskóták, az énekeseink alapállásból nemzetközi szintűek, szövegírásban pedig – tudom, mert nagyon figyelemmel kísértem, miről szóknak odakinn a dalok – egyenesen verjük a világot.
De most, ha jól emlékszem a Taurusról beszélünk. A tagcseréről, amikor nekem elszakad a fonál. Mivel én ebben a kérdésben Lajos oldalán álltam, a többiek ki is hagytak a továbbiakból. Aztán telt-múlt az idő, valahogy lelassultak a dolgok, vagy csak nekem nem volt tudomásom az eseményekről, mintha megállt volna minden. Valamelyik reggel hívom a Lajost, hogy na, mi van már, mi lesz, mikor… Ezt tőlem kérdezed? Egy hete nem vagyok benne a zenekarban. Le is tarolt a történet, mert tudomásom szerint eredetileg nem tagcseréről, hanem zenekarbővítésről volt szó.

- Ekkortájt fordult elő, hogy Zoránnak a közönségnek háttal kellett állnia, csak úgy tudott játszani. Megdobálták, beszóltak neki…

- Azt hiszem, ez legenda. Én soha nem tapasztaltam ilyesmit. A rajongók döbbent értetlenségére viszont emlékszem. Tudod, ez a most mi van – jellegű hökkenet. Lajosnak biztos voltak fanatikus drukkerei, de a zsűri túlnyomó többségének nem Zoránnal volt baja. Eszük ágában nem volt bántani valakit, aki annak a zenekarnak a tagja, amelyért ők rajonganak. De hogy meg voltak zavarodva, az biztos. Azt hiszem féltették a zenekart.

- És ekkor változott Orange-Taurusra a név is.

- Győzőnek sikerült szerződést kötnie ezzel az Orange nevű, hangfalakat, erősítőket gyártó céggel. A névváltoztatásért cserébe ingyen cucchoz jutottak Fecóék. Akkoriban még minden zenekarnak saját felszerelése volt, roaddal, technikussal. Korszerű felszerelést pedig csak úgy lehetett behozni a határon, ha csempésztél, vagy megkértél egy nyugaton vendéglátózó kollégát, hozza haza. Ha egy évnél tovább melózott kint, akkor neki vámmentesség járt. Ha csak úgy simán be akartál hozni mondjuk egy Fender Stratocastert, arra luxusadót vetettek ki. Semmi de jó, hogy maga csúcstechnológiát hoz be az országba, hanem nesze neked luxusadó.
Már Orange – Taurus néven mentek el Jugoszláviába turnézni. Az utolsó előadás előtt a menedzser dobbantott a teljes bevétellel.
Kész. Vége. Fecó Zoránnal és Győzővel elment nyugatra vendéglátózni.

- RB kapitány?

- Radics Alligátor néven csinált egy bandát a Kex korábbi dobosával Kisfaludy Andrással, Klein Lacival, aki a Hungária Ki Mit Tud győztes 68-as felállásában basszusgitározott és Palánkai Fecó billentyűssel. Meg sem közelítette a Taurus sikerét. Azt hiszem, Bélának a Taurus volt a fordulópont. Egész egyszerűen nem mehetett oda vissza ugyanúgy sztárnak, ahonnan eljött. A kudarc a bika jegyében rendesen megzúzta őt. Ettől kezdve egyre gyöngébb muzsikusokkal bazsevált. Nem tudott visszakapaszkodni.

- Maradt a konyha Angyalföldön.

- Maradt. Szobában a muterral, a spájzban plafonig könyvekkel és a félszemű kutyával.

-  Azt mondod, nem volt atomfizikus. Ugyanakkor legendák keringtek róla, mennyit olvasott.

- A spájz teli volt a plafonig könyvekkel. Néhányszor rendesen meglepődtem, amikor én, akinek nem volt kis könyvtáram, egy – egy kedvenc kötetemet pont a Bélánál láttam viszont. Imádta a történelmet. A haditechnika különösen érdekelte. Hatalmasakat dumáltunk ilyesmikről.
Inni mindig is ivott. Miután veszett híre lett, rátett még egy lapáttal. Nesztek, ezt akartátok nem?!

- Egy kezemen meg tudom számolni, hány józan muzsikust láttam a temetésén …

- Demjén Rózsival mentünk ki. A talákozót már eleve kocsmába beszéltük meg. Egyszerűen az volt a cél, hogy még véletlenül se érjünk ki józanul az újpesti temetőbe. Józanul se fölfogni, se kibírni nem lehetett volna…

Vissza a fejezetekhez

Ha volna két életem

Zulejka a katonai elhárítás hálójában – Polák venger dvá brátánki, de fröccsöntésről szó sem lehet – Skizofrénia több tételben – Pinyóka esete James Bonddal – Piramis Plusz mínusz Révész – Tizennégy karátos Bauhaus   – Fecó vendéglátózik, Som vendéglátózik… 

- Próbálkoztam, kinek írhatnék szöveget. Előfordultam többek közt az Olympiánál, ahol Horváth Charlie énekelt. Írtam néhány dalt a Kexnek, igaz, akkor már Baksa nem volt. Még a Metróval is volt egy nagyon rövid, futó kaland, amikor Zorán Mogyoróssy Lacival – zseniális gitáros volt -  és Póka Egonnal újjászervezte a csapatot. Ebből aztán nem lett semmi, de legalább néhányszor újra lemehettem a Metró klubba, a Dohány utcába, ahová kellemes emlékek fűztek. A korai időkben közönségként mentem le néha, később Taurus klub működött ott, mit mondjak, volt egy-két esemény nyomulás, meg csajozás ügyben.
A felső korhatárt jelentő 23. születésnapom előtt aztán elvittek katonának.
Baromira meg akartam úszni a dolgot. Hippifilozófia és hadsereg – ezek a nem férnek össze. Póka Egon, akinek az apja állatorvos volt, azonnal mondta a megfejtést, vérnyomásemelő gyógyszert kell szedni, fölturbózzuk a keringést a plafonig, és akkor majd jól kiszuperálnak. Beindítottuk az akciót, Pulsotylt kell szerezni, ami nem volt egyszerű, merthogy szigorúan csak receptre mérték. Egon révén valahogy mégis sikerült, fel is tankoltam belőle, ahogy kell, és nyugodt szívvel mentem a bizottság elé. Vártam a vérnyomásmérést, és tudtam, hogy rendben lesz minden, mert a szívem a szememen lüktetett kifele. Az eredményt látva az orvos fel is üvöltött: – Úristen, katona! Hát maga meg mennyi pulzotilt ivott!?
Ezzel el is volt intézve a jövőm. Vácra kerültem, csupa ilyen magamfajta túlkoros arc közé, akiknek addig vagy egészségügyi okokból volt felmentésük, vagy ilyen – olyan okoknál fogva sikerült halasztást szerezniük. Még szerencse, hogy agyamnál voltam, így végül csak néhány hetet töltöttem bent.

- Gondolom, ahogy akkoriban ez szokás volt, odament hozzád a laktanyaparancsnok, és azt mondta: Horváth honvéd, nézzen a szemembe! Jól érzi magát itt minálunk? Nekünk ugyan szívünk hasad, ha leszerel, dehát az a fő, hogy maga legyen boldog!

- Hülyére vettem a figurát. Méghozzá jóindulatú hülyére. Aki mindenre önként jelentkezik, iszonyú lelkes, csak éppen a fizikai képességeinél fogva, sajnos, nem képes úgy szolgálni a dolgozó népet, ahogy azt tiszta szívéből kívánja. Emiatt természetesen vigasztalhatatlan. De nem adja föl, legközelebb újra nekiveselkedik…  

- Az urak a néphadseregben nem olvasták a Svejket.

- Kajolták rendesen a figurát, beutaltak a Honvéd kórházba. Egy frissen végzett doktornő kezelt, aki örült, hogy egyáltalán „esettel” akadt dolga, nem azzal próbálkozik nála mindenki, hogy izzad a lába a hadseregtől, tessék őt kiszuperálni. Minden pecsétet begyűjtöttem, ami kellett, csak az igazgatóhelyettes mindent eldöntő stemplije hiányzott.
Ülök, várok az arc irodája előtt. Egyszer csak megjön, úgy bevágja maga mögött az ajtót, hogy majd leszakad a plafon. Aztán kiszól: Rám vár katona?!  „Bár csak ne rád várnék…” Őrnagy elvtársnak jelentem, igen. Akkor jöjjön be.
A pali olyan volt, mint egy igazi első-világháborús  K. und K. katonaorvos. Átolvasta az összes leleteimet. Arcizma nem rezdült. Mélyen a szemembe nézett, méregetett egy darabig, majd váratlanul megszólalt: büdös a katonaság, mi? Kész. Ebből futkosó lesz, büntetőszázad, nem leszerelés. Hát akkor mindent egy lapra. Méregettem egy darabig én is. Büdös – mondtam. Ezeregy szerencséje, hogy ezt mondta – válaszolta és már nyomta is rá a papírra a bélyegzőjét. – Leléphet.
Még  a seregben ért utol Lajos levele, hogy készítsem a tollam, jön haza, és bandát csinál, csak most kezdődik a tánc. A levél, ha jól emlékszem Svájcból jött. A fater fogta, áthúzta a borítékon a címet és  ráírta, postafiók ennyi meg ennyi…   Engem meg egyszer csak hivat az elhárító tiszt. Hogy milyen rokonaim vannak nyugaton. Milyen a kapcsolatom velük. És hogy nagyon vigyázzak, mert a válaszaim egy életre eldönthetik a további sorsomat. Azt sem tudtam, miről van szó. Fölsoroltam mindenkit, aki fontos, de Lajos nem jutott eszembe. A katonai elhárítás végül Lajos édesapjáig jutott, aki magas rangú katonatiszt volt. Ennél a pontnál végül is meggyőződtek róla, hogy nem holmi duplanullás beszervezési ügyről van szó. Végre kézhez kaptam a levelet. Képzelj el egy szállodai szalvétát, ez egyik oldalán a duma, a másikon meg grafika. Rajta egy igazi Zulejka hever valamilyen pamlagon, körötte pedig ilyen egy az egyben Rejtő könyvekből kilépett fazonok állnak ugrásra készen. Lajos és Pinyó , akivel együtt  melóztak kint, ezt még annyival toldották meg, hogy nyilakat rajzoltak a hölgy szeméremdombja felé, és fölé írták: mi meg itt vagyunk…   Képzeld el az éberség őreinek arcát, amint azon zúzzák a szürkeállományukat: hogy kell megfejteni ezt a kódot.
Leszereltem, és ahogy civil ruhába bújtam, azonnal mentem föltérképezni a terepet. Így találtam rá Gallai Petire, aki akkor a Nautilus együttesben énekelt, zongorázott. Csuda volt a pali, borzalom, hogy mekkora torok, fazonilag is rendben, főnyeremény. Amint Lajosék megérkeztek együtt nyomultunk. Gitárosnak eredetileg Menyust (Menyhárt János a V’Moto Rock későbbi gitárosa) akartuk a Hellóból, a radicsi hagyományok folytatójának tűnt.  De amikor Pinyóka révén  képbe került Závodi Zacsek, kész, nem volt mese. Az egész fizimiskája, figurája egyértelművé tette, hogy ő a helyes megfejtés.

- Miért nem RB kapitány?

- Lajosnak megvoltak a maga teljesen jogos sérelmei a Taurus időkből. Ennek dacára nagyon jóban voltak Bélával. Másrészt, és azt hiszem, az volt a döntő, Somban dolgozott a bizonyítási dac. Igenis be fogja bizonyítani, hogy képes tabula rasa-t csinálni, az abszolút nulláról a csúcsra jutni.
Lajos már az első körben hívta Révészt, de Sanyi nem jött. Hogy élő szerződése volt – e a Generállal, vagy egész egyszerűen csak kivárt, nem vette komolyan az ajánlatot, nem tudom.  De hogy valami különlegesség legyen, érkezett még egy billentyűs, Lévai Tibi Szabadkáról, akinek a bátyja Lévai Szilveszter akkor a müncheni diszkó sound egyik sztárbandájával a Silver Conventionnel melózott. Úgy sejtem, csak jobb híján, már akkor is  nagyobb formátumú muzsikákhoz vonzódott. Később befutott filmzeneszerző lett Hollywoodban.
Tibi aztán viszonylag gyorsan lelécelt. Nem önszántából.

- A vám – és devizagazdálkodás szabályainak megsértése miatt kiutasították az országból.

- Akkor se tudtam, ma sem tudom pontosan, mi történt. A lényeg az, hogy Révész az ő távozása után mondott igent, és ezzel kialakult a Piramis klasszikus felállása. Az igazi őrület azzal a dokumentumfilmmel kezdődött, amelyet Végh Miklósék forgattak a lengyelországi Piramis – Mud turnén.

- Som – brigádok, Révész őrsök, a …  bamba nemzedék” lázadása, a csöves jelenség, szipuzás, Alföldi papucs, flaneling, szimatszatyor és csőnadrág…   Az Ezermester boltokban lehetett kapni 5 vagy 10 forintért üres jelvénytokot, amibe aztán ki – ki belerakhatta kedvence képét. Az Ifjúsági Magazinban volt egy külön oldal, ahol eleve kör alakú keretben jelentek meg a képek. A sort, ha jól rémlik a Piramis nyitotta meg. 1978-ban a bodakajtori építőtáborban pont az argentin – holland vébédöntô napján lépett föl a Láma együttes. Gerendás Péterrel, Pleszkán Frigyessel az élen olyan latin – amerikai karnevált csináltak az ebédlőben, hogy szétszedtük értük a termet. Ők meg majd elszálltak a gyönyörtől, hogy ezek a piramisos srácok ennyire beindultak tőlük. A kérdés nem az volt, hogy milyen zene szóljon  a táborban azokból a pokoli BEAG megafonokból, hanem az, naponta hányszor lehet betenni a Piramist…   Emlékszem egy Piramis kiállításra a Metró klubban. Körben fotók. És az egyik falnál irdatlan mennyiségű levél. Név, cím, minden. A borítékok ki voltak nyitva, előbb – utóbb mindenki ott térdelt és olvasott… 

- Duplán skizofrén helyzet.  Az egyik oldalon: megint részese vagyok valaminek, amihez foghatót még soha nem éreztem, eszméletlen szeretet és bizalom árad felém, tömegeket találnak el a soraim. A másik oldal pedig az, hogy pokolian megviseltek ezek a levelek. „Egyest kaptam, nem merek hazamenni, apám iszik, veri anyám, és megerőszakolt…  ” Én szimpátia betegségben szenvedek. Ha valaki szimpatikus és meg van fázva, rögtön én is náthás vagyok.
Ráadásul duplán  skizofrén a helyzet, mert a leveleket nem is nekem címezték. Csak a megszólítás után jött három sor valamelyik dalomból…   

- Dacára a …  készítsd a tollad, Attilám” levélnek a kezdeti Piramis dalok szövegét nem te, hanem S.Nagy István írta.

- Som úgy gondolta, többek közt a Taurus kudarcán okulva, hogy jól jön valaki a zenekar környékén, akinek megvan a megfelelő kapcsolatrendszere ahhoz, hogy kinyíljanak az ajtók. Hogy legyen lemez. És Pitykó (S.Nagy István) erre alkalmas volt. Nem csak a Piramis útja vezetett rajta keresztül, hanem például az Eddáé is. Nélküle az első körben nem nagyon lehetett labdába rúgni. Később már igen. A Korálnak például nem volt szüksége rá, hogy ilyen eszközzel éljen.
A Piramis I. – en nekem mindössze 2 nótám van. A Ha volna két életem és a Szabadnak születtem. Amikor az album megjelent, én éppen Varsóban voltam. Feleségül vettem egy lengyel lányt, és ha már kaland, legyen kaland alapon elhatároztam: kipróbálom milyen egy másik országban élni. Apósomék műanyagosok voltak. Szerették volna, ha én is beszállok. Hurrá, végre férfi került a családba, hajrá!

- Neked pedig  nem a fröccsöntés volt álmaid netovábbja. Ráment a házasságod?

- Rá. Mikor hazajöttem, keresem a lemezborítót: Köves – Závodi. Hoppá! Aztán a Lajos elmagyarázta, hogy úgy az igazán fain, ha a Piramis azt a képet sugározza magáról, hogy ez egy tökéletesen összetartó csapat, annyira összeforrtak, mindent önerőből érnek el, nincs is szükségük szövegíróra sem, maguk írják a nótákat. Mert hogy ez így hiteles… 

- De hát ez hazugság. Méghozzá olyan alapvető ordasság, ami jó ha nem vonja teljesen kétségbe az egészet. Hogy a fenébe voltál képes ezt elfogadni?

- Fegyverletételről szó sem volt. Minden lemeznél megkérdeztem, hogy ugye most már nem így lesz. Megnyugtattak, hogy persze hogy nem. Három nagylemezbe került, mire a lemezborítóra a saját szövegeim mellé az én nevemet írták ki. A Nagy buli című, az Ifi Parkban fölvett élő album volt az első, ahol névvel szerepelek, az Erotika borítója tükrözte először a valóságot.

- A turnémikrobuszba azért csak beszálltál… 
- Legtöbbször Szabó Guszti mikrobuszával mentünk, aki az egyik legfainabb őrült volt, akit csak valaha ismertem. Rendszeresen megcsinálta, hogy odaszólt a mellette ülő Pinyókának: pillanatra vedd át! Abban a pillanatban már mászott is ki az ablakon, és már fönt is volt a busz tetején. Pinyóka lábbal nyomkodta a pedálokat, ő meg az ablakon visszahajolva forgatta a kormányt. Egyszer  egy lengyel turnéra menet a cseh – lengyel határhoz közeledve Pinyóka gondolt egy nagyot, és amint Guszti kimászott, már húzta is föl az ablakot. Guszti meg mint egy James Bond filmben, kapaszkodott a tetőn. Üvöltözött, verte a karosszériát kegyetlenül. A határhoz közeledve kis híján lőttek rá a határőrök.
A turnék mindig fantasztikusak. És többnyire elmesélhetetlenek.  Ha valamiért sajnálom, hogy nem lettem zenész, az a turnék hangulata, A közös őrületek, a kalandok, az együttlét. Abból lehet töltekezni. Nekem mint egy falat kenyérre, annyira szükségem van arra, hogy legyen egy közösség. Piramis ügyben számos lépésemre pont ez ad magyarázatot.
Mire sikerült tisztázni, hogy is működik ez a zenekar, sajnos elég késő volt. Egy NDK turné utolsó állomásán Révész az utolsó szám előtt a közönség és a zenekar többi tagjának tudomására hozta, ez itten történelmi pillanat, mert ez a Piramis utolsó koncertje.

- Ezt így takk?

- Így takk.

- Hogy tudtad meg a hírt?

- Amikor jöttek haza a srácok, ők mondták.

- 19… 

- 81… 

- Totális padló?

-  Baromi rossz volt, hogy itt most valaminek vége, de azonnal menni kellett tovább, mert a Piramisnak ettől még nem volt vége. Lekötött bulik voltak. Énekest kellett találni nagyon gyorsan. Nyár volt, nyaraltam. Kimaradtam a keresésből.

- Ki jöhetett szóba?

- Elsősorban Takáts Tomi a Karthagóból. A végső érv, ami ellene szólt, pont az a hasonlóság, amely miatt kézenfekvőnek látszott, hogy ő legyen Sanyi utódja. Nem Révész – pótlékra volt szükség, hanem egy olyan fazonra, aki gyökeresen más, mégis beleillik a képbe. Nagy Feró neve került még komolyan szóba, de ebből sem lett semmi, habár Feró, úgy tudom, igent mondott. A bolgár turnét Jorgosz, a Gépfolklór énekese nyomta végig. De ő csak kényszermegoldás volt.
Amikor hazatértek Bulgáriából – már közösen – döntöttünk úgy, hogy jó, akkor nem kell új énekes, Gallai Petit toljuk egy sorral előrébb, és ezzel egy időben valami egészen más irányba indulunk el. A kérdés az volt, hogy abbahagyjuk – e vagy folytatjuk. Utóbbi esetben valami gyökeresen mást kellett kitalálni, hiszen legendával versenyezni képtelenség. Ha folytatni akartuk, el kellett távolodni a Piramis legendától. A szükségletzenekartól, a csöveszenekartól…   Attól a csöves jelenségnek nevezett társadalmi tünetegyüttestől, amelynek a Piramis maximum katalizátora volt, de nem okozója. Nem a Piramis tehetett arról, hogy ezek az addig mélyben lévő problémák most elemi erővel törtek a felszínre. Soha senki nem mondta, hogy köszönjük szépen, most már legalább tudjuk, hogy ezzel is számolnunk kell, igyekszünk valamit változtatni, hogy rendbe tegyük a dolgokat. A csöves jelenség megmaradt rendőrségi ügynek. Bűnbaknak megfeleltünk. Mint ahogy megfeleltek a …  fekete bárányok”, a Beatrice, a HBB és a P.Mobil is.
A hatalom sajátos logikája szerint ez az egész problémakör nem létezett volna, ha nincs a Piramis. Mintha a bajt az hozná létre, az lenne érte a felelős, aki először kimondja, hogy baj van.
A Piramisról egészen addig, éppen a legenda, a misztikum miatt nem derült ki, hogy milyen jó muzsikusok játszanak benne. Most, az új korszakban ezt akartuk megmutatni. A new wave vizein egy fajta art rockkal szerettünk volna új irányt szabni a zenekar pályájának. Az előzőnél sokkalta hidegebb, elidegenedettebb muzsika lett a végeredmény. Látványtervezőnek Bachman Gábort kértük föl, aki azóta a nemzetközileg is legelismertebb magyar építész. Akkoriban ifjabb Rajk Lászlóval, Bódy Gáborral dolgozott együtt. A szövegekről éjszakákat beszélgettünk végig Beke László irodalomtörténésszel, aki a Bauhaus irányába szerette volna elvinni a történetet. Amire én abszolút nyitott voltam. Más nyelvezet, más képi világ, más építkezés, más szerkesztésmód. Hihetetlenül izgalmas és jó munka volt.

- A Piramis Plusz inkább izgalmas, mint fontos közjáték maradt. Törvényszerű volt a bukása?

- Igen. A közönség nem fogadta el. Árulásnak tartották. Hiába volt jó a zene, jó a szöveg, jó a borító, egyszóval jó a lemez, egy baja volt: nem Piramis lemez volt. Nem szerették. A Piramis Pluszt ma is szívesen meghallgatom, de nekem is olyan, mintha valaki másnak az alkotását tettem volna föl a lemezjátszó korongjára. Nosztalgiát nem érzek iránta, viszont olykor beleborzongok, milyen jó megoldások vannak rajta. Bebizonyosodott, tudnék én abban a másik közegben is létezni, csak nem akarok. Én az vagyok, amit a Korállal és Piramissal létrehoztunk.
 Ezzel az én szempontomból nem is volt baj. A Korál éppen ezekben az időkben érte el legnagyobb sikereit. Olyannyira, hogy az 1981-es  fesztiválon, meg ne kérdezd, hogy hívták éppen akkoriban, a Homok a szélben hatalmas sikert aratott. A díjkiosztás utáni fogadáson az egyik zsűritag elmondta, hogy azért nem mi nyertünk, mert a szovjet zsűritag vétót jelentett be, ha minket hoznak ki győztesen. Azzal fenyegetőzött, ha itt demokratikus szavazás lesz, lemond zsűritagságáról. És akkor aztán…   nem tudom mi lett, mi lehetett volna. Diplomáciai spasszendorf.

- A tévé előtt ülve ebből csak annyit lehetett látni, hogy valami van. Az élő közvetítés folytatása majd egy órát csúszott. Közben néha mutattak egy társalgót nagyon fontos és nagyon ideges fejekkel, akik hol a robbanásveszély határát súrolva cikáztak le s föl, hol pedig a legmélyebb letargiában hevertek el egy fotelban, hogy aztán fölpattanjanak és cikázzanak megint egyet. Rajtatok kívül a Limbó hintó, a Szóljon hangosan az ének és az Írtam a bátyámnak egy dalt volt benne a kalapban…   Mi irritálhatta a szovjet zsűritagot?

- Hát ha más nem, akkor a „ha nem lennék szabad, élni sem tudnék” sor, mindenképpen. De erről nem szólt a fáma.

- A Piramis föloszlása hogyan változtatta meg emberi kapcsolataitokat?

- Mindent összekuszált. Som Lajost, aki a legközelebb állt hozzám a csapatból, ekkorra már leginkább a saját üzletei foglalkoztatták… 

- Mi kivetni való van abban, hogy ha valaki lehúzott gályarabszolgaságban néhány évet, aztán beütött neki a főnyeremény, és ezt készpénzre akarja váltani?

- Én ezt gond nélkül el tudtam fogadni, csak egyre kevésbé volt miről beszélgetnünk. A Piramis történetére végül is az tett pontot, amikor jöttek haza Moszkvából, és a repülőtéren Lajost letartóztatták. Benne lehetett ebben az a szándék is, hogy akkor most aztán szétverjük a zenekart, amire semmi szükség nem volt, széthullott akkorra már magától. Sem azelőtt, sem azután nem ítéltek el senkit annak a paragrafusnak az alapján, amire hivatkozva őt meghurcolták, sőt már meg volt szövegezve a módosítása is, csak még nem lépett hatályba. Fél év múlva megdicsérték volna érte, hogy az államháztartást gyarapította egy csomó arannyal. Hiszen kint mindenhol a saját pénzét költötte arra, hogy aranyat vegyen, és azt idehaza legálisan eladja. Természetesen akkoriban az nem úgy ment, hogy lobogtatta az ember az aranyláncot a vámnál, hogy hé fiúk, hozom a smukkot… 

- A szocialista Magyarország számos egykori iparbárója, Burgert Róbert, Horváth Ede is elmesélte már azóta, hogy Bábolna és a Rába esetében is ugyanígy mentek a dolgok. Belevágtak valami újba, de soha nem lehettek biztosak benne, hogy kitüntetik, vagy lesittelik őket… 

- Nem tartom kizártnak, hogy Lajos esetében a névre mentek rá. Ne felejtsd el, abban az időben Sanyira is rászálltak. Autókkal való üzérkedés volt a vád- Nem állt meg, de azért bepróbálkoztak vele. Erősen úgy tűnt, hogy utólag akarták leverni rajtuk mindazt a kellemetlenséget, amit a Piramis „okozott”.
Az, hogy Lajos néhány hónapot börtönben töltött, nekem a kettőnk kapcsolata szempontjából nem osztott, nem szorzott. Tudtam, hogy ártatlanul hurcolták meg. Efelől szemernyi kétségem sem volt. A kapcsolatunk akkor még volt annyira jó, hogy amikor kiengedték, hajnali hat órakor engem hívott először.
Ettől kezdve vált véglegesen azzá a figurává, aki rettenetesen megosztja közvéleményt. Vagy imádni és rajongani lehet érte, vagy levitézlett, meghasonlott rocksztárként kezelni, aki bűnözők közé keveredett.

- Révész Sándorral, a Kölyökkel milyen volt a viszonyotok?

- Hűvös és távoli. Annak ellenére, hogy sokat dumáltunk, csajoztunk, buliztunk együtt. Mindig volt, ha nem is három, de két lépés távolság. Lehet, hogy ezt éreztette is, lehet hogy csak én éreztem. Picit mintha még velem szemben is sztárként viselkedett volna. Ezt azért elég bátortalanul mondom, mert nem kizárt, hogy ezt csak utólag magyarázom bele.

- Viselkedhet – e másképp egyáltalán egy topon lévő rocksztár?

- Szerintem igen. De ez akkor most elég erdő, mert nyilván megkérdezed, hogyan másképp, és erről nekem fogalmam sincs…   Más az, ami egymás közt történik, és más az, amit egy zenekar kifelé képvisel. Még tovább bonyolítja a dolgokat, mert húsba vág, amikor adódik néhány szituáció, amikor a zenekar érdekei szempontjából én is a „külvilághoz” tartozom, nem hozzájuk.

- Meg lehet-e úszni, hogy az imázs ne ragadjon rá az arcodra? Dolgoztál elég sztárral… 

- Nem. Ez az álarc valamilyen módon rájuk nő. Nem lehet letépni. Az arányok a  kérdésesek. Ki mennyire tud szabadulni ettől  a magánéletben. Ugyanazokat a rögös utakat tapossuk, ugyanazokat a harcokat vívjuk, nem hiszem, hogy föltétlenül szükséges kimutatni, ki milyen messze jutott.

- Praxisodban van olyan, aki ezt torzulás nélkül kibírta volna?

- Nincs. De az arányok jelentősen eltérnek. Van, akinek a személyisége éppen hogy csak egy kicsit alakult át, van, akié teljesen.

- Min múlik ez? Intelligencián?

- Pontosan. A sikereket és a kudarcokat egyformán el kell tudni viselni.

- A Piramis nagy visszatérése idején ’92-ben fordult elő veled, amikor a színpad szélén ácsorogva nézted  a BS-ben a  bulit, hogy jött két gorilla, és arra kért, fáradj arrébb, mert …  a” Sanyi, nem akar senkivel találkozni….   Akkor, amikor ezt frissiben mesélted, szemlátomást nagyon fájt.

- A fene egye meg, persze hogy fájt, ez a „senkit” ez egy nagyon kemény kategória, ahhoz azért elég dolgot csináltunk végig, hogy pokolian rosszul essen. Ettől természetesen még egy szó nélkül odébb álltam. Fölfogtam, egy ilyen buliban az viszi vásásra a bőrét aki a színpadon áll, és nem az, aki a színpad szélén.

- Ezért nem írtad meg a Révész lemezt?

- Nem. De ez is benne volt. Piramis ügyben az én hátizsákomban túl sok kő volt már. Nem volt utolsó csöpp a pohárban. Sok – sok olyan apróság volt, ami egyenként egyáltalán nem fontos, de így együtt ahhoz vezetett, hogy kimondjam: a Piramis történet életem legjelentősebb részét jelenti, nagyon – nagyon bántam volna, ha nem lehetek benne, de lezárom.

- Mik voltak ezek a kövek?

- Kezdődött azzal kompromisszummal, hogy karrierünk érdekében más szövegírót is foglalkoztatnunk kell. Holott ezt a zenekart mi úgy csináltuk meg, hogy nyomjuk egymás mellé a vállunkat és nézzük, milyen falakat tudunk áttörni. Az érzelmeimen nem változtatott, hogy S. Nagy István bevonása nem volt buta kompromisszum, és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Folytatódott a névhasználat körüli történésekkel, erről már volt szó. Van valami, amiről még sohasem beszéltem. Mégpedig az, hogy az Erotika környékén tudtomon kívül és tudtommal egyaránt más szövegírókkal is próbálkoztak. Nem ismertem azokat, akikről szó volt, leszámítva Vörös András cimborámat, a Poétát, aki akkor már novellista volt. Többeket megkóstoltak, végül mégis úgy döntöttek, hogy én írjam a szövegeket egyedül. Alkatilag olyan vagyok, hogy ebben a dologban, amihez értek, semmilyen versenytől nem félek. Érzelmileg megvisel, ha újból és újból bizonyításra kényszerítenek, de újra és újra bizonyítok.
Amikor ’92-ben a Piramis a nagy visszatérésre készült, kimondatott: legyen ez most kárpótlás azért, hogy 20 éven keresztül a munkánk haszna állami zsebekbe vándorolt. Végre kapja meg mindenki azt, ami jár neki. Azt hittem, számomra is eljött az igazság pillanata. Tévedtem. Még az öt teltházas BS buli után járó szerzői jogdíjnak is csak a töredékét kaptam meg.

- Öt év telt el azóta. Idén már beindult a számháború egy Népstadionbeli Piramis buli ügyében, új stúdióalbummal megspékelve. Ha fölkérnek rá, megírod?

- Csak a föltételek és a múlt nagyon szigorú tisztázása  után. Sok rendbe tenni való van. Mindenkivel másképp. Mások a viszonyok, az arányok. A zenekar működtetésében két embernek volt komolyan meghatározó szerepe. Sanyi volt a sztár, Lajos a főnök. Hozzájuk képest a többiek más fajsúlyúak. Nem láttak bele a történésekbe, vagy talán nem is igazán érdekelte őket. Miközben mindegyikük külön világ, egyéniség a maga módján – többek között ez is az egyik oka a Piramis hihetetlen szárnyalásának. Pinyóka hörcsög, azonnal robban, de a tisztesség maga. Gallai Peti minden sejtje elvarázsolt. UFO. Gyámoltalan nagyágyú. Zacsival ezer évet szédültünk át az éjszakában. Orbán Józsival kiegészülve hármasban bolyongtunk a Fészek, Moulin Rouge, Maxim bermuda háromszögében, de arra azért vigyáztunk, hogy minden más jelentős intézményt is útba ejtsünk. Szívesen elolvasnám valamikor az érintett helyek táncos-, énekes- és pincérnőinek emlékiratait. Néha szoktunk azon morfondírozni, hogy az említett épületek hány téglája, emelete lehet már a miénk, ha mondjuk az általunk ott hagyott összegek beépültek.
Dolgok nálam nem tudnak elmúlni. Zacsival most Tunyogi Rock Band van, jó kis friss, öreges zene, persze, hogy írom, ha megkér. Megkér. Gallai Petivel belekezdtünk a szólólemezébe, jellemző, hogy nem harapott rá egyik nagy kiadó sem. Pinyóka nem zeneszerző, őt csak szeretem. Nyugdíjas cimbora.
Látod, nincs baj. Sanyival hiányzik egy beszélgetés. Kérdezzük meg egymástól, mi van. Mondjuk el. Csak az alsó téglát kellene kirúgni, dőlne le a többi.
Lajos a kulcsfigura. Kerülgetjük egymást, egyikünk se tudja, hogy viselkedjen. Egyszer be kell vásárolni egy hordó viszkit, elvonulni valahová, átbeszélni mindazt, ami évek alatt összegyűlt. Le kell zárni, tisztába kell tenni. Máskülönben maximum csak drukkolni fogok messziről, közönségként, hogy a bandának még egyszer sikerüljön.    

Vissza a fejezetekhez

Homok a szélben

Gyula maga a torok, de most már mégis jó, hogy akkor mégse – Vegyes kórus a Rottenbiller utcában – Vihar egy pohár dalban – Country Made In Hungary – Donovan kiszáll a limuzinból, és cimbalmozik egyet – Máté Péter, Kern András, Lövölde tér és Hotel California

- A Korál jóval kevésbé zajos fejezet, mint a Piramis.

- A Korál sosem volt mítosz, legenda, így botránykővé sem válhatott. Ez a történet a zenéről szól. Az első perctől fogva… egészen a mai napig.

- A Korálnak is volt egy kevésbé ismert fölállása…

- Mire Fecó hazajött a Taurus utáni vendéglátózásból, Koncz Zsuzsa épp úgy érezte, most hogy vége az Illésnek, a KITT egyletnek (Koncz Zsuzsa, az Illés és a Tolcsvayék és a Trió átmeneti szövetségének), saját zenekarra van szüksége. Olyanra, amelyik élőben és stúdióban egyaránt képes részt venni a munkában. Ebben a felállásban Brunner Győző dobolt, Makrai Pali gitározott és énekelt, és Kozma András, aki azóta több indiai tanulmányút során szitárjátékossá képezte át magát, basszusgitározott. Az első Korál nótát, a Hazafelét, nem én írtam, hanem Rusz László álnéven Hobo. Eredetileg Koncz Zsuzsának. Ez is egyike volt a karrierkompromisszumoknak. Brunner Győző azt hitte, jól jön az a Korálnak, ha Hobo írja a szöveget, akit Erdős Péter szeret…

- Ez néhány évvel később már nem egészen így nézett ki…

-  Ez már egy más kérdés, de akkor Brunner Győző ezt így gondolta. Ebben az időszakban én nem is nagyon vettem részt a munkában. Fecó nóták nem születtek, vártuk, mikor kell Koncz lemezt írnunk. Hát nem kellett.

- Érdekelt volna a dolog?

- Igen. Koncz Zsuzsát, mint jelenséget, Bródyt, mint szövegírót szerettem  nagyon. Tudtam volna folytatni azt a világot. Tinihez hasonlóan én is kétfedelű szövegíró vagyok. Általában úgy írom a dalokat, hogy van azonnal fogható, semmiféle dekódolást nem igénylő töltete. Aki ennyire vágyott, megkapta. Aki szeret sorok közé nézni, az viszont rájön, hogy van mögöttük még egy fölfejthető réteg. Virágénekekről beszélünk, allegóriákról. Látszólag szerelmes dalokba írunk bele egészen másfajta helyzetjelentéseket. Nagy divatja volt ennek az átkosban. Megtanultunk cselezni. Ha viszonylag jó színvonalon cseleztünk, nagyon sok helyzet menthető volt. Még a hatalom képviselői is belementek a játékba, nekik is kényelmes volt, hiszen sokszor csak munkaköri kötelességből védték a rendszert, de ha nem nagyon lógott ki a lóláb, néha még össze is kacsintottak veled.

Nekem pályafutáson során egyetlen egy alkalom volt, amikor nem sikerült a kötény. A Piramis Plusz lemezre írtam egy dalt, amit az istennek se tudtam átverni. Két érdekes hírt olvastam akkoriban, az egyik arról szólt, hogy a temetőkben is tervgazdálkodás folyik. Morbid volt ezt továbbgondolni. A másik hír szerint Dél-Amerikában komoly maffiák alakultak, kiaknázni a nemzetközi vérkereskedelemben rejlő üzleti lehetőségeket. Vámpírisztikus iszonyat. A két sokkból született egy dal, amit egész egyszerűen nem lehetett diplomatikusan megírni. Össze is csődült a lemezgyár, amikor leadtuk a szövegeket a kötelező előzetes elbírálásra. Szépen mondtam, igaz? Szóval volt fölhördülés. Nem tudtam megvédeni a nótát, a végén már az volt a tét, hogy akkor az egész lemez nem jelenhet meg. Levettük a nótát. Összetéptem. Nincs nyoma, ebbe a könyvbe se kerülhetett bele. Már a címére sem emlékszem.

Itt nagyon fontos valamit elmondanom. Lehettem volna bátor partizán, de gondolj bele, nem zenekari tagként, külső szövegíróként nem csak a saját lehetőségeimmel játszottam. Az én makacsságom adott esetben nem csak engem tett volna taccsra, hanem rajtam kívül még négy vagy öt ember, a zenekar létét is kockára tettem volna. Erre mindig oda kellett figyelnem.

- Bizonyos pikírt elemek esküsznek rá, hogy Koncz Zsuzsának azért nehéz szöveget írni, mert amit a Kossuth – szobor elénekelne, azt ő még háromszor meggondolja.

- Sosem dolgoztunk együtt, nem ismerem a munkamódszerét. A kihívások engem föl szoktak turbózni. Nem estem volna kétségbe, mert mire én kiadok valamit a kezemből, kész, tessék, ezt nyugodtan elénekelheted, addig annyi szempontból ellenőrzöm, hogy nagyjából föl vagyok készülve arra, milyen kifogások érkezhetnek, és valószínű, hogy képes vagyok meggyőzni a másikat.

 - Szóval Koncz lemez ugrott…

-…Fecó pedig ráunt, hogy másodhegedűs legyen. Jóllehet, a koncertek első felében a Korál, mint önálló együttes, saját programmal lépett színre.

- Miből állt a repertoár?

- Jórészt Taurus dalokból. Akadt néhány annak a társaságnak írott dal is, de azokat gyorsan elfelejtettük, szó sem volt róla, hogy bekerüljenek a későbbi Korál programba…

Fecó szemben a Taurusszal nem szupergruppot szeretett volna összehozni, hanem tehetséges fiatal arcokkal összeállni. Fischer Laci a Beatrice szögecselt bőrös fölállását megelőző diszkós verziójában gitározott. Villámgyorsan kiderült róla, nagyon komoly, fölkészült rockmuzsikus, örömmel jött, amikor Fecó hívta. Az első körben  Scholler Zsolti volt a basszusgitáros, Pados Pisti a dobos. Fecó egyetlen ismert arcot akart maga mellett tudni: Vikidált, aki akkor részint nagy sztár volt a P.Mobilban, részint pedig akkora, de akkora torok…

Egy héttel az első koncert előtt Gyula bejelentette, vissza az egész, mégis marad a Mobilban. Hogy valami olyan szerződése volt-e, amiről nekünk nem szólt, mert úgy gondolta, el tudja majd intézni, vagy félt a közönségtől, hogy lesz baja velük elég, ha átigazol, azt a mai napig nem tudom pontosan.

Jó, akkor nem kell énekes, majd én – mondta Fecó.  ’78 május elsején az Ifi Parkban már így mutatkoztak be a nagyközönségnek.

- Ô addig sosem volt frontember.

- Frontember nem, de azért már énekelt a Taurusban, szerzőként bemutatkozott, és sokszor elvitte ám a balhét a színpadon. Csudákat művelt a Hammondon. Ha igazán fölpörgette magát, képes volt ezt a dögnehéz hangszert, amit rendesen négy ember szokott fölvinni a színpadra, 45 fokos szögben  megdöntve fél kézzel tartani, miközben a másikkal hatalmasakat varázsolt rajta. Utólag azt mondom, jó hogy így történt, mert ezek a Fecó nóták csak Balázs Fecó szájából szólhattak ennyire személyesen. Ugyanakkor félelmetes, hogy Gyula mit tudott kihozni ezekből a dalokból… A hideg szaladgált a hátamon.

Az első felállás viszonylag tartósnak bizonyult. Kivéve a dobosokat. Pados Pisti elég gyorsan dobbantott az országból, helyére az új Illésből Papp Tamást igazoltuk le. Ô sem sokáig maradt, ment tovább az új Skorpióba. Ekkor talált rá Fecó  az akkor még konzis Dorozsmai Petire. Fantasztikusan tehetséges srác volt. Ô lett a végleges megfejtés. Ma az vőé az egyik legjobb magyar stúdió, és a legjobb lemezek nagy része az ő keze alól kerül ki.

Az első korongra tudatosan a Taurus nótákat tettük föl.

- Az I. László Gimnázium vegyeskarával nyakonöntve…

- Fecónak mindig voltak meglepő hangszerelési ötletei. Mindig tudott valami pluszt hozzátenni a maga muzsikájához. Ami azért érdekes, mert az ő dallamai nagyon lírai, nagyon egyszerű dallamok, fantasztikusan gazdag és ízléses hangszerelésben. Erre csak a legnagyobbak képesek. Fecó intravénásan van beoltva. Tudom ezt már vagy harminc éve. Az a kár, hogy a tehetségéhez mérten viszonylag keveset írt. Szerzőként iszonyúan lusta. Néha már azt hiszem, csak olyankor kerül testközelbe a zongorájával, ha mondjuk áramszünet van, és a sötétben véletlenül nekimegy. Igaz, olyankor kizuhan belőle egy-egy gyöngyszem.

Azt a kórusos ötletet egyébként nem volt kis teljesítmény kivitelezni. Akkoriban még csak a Rottenbiller utcai stúdió volt a lemezgyár egyetlen stúdiója. Magyar nótától vonósnégyesig mindent ott vettek föl. Sem hozzáértő szakember, sem megfelelő felszerelés nem állt rendelkezésre.

A Homok a szélben fesztiválsikere után megváltozott a Korál koncertek közönségének összetétele. Idősebb korosztályok is föltűntek a bulikon. Soha semmi botrány nem volt, jóllehet  továbbra is hard rock bulikról volt szó. Fecó lírai alkatából következik, hogy mindez így alakult. Szóba nem jött, hogy szétszedjék érte a termet, viszont a csajok nagyon szerették. Nem volt véletlen, hogy a Pesti Műsor Pop Meccs szavazásain több éven át a közönség szerint ő volt az év billentyűse.

- Ez a viszonylagos nyugalom lehetőséget adott neked, hogy megint valami újjal próbálkozz…

- Az Óceán című lemezre a magyar rockzene történetében először született olyan dal, amelyben klasszikus görög dráma részlet szervesen épül be a szövegbe.

- Észrevette ezt a valaki?

- Nem tudom. Soha nem érkezett visszajelzés.

- Kritikusok egy szót sem szóltak.

- Semmit az ég egy világon. Egyébként szinte soha nem kaptam kritikákat, legfeljebb csak visszafelé, az utóbbi néhány évben. Azt, hogy itt a daloknak van szövege, azt egy kötelező rutinmondattal el lehet intézni: „A dalokat Horváth Attila írta, és a szövegek nagyon egységesek, szervesen illeszkednek a zenéhez.” Többről, másról szó sem esett. Nem a dicséret hiányzott, de az értékelés igen. Konkréten ennek a lemeznek a kapcsán  jól esett volna, ha megemlíti valaki: milyen érdekes kísérlet görög dráma rockzenében…

Az akkori zenekritikák elég siralmasak voltak. Nem csak a szöveget tekintve. Működött valami penetráns sznobizmus. Ha a szövegeket Bródy János írta, külön passzusokat kellett szentelni annak, mennyire zseniálisak ezek a sorok, de természetes is, hogy ennyire zseniálisak, hiszen tőle már ezt szoktuk meg. Ha meg haragudni kellett Bródy Jánosra, akkor pedig pont az ellenkezője. Kígyó, béka, ami belefér, adj neki! Szakmai, művészi szempontok nem rúgtak labdába.

- A Piramis és a Korál: tűz és víz. Az előző kapcsán akár a csöveszenekar ideológusának is nevezhettek, utóbbiban pedig görög tragédiával bíbelődsz…

- Jin és Jang. Mind a kettő én voltam. Érdekes lenne összehasonlítani az egyes számú botránykőnek számító Kóbor angyalt a Korál Fekete bárányával. Ugyanaz az életérzés, ugyanaz a megközelítés.  Nem tudok jobb megfogalmazást: a Piramis legenda volt, a Korál zenekar. Emiatt figyeltek oda másképp a szövegekre is. De ez azért volt így, mert amíg a Piramis az zenekarként, addig Balázs Fecó egyedül, egy személyben képviselt valami utánozhatatlant. Egyedül volt képes versenyezni olyan zenekarokkal, akiket akkoriban éppen leimádott a publikum. Bármilyen gazdag a korabeli magyar rock and roll, Fecó nélkül kábé a felét érné. Nem azért mondom, mert a barátom, hanem mert többszörösen úttörő. Csak sosem volt vörös nyakkendője. Először a saját korosztályával hitette el, hogy az érzések fontosak, azután a felnőttekkel, hogy a rock nem csak dübörgésből áll.

- Milyen kielégítetlenség hajtott akkor tovább előbb a Bojtorján és a country, majd nem sokkal később a Kern lemez irányába? A Bojtorjánig nem volt magyarul country, Kern András első lemeze pedig nagyon másképp szólt, mint ahogy akkoriban a színészlemezek szóltak…

- Még javában tartott a Piramis is, a Korál is, amikor régi barátom, Révbíró Tamás a hanglemezgyár egyik márkamenedzsere lett. Egyik este fölhívott, hogy menjek át hozzá, dumálnunk kéne. Átslattyogtam. Tamás azt mondta, Attila írj egy country lemezt, itt van ez a Bojtorján nevű zenekar… Velük én már találkoztam, volt egy közös Bojtorján – Korál turné a Balaton körül. Akkor nem is igazán countryt játszottak, hanem folk beütésű muzsikát. Ezt most viccből mondod? – kérdeztem vissza. Nem, nem, ez komoly. Nagyon komoly. Ô biztos volt benne, hogy én tudnék magyarul country lemezt írni… Fölpiszkálta a hiúságomat. Azzal még semmit nem veszíthetek, ha kapok egy kazettát, és azt meghallgatom. Semmit nem ígértem, de amikor otthon meghallgattam a dalokat, rájöttem: ez nekem igenis tetszik.

Annak persze, hogy Tamás úgy gondolta, meg tudom én ezt csinálni, volt előzménye…

- Neil Young…

- Nem csak ő. Nagyon bírtam az egész nashville soundot, meg az egy szál gitárosokat. Volt idő, amikor magamnak is írtam dalokat, amikkel föl is léptem. A Piramissal a Nagy Buli idején elhatároztuk, hogy ha már úgyis visszakapom a nevem, milyen érdekes lenne, ha csinálnánk néhány bulit együtt. Milyen érdekes kontraszt lenne, ha a kőkemény Piramis koncert előtt néhány dalt akusztikus gitárral elénekelnék.

Ha nem is egy egész turnét, de jó néhány előadást végigcsináltam velük. Többek közt az Ifi Parkban a Nagy Bulit is, ahol a lemezfelvétel készült. Kiálltam egy szál gitárral 10 ezer ember elé.

- Hogy fogadták?

- Vegyesen. Voltak, akik le akartak zavarni a színpadról…

- Édesanyád minden volt csak úrinő nem…

- Ahogy mondod. De a nem elvakult  rajongók értékelték, hogy most azt az arcot láthatják a színpadon, aki a kedvenc zenekaruk szövegeit írja. Voltam annyira bátor, hogy néhány teljesen ismeretlen saját dal társaságában elénekeltem a Kívánj igazi ünnepet című nótát, és ha hiszed ha nem, a 10 ezer ember pontosan ugyanúgy énekelte velem együtt a dalt, mint nem sokkal később Sanyival.

Tamás tudta ezt, ismerte ezeket a dalaimat, és erre alapozva gondolta úgy, hogy tudok én majd country zenekarral is dolgozni. Kicsit jobban belegondoltam, és megint csak kihívásnak éreztem a dolgot. Addig country magyarul nem szólalt meg. A Fonográfnak volt néhány country jellegű dala, de azoknak a szövege Bródy szöveg volt, nem country szöveg. Ha már egyszer megteremtettük a kemény rockot magyarul, akkor most teremtsük meg a countryt is …

- Ezeknek a daloknak, ellentétben a Piramisnak írottakkal, sima volt az útja. Villámgyorsan bekerültek rádióba, tévébe…

- Ez volt az abszolút problémamentes muzsika. Sem az előadásmód, sem a zene, sem a zenekar tagjai, mint egyéniségek, semmilyen módon nem  zavarták senkinek a köreit. Ez tényleg arról szólt, amiről. Ebbe nem lehetett semmit belemagyarázni, legendát fonni köré… Két nagylemezt csináltunk együtt. Mind a kettő aranylemez lett, amikor a mai gyakorlattól eltérően, még 100 ezer eladott példány után járt az ilyesmi.

- A nyolcvanas évek elején  a nemzetközi country fesztiválok irdatlan nagy tömegeket vonzottak. Az ember fogta magát, kiment az Asztalos János Szabadidő Parkba, letette magát, és délután háromtól késő estig hallgatta a zenét. Sör, napsütés, lányok, duma… És jöttek az NB I-es country sztárok: George Hamilton IV., Emmylou Harris, Donovan… Nem csak a nagy nevek voltak piszok jók. Emlékszel Sandiferre és Carollora?

- George Sandiferrel jó együttműködés alakult ki, többször  járt Magyarországon, turnézott is a Bojtorjánnal, rajta keresztül tudták meg egyáltalán Amerikában, hogy van valahol a vasfüggöny mögött egy magyar zenekar, amelyik countryt játszik. Egy-két Bojtorján-dalt fel is vett a saját lemezeire.

Van sztori ezzel kapcsolatban. George Sandifer megmutatta nekem a szerződést, amelyben ott volt az összeg, amit a Lemezgyár részére fizetniük kell az engedélyért, hogy kiadhassák ezeket a dalokat. Jó darabig eléldegélhettem volna belőle. Fogtam a telefont, bejelentkeztem Bors Jenőnél, az akkori igazgatónál. Meg akartam tudni, a szerzőket nem illene-e ilyenkor minimum tájékoztatni az üzletről. A megbeszélt időben bekopogtam az iroda ajtaján, de addigra az igazgató úr meggondolta magát, mégsem fogad, a titkárnőjével üzent, hogy a szerzőket illető mindenféle búbánattal a Szerzői Jogvédő foglalkozik, minden felvilágosításért hozzájuk forduljak bizalommal. Oké, újabb kopogtatás, Jogvédő. Nem is hallottak a történetről. Mindenesetre érdekes az egész, ne legyek túl optimista, mert az Államokkal nincs semmiféle jogdíjelszámolási szerződésünk, adott esetben egy ottani szerzői jogokkal foglalkozó iroda szokott szívességből segíteni, vagy nem segíteni. Előzetesen persze nem lehetett szó arról, hogy a lemezgyár és a jogvédő tájékoztassák egymást a készülő tranzakcióról, mert a két irodát legalább két ajtó elválasztotta egymástól. A zene mindenkié.

Nagyon jól éreztem magam ezeken a  country fesztiválokon, mert ott nem csak country, hanem bluesbandák is voltak. Körülbelül ekkorra jutottam el a hard rocktól a lágyabb rockon át a bluesig, amit ma már a legbölcsebb és legtisztább zenei műfajnak tartok. Nagy feeling. Kicsit bele tudtunk kóstolni a Woodstock hangulatba.

Külön öröm volt, hogy megismerkedhettem srác korom egyik nagy ideáljával Donovannel. Egy nappal a koncert előtt megérkezett, rögtön egy házibulival indítottunk. Rengeteget dumáltunk. Révbíró Tomi ugyanis lefordította neki a Bojtorján szövegeket, és voltak dalok, amikre nagyon vevő volt. 3 napig volt itt, azt a 72 órát mi gyakorlatilag együtt töltöttük. Amikor a koncert után beült a limuzinba a biztonsági embereivel együtt, addig nem indult el, amíg engem elő nem kerítettek, be nem ültettek az autóba, és együtt mentünk vissza  a szállodába vacsorázni. Én voltam a társaságban az egyetlen magyar. Bizonyos mennyiségű ital után már a cigányzenekartól elkértük a cimbalmot.

- Odaengedték?

- Persze. Addig ő ilyen hangszert nem látott. Baromi érdekes, hogy a romákban milyen erős a tisztelet azok iránt, akik egy másik műfajban, de figyelemre méltót alkottak. Beszélgettünk róla, hogy egy nótámat szívesen elénekelne… Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, egy-egy telefont oda-vissza megeresztettünk, de aztán természetesen ebből sem lett semmi.

- Miért természetesen?

- Még egyetlen ilyen innen kiinduló kezdeményezés sem sikerült.

- Silvye Vartan: Nicola…

- Egy kivétel, ami erősíti a szabályt. Bár az is egy másik műfaj. 

Mindenesetre érdekes, hogy ha ma meghallgatok egy Piramis lemezt, azon hallatszik, hogy közel 20 éves a felvétel. A Bojtorján lemez viszont ugyanolyan friss és ugyanolyan jó, mint akkor, amikor született. Ez természetesen a műfaj stiláris adottságaiból következik.

- Kern lemez.

- Ez is Révbíró Tomin keresztül jött össze. Akkortájt nagyon divatosak voltak az úgynevezett színészlemezek, és én egyszer csak úgy duma közben mondtam Tominak, hogy ha Kern lemezt akarna kiadni – mert akkor márkamenedzserként a lemezgyárban dolgozott -, azt szívesen megírnám. Egyszercsak telefon, itt Révbíró, nagyon gyorsan gyere át… Azonnal taxiba ültem és átmentem.  Kern Andris már ott ült. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy mi hárman most azért ülünk itt, mert bizony Kern lemezt fog kiadni, és nagyon szeretné, ha én ebben közreműködnék. Mit gondolsz, sokat töprengtem, hogy elvállaljam-e? Pályafutásom során ez volt az egyetlen eset, hogy az előadó nagyjából tudta, hogy mit akar. Emiatt szerepel társszerzőként a borítón Kern András neve.

Nem csak a témákat adta meg, hanem hol többé, hol kevésbé részletes vázlatokat adott a dalokhoz. Minden egyes nótát nagyon alaposan átbeszéltünk, majd a kész szövegen is sokat csiszoltunk még közösen, amíg mind a ketten úgy nem gondoltuk, ez most már kész. Lévén azonban zenei ügyekben teljesen járatlan megkérdezte tőlem, kire lehet rábízni a dolog zenei részét. Egy ember ismerek, aki erre képes – válaszoltam. Heilig Gábor. Oké – bólintott. – Ha gondolod. A végeredmény azt igazolja, hogy jól döntöttünk, mert Heilig Gabi remekül kézben tudta tartani ezt az egész folyamatot. Ezért van az, hogy bármennyire sokszínű ez a zenei anyag,  az összhatás mégis egységes…

 Ezen a korongon nyílt először alkalmam együtt dolgozni Máté Péterrel, akit ’68 óta ismertem. Két dalt adott a lemezre. Ülök otthon, fülemen a fülhallgató, hallgatom Peti nótáját, amit szöveg nélkül fölzongorázott, fölénekelt. Tévéről hang levéve, de világított. Egyszer csak megláttam Máté Peti fotóját a képernyőn. Levettem a fülhallgatót, de nem kapcsoltam ki a magnót, hadd halljam már, mi van vele, ha épp a fülembe énekel, biztos valami fesztivált nyert… Mire ráadtam a hangerőt, csak azt hallottam, hogy temetéséről később intézkednek…

Sokkolt a történet. A magnó csak forgott, hallottam Peti hangját. Egy óra telt el így, mire képes voltam fölhívni Kernt, hogy Andris, ne haragudj, ezt a nótát én nem tudom megírni.

- Miért maradtál ki a második Kern lemezről?

- Andris már az első lemeznél is Presseréket kereste meg először, hiszen Pici volt a Vígszínház zenei vezetője. Mondták neki, hogy nem gondolod te ezt komolyan… De ő komolyan gondolta, és megcsinálta másokkal. Színészlemezek közt kiugróan sikeres lett az album. Mire a második lemezről esett szó, Piciék már igent mondtak.

- Ha most fölkérnének vállalnád a harmadik Kern lemezt?

- Hogyne. Nincs bennem semmi tüske. Sőt… Úgy emlékszem, hogy az elsőhöz képest az Ez van! korántsem vert föl akkora port. Ha jó az első lemez, a folytatásnak már mindig sokkal nehezebb a dolga, mert olyan nagy várakozás előzi meg. Lehet, hogy jobb, mint az első, csak a meglepetés ereje már hiányzik. Ezzel már nem mindig lehet megbírózni.

- Először hallani csak egyszer lehet valamit.

- Az Eagles Hotel California című lemeze a címadó számmal kezdődik. Azt hiszem, hogy a világon ebből a lemezből adták el a legtöbbet. Úgy kezdődik az album, mint a lórúgás. Nem véletlenül vezette ez a dal 40 hétig a slágerlsitákat. 3 – 4 számmal később tértél csak magadhoz. Dehát a slágerek sorsa az, hogy elkezdenek unalmassá válni, és amikor ez bekövetkezett, akkor vették észre, hogy jé, van itt az A oldalon egy második szám is. Ez a New kid in town. A klasszikus „sunyi” sláger. Ha a Hotel California 40 hétig volt a topon, ez 63 hétig.

Vissza a fejezetekhez

Kopott házak hercege

Egy penge a Zeneakadémiáról – Dedikáljunk inkább Neoton lemezt – Mire a céltábla visszalő, már nincs hova – Hányinger és hátraarc – Kalandor az Alternatív Olimpián és a Nemzeti Galériában – Omen az alagút végén – Somlót az Operába! – Szuperügynökök Dublinban  

 - A Kern album sikere utánra tehető a te nagy leállásod. Amikor évekre kiszálltál a popverklibôl.

- Azért előtte még  volt egy Senator. Som Lajos nagy visszatérése lett volna…  Komolyan dolgozott benne a bizonyítási vágy, hogy friss arcokkal nagyon jó bandát tud majd csinálni. Takáts Tomi énekelt, Szekeres Tomi gitárorozott, aki azóta az ország legjobb rockgitárosává nőtte ki magát. Ô az egyetlen Zenekeakadémiát végzett gitáros a rock and roll-ban. Úgy penge a pali, ahogy van. Gigor Karcsi dobolt és Varga Laci, Fidó bácsi billentyűzött.
Nem  őszinte, kőkemény rockról, hanem kicsit west coast-os beütésű muzsikáról volt szó,  hatalmas vokálokkal, gazdag hangszereléssel, mellyel a Senator megelőzte a korát.
Lajos személye miatt ezt a zenekart sem zenekarként kezelték. Ügy volt Lajos ellenesnek lenni, vagy a pártját fogni. Az irodákban is. Volt egy olyan csoport, amelyik mindent megtett, hogy a Senator nehogy normálisan létezhessen. Csak egy jellemző történet a sok közül…  A Hungaroton a BNV-n szervezett dedikálást a Senatornak. Érdekes módon a helyszínen minden és mindenki ott volt, zenészek, közönség is szép számmal, csak maga a frissen megjelent bemutatkozó album nem, amit itt kellett volna árusítani és dedikálni. A lemezgyár elfelejtette kihozni az általa szervezett megmozdulásra saját portékáját. Mai napig nincs a dolognak felelőse. Viszont megkértek bennünket, ha már összegyűlt ennyi nép, dedikáljuk a Neoton Família lemezét.

- És dedikáltátok?

- Egy frászt. Adtunk autogramot mindenféle papírokra, nyakkendőre, farmerra, pólóra, mellekre – remekül elvoltunk.

- Nem hiszem, hogy itt szervezett hajtóvadászat folyt volna…

- Nem egyszerűen Lajos személye…

-… , mert Lévai Júlia a lemezgyár iránti föltétlen odaadással a legcsekélyebb mértékben sem vádolható kritikus a rövid életű, de ma már legendás Polifon újságban úgy neki szaladt a Senator első lemezének…

- A Senator egyetlen lemezének…

-…  hogy szokásodtól eltérően válaszoltál neki. Megszegve a céltábla nem lő vissza alapelvet.

- Gusztustalan támadás volt, gyakorlatilag az első mondattól az utolsóig személyeskedés. A mai napig nem tudom, önálló akcióról volt szó, vagy valaki sugallta…

- Ismerve Lévai Júlia munkáit ezt kizártnak tartom…

- … , de érdekes módon ott tényleg én voltam a céltábla. Nem a Senator, nem Som Lajos…  Több hasábon keresztül kaptam mindent, amit  a fröcsögés szintjén el lehet követni. Életemben először és utoljára válaszoltam. Persze, mire megjelenhetett volna, amit írtam, megszűnt a lap.
 Feketén fehéren kiderült, hogy a Senator nem lesz képes működni. Lajos belefáradt, hogy mindent tripla erővel kell csinálnia. Először jöttek a tagcserék, majd Lajos úgy döntött, föloszlatja a zenekart, roló lehúz, zenélésnek annyi. Olyan falak épülnek köré, amelyeket se kedve, se energiája áttörni. Arról nem beszélve, hogy akkor volt egy olyan balesete is, ami miatt úgy nézett ki, tönkre megy a keze, képtelen lesz megfogni a gitár nyakát.

- Némi gáncsoskodástól, méltatlan kritikától övezett kudarctól az ember nem szokta abbahagyni azt a mesterséget, amire az életét tette föl…

- Én azért hagytam abba körülbelül a Senator föloszlásával egy időben a szövegírást,  mert addigra a rock belehalt a küszködésbe. A hamburgerzenék egyeduralma következett. Az egyszer használatos muzsikák dömpingjével szemben egész egyszerűen nem volt mit tenni. Az egész szakma eszi nem eszi nem kap mást alapon működött. A rock évtizede után teljesen természetes volt, hogy egy egészen másfajta hullám érkezik, csak ehhez nekem  semmi néven nevezendő közöm nem volt.
Egyedül maradtam abban a mezőnyben, ahol nekem nem volt semmi keresnivalóm. Ha mindenáron folytatni akarom, előbb – utóbb rákényszerülök, hogy valamelyik ostoba együttes velejéig híg nótájához erőlködjek össze szöveget. Ezt nem bírta volna a gyomrom. Nincs más, ki kell szállni, más megélhetés után kell nézni.
Megint csak Révbíró Tamás volt az, aki segített. Tudta, hogy hobbi szinten képzőművészkedem. Már a Novotrade művészeti igazgatójaként megkérdezte, nem volna – e kedvem beszállni a következő prodzsektjükbe. Angol és amerikai megrendelésre írtak számítógépes játékokat. Mondtam, hogy egyrészt soha nem csináltam ilyet, másrészt nem értek hozzá, tehát miért ne.

- A szövegírásnak végleg annyi? Bolt becsuk?

- Igen.

- Hogyan hoz meg egy ilyen döntést egy olyan ember, mint te? Jég dupla viszkivel?

- Azt hiszem igen. Sokszor egymás után.

- Aggodalom nem bénított?

- Nem. Kalandor vagyok.

- Nem féltél, hogy egyszer csak puff, kikapcsolják a villanyt?

- El sem jutottam idáig. Ennyire nem vagyok gyakorlati ember.

- Fölszállsz a vonatra, addig mész ameddig nem jön a kalauz. A lényeg az, hogy reggel, ha fölébredsz, ott kell, hogy legyen az asztalon az a bizonyos rántotta.

- Ennyi elég is. Dehát lehet ennél több? A rántotta mérete, minősége, mennyisége változhat. Mint ahogy az is, ki alszik melletted az ágyban. Kris Kristofferson azt írta a Me and Bobby McGee című nótája refrénjében, a szabadság az csak egy másik szó arra, hogy nincs mit veszítened.
Inkább a kaland bizonytalansága , mint hogy elkurvuljak, és olyan zenékhez kelljen dalszöveget írnom, amiktől elhányom magam.
 Az istenek vigyázhattak rám. Ahhoz, hogy dalokat írhassak rengeteg szerencse kellett. Amikor abbahagytam, akkor pedig tálcán kínálták a valami másnak a lehetőségét.
Amikor a Novotrade-del első közös játékunk, az Altenatív olimpia megjelent a piacon, a Computer and Video Games című szaklap…

- Ebben a műfajban … a” szaklap…

-…  kritikai rovata az 1 – tő 100-ig terjedő skálán 94 százalékosra értékelte teljesítményünket, a grafikát 98-ra.  Valamikor ekkoriban olvastam egy cikket az Interpress Magazinban három francia karikaturistáról, akik mérnöki pontosságú groteszk festményekkel álltak elő.

- Kitalálom. Kihívás, kaland, kipróbáltad…

- A 90-es évek elején volt a Nemzeti Galériában egy nagy nemzetközi karikatúra pályázat. Csak úgy utcáról bemenve beadtam 3 képem. Kiállították. Jó, mondtam, rendben, ezt is tudom. Vissza sem mentem a képeimért. Talán még most is ott porosodnak valahol egy raktár mélyén.

- Mégsem maradtál sem számítógép-grafikus, pláne nem lettél karikatúrista.

- Ebben az időben jött el Nagyfi Laci (gitár) és Kalapács Józsi (ének) a Pokolgépbôl. Ács Andrissal (basszusgitár) valamint Nagyfi Zolival (dob) és Szekeres Tomival Omen néven szerveztek új bandát. Engem kértek föl, hogy írjak nekik szöveget. Kerek perec megmondták, hogyha én nem vállalom, ők meg sem alapítják a zenekart.
Ez a bizalom és szeretet hozott vissza. Ez hiányzott már nagyon régen. Úgy nézett ki, párhuzamosan tudom majd folytatni a számítógép-grafikát a szövegírással. Nem így lett. A Novotrade vezetésébe új ember került, aki az addigi munkamódszert megváltoztatva úgy gondolta, hogy nekem 8 – tól 5 -ig bent kell ülnöm az irodában, és kreatívnak lennem. Ami nonszensz. Ha másért nem, hát azért mert én éjszakai ember vagyok. ha nekem megszabják, mikor mit kell tennem, akkor abból én köszönöm szépen, nem kérek. Úgy nem működöm. Viszontlátásra.

- Dacára annak, hogy az Omen tagjainak bizalma szippantott vissza a szakmába, mégsem érezted igazán jól magad ebben a munkában.

- Én a metálra úgy tekintettem és tekintek ma is, mint a hetvenes évek hard rockjának folytatására. Mégsem sikerült megtalálnom benne a helyem. Nem találtam meg benne a keménység és a líraiság ellentétét, amely a Taurusnál, a Piramisnál és a Korálnál számomra meghatározónak bizonyult. Úgy éreztem, valami olyasmit akarnak  tőlem, ami nem én vagyok.
Hiába mondták Nagyfi Laciék, hogy írjak csak nyugodtan, ott volt a gát. Nem tudtam ellazulni. Hiába vitatkoztunk végig éjszakákat, nem sikerült meggyőznöm őket, hogy botorság attól félniük, lemaradnak, ha nem bizonyulnak elég keménynek. Hogy az érzelmeknek igenis helye kell, hogy legyen a nagy dübörgések közepette.

- Lírai dalokat nem is írtál nekik.

- Csak lassú nótákat. Ami nem ugyanaz. Öt lemezt csináltunk együtt. A magam eszközeivel igyekeztem a lehető legnagyobb játéklehetőséget kiharcolni, de alapállásukat nem voltam képes megváltoztatni. Nekem meggyőződésem, hogy a Taurus, a Piramis és a Korál sikerének az volt a titka, hogy igényt ébresztettünk valami iránt, ami hiányzott a palettáról. Az Omen más utat választott, megelégedett a közönség igényének  kiszolgálásával.

- Itt most fékezzünk le egy kicsit, és álljunk át egy másik vágányra. Nem tudok sem szépet, sem okosat kérdezni: színház…

- ’80-ban, ha jól emlékszem, bejött a Rózsavölgyibe Illés Lajos, és azt kérdezte: nincs – e kedvem musicalt írni? . Mondtam, van. Miről van szó? Az akkori gyerekszínháznak (később Arany János, ma Új Színház) kellene a  Liliomfit… Örömmel vállaltam, régi vágyam volt ebbe az irányba elmozdulni.
Életem egyik legnagyobb élménye volt 1970 – ben a Jézus Krisztus szupersztár. Azt a lemezt én oda – vissza, szőröstül – bőröstül betéve tudtam. Az elsőtől az utolsó hangig. Szabályosan rongyosra hallgattam a lemezt. El is határoztam, ilyet én is írok. De színházi darabot írni asztalfióknak végképp lehetetlen. Túl sok időt, energiát emészt föl ahhoz, hogy konkrét megrendelés híján belevágjon az ember. Sem én, sem azok a komponisták, akikkel dolgoztam, nem tudtak kilincselni… Még a Piramis korszak legelején volt arról szó, hogy Jeanne D’Arc történetéből rockoperát írunk Gallai Petivel. A szinopszisnál jóval bővebb jelenetezési vázlatig jutottunk. Megvolt, melyik szereplő mikor mit mond, három dalt is kidolgoztunk. Legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre az Operaház érdeklődött a dolog iránt, ami baromira megtisztelő volt, de a tárgyalások megfeneklettek azon, hogy ők senkit nem akartak kívülről beengedni. Mi viszont azt tartottuk elképzelhetetlennek, hogy a mi muzsikánkat operisták énekeljék. Egészen konkrétan arról volt szó, hogy én igenis Somló Tamást akartam látni a Magyar Állami Operaház világot jelentő deszkáin. Ennyiben maradtunk, már be sem fejeztük a darabot.

- Nem úgy mint Illés Lajossal a Liliomfit.

- Elég nagy durranás volt, százas szériát ért meg Bor Jóska rendezésében. Abban az időben nem nagyon volt divat új magyar zenés darabokat műsorra tűzni. Ma is felújítható, tuti sikerdarab, csak elő kellene vennie valakinek.
Látod, ebben a melóban is azt élveztem, hogy ez egy közösség. Bejártam a próbákra, Lajossal együtt korrepetáltuk a színészeket. Nagyon sokat tanultam abból, ahogy Bor Jóska rendezett. Fülig beleszerettem a színházcsinálásba. Elhatároztam, ha lehet, ezt én folytatom.
A tévé fölkérésére Heilig Gabival  Békés József műve alapján elkövettük a Császárokat. Ízekre szedtük az eredeti darabot, amely az ötvenes években született. Teljesen fölforgattuk, alig maradt benne próza. A rendezéstől a koreográfiáig mindenbe beleugattunk. Hogy nem egészen sikertelenül, azt az is bizonyítja, hogy a tévés bemutatót még sikerült megfejelni egy nyári turnéval.
A Császárok kapcsán jó kapcsolat alakult ki Békés Jóskával, aki akkor a tévé ifjúsági dramaturgiájának volt a vezetője, és Zahora Marival, aki a Császároknak is dramaturgja volt, úgy hogy írtunk még két musicalt. A Tom Sawyert Debrecenben mutatták be, majd amikor Gali Laci átment Egerbe igazgatónak, vitte magával a darabot. A Fekete esernyőt, amely sráckorom egyik kedvenc nyomozós ifjúsági regényéből készült, már az Egri Gárdonyi Géza Színház megrendelésére született.
Biztos vagyok benne, rajtam nem fog múlni, hogy szerepeljen még színlapon a nevem. Talán nem csak az lesz odaírva, hogy a szövegeket írta Horváth Attila. Lehet, hogy egyszer csak fogom magam, és megírom az egész librettót.

- Állítsuk át megint a váltót. Vissza a kilencvenes évek elejéhez. Marathon…

- A Marathon történet úgy kezdődött, hogy csöngött a telefon. Hogy ők itt egy frissen alakult rockzenekar, arra kérnek írjak nekik szövegeket… 

- Egy kazettából még nem lehet baj – mondtad. Meghallgattad és fülig beleestél a muzsikába.

- Olyan szinten pörgetett föl a történet, hogy azt még ma is nagyon nehéz szavakba önteni. A Marathon muzsikája pont abba az irányba haladt, amerre szerintem haladnia kellett a rockzenének. Mindent megőrzött, ami értékes volt, és új színekkel, ízekkel gazdagította. Volt benne árnyalatnyi jazzes beütés, csipetnyi funk, blues…  Szabályosan szárnyaltam munka közben. Számomra is meglepő mélységekből kerültek elő élmények, képek, hangulatok és olvadtak össze a zenével…  Nagyon régen nem hallottam akkor már olyan muzsikát, amelyik ilyen erővel talált volna telibe.
Vámos Zsolti, Hetényi Pali, Szappanos Gyuri, Berecz Bandi és Erdélyi Laci korukat megelőző (és meghazudtolóan érett) zenei világot teremtettek.
Később voltak, akik a szememre vetették, hogy a lemez elsikkadásában szerepet játszott az is, hogy úgymond túl költőiek lettek a dalszövegek. Lehet, hogy egyszerűbb képekkel, más szerkesztésmóddal kellett volna közelíteni…  de nem hiszem. A Marathon pont arról szólt, hogy csináljuk végre azt, ami valóban mi vagyunk. Ne figyeljünk oda semmi másra. A Kopott házak hercege az egyik legkedvesebb szövegem, amit negyedszázad alatt írtam. De az egész lemezt szeretem az elsőtől az utolsó hangig…
A lemez megjelenése körül minden létezhető hibát elkövetett mindenki, aki érintett volt az ügyben. Engem is beleértve. Ennek ellenére bízom benne, hogy Vámos Zsoltnak sikerül újra nekirugaszkodnia a Marathonnak, és  megint melózhatunk együtt.
Még egy iszonyúan tehetséges csapattal találkoztam ebben az időben. Egy szlovákiai magyar zenekarral, akik Sexit néven a klasszikus trió felállásban zenéltek (Balázs Jenő, Hangya István, Kiss Zsolt) valami észbontó hangszeres tudással, és régen nem tapasztalt rock érzésvilággal. Balázs Fecó fedezte fel őket egy tehetségkutató versenyen, és meghívta őket egy sitkei koncertre, majd az ő közreműködésükkel vettük fel a Gyertyák a téren című lemezt. Ez a Proton kiadónál jelent meg, amelyik az első magánkézben lévő kiadó volt az országban, abba buktak bele, hogy miután sikerült megtörniük a lemezgyár monopóliumát, ők maguk nőttek monopóliummá, amihez viszont nem voltak meg sem a külső, sem a belső feltételek. A lemez el is sikkadt, a közönség szinte nem tudott róla, a Pesti Műsor akkor még élő pop-meccs játékán a szakmai szavazatok alapján mégis az év lemeze lett.
A Hétfő esti blues-ban Jenő, a zenekar gitárosa olyat alakít, amit világszínvonalúnak nevezni még talán szerénység is.

- Ezzel együtt elsikkadt a lemez. És nem ez volt az egyetlen. A Marathonról már beszéltünk.

- Volt még egy-kettő, szerencsére nem túl sok. A nyolcvanas évek végén, közvetlenül az Omen megalakulása előtt csináltunk egy lemezt Varga Miklóssal, aki az ország egyik legjobb énekese. Akkor éppen nemzetközi zenekara volt Szekeres Tamással, Ács Andrissal, Soldos Lacival és két osztrák arccal, akiknek Bécsben helyre kis stúdiójuk volt. Ott vettük fel a lemezt, ami sokkal karakteresebb volt, mint Miki bármelyik másik munkája akár azelőtt, akár utána. Egy – akkor még így volt – nyugatnémet magyar üzletasszony finanszírozta a felvételt, csak éppen tönkre ment, és az utolsó ötezer márkával már sáros maradt, mire az osztrákok kiszálltak a buliból, a mesterszalagot meg jól bezárták a páncélszekrénybe, amihez ötezer márkás kulcsot kellett volna csináltatni, de erre egyik magyar kiadó – akkoriban már volt néhány – sem érzett indíttatást. Néhány nótát nagyon sajnálok arról a lemezről. Különösen az Otthonról hazafelé volt értékes, az első dal, amelyik az akkori új honfoglalásról szólt, az erdélyi menekültekről, akik hosszú, zsúfolt vonatokon jöttek tele reményekkel, hittel, satöbbi.
Markos Gyuri – kevesen tudják, hogy gitáros-énekesként kezdte, később lett csak humorista – számára is írtam egy lemeznyi anyagot. Megint új területre merészkedtem, mert született néhány olyan poén nóta, amelyeknél visítoztunk a röhögéstől a felvételek közben. Lehet, hogy ebből azért nem lett semmi, mert ő maga sem tudta eldönteni, hogy humort szeretne csinálni, vagy inkább komolyra veszi a figurát.

- Az 1995-ös Eurovíziós Dalversenyről sem lehetnek túl kellemes emlékeid.

- Felemásak. Ami magát a versenyt, illetve már az azt megelőző itthoni történéseket illeti, valóban nincs mivel dicsekednünk. Bolba Lajos, aki akkor a TV egyik zenei vezetője volt, az egész intézményben szinte egyedül tartotta fontosnak, hogy az ország egyáltalán képviseltesse magát azon a versenyen, amelynek konzervativizmusáról lehet ugyan beszélgetni, de azért negyven országban közvetítik. Élőben, szombat esti főműsoridőben. Annyi pénzt tudott kikönyörögni a csóró magyar televíziótól, hogy be tudjunk nevezni a versenyre, és az előadó – egyedül az előadó, míg más országok nem ritkán ötven-hatvan tagú küldöttséggel képviseltetik magukat – kiutazhasson Írországba. Akkor már harmadszor rendezték az írek a fesztivált, és bár a verseny költségvetése vetekedik a magyar tévé egész éves költségvetésével, vállalják, mert tudják, hogy ez hosszú távon nem rossz befektetés. Nagyon jó reklám az országnak. Szinte nemzeti ügynek tekintik az eseményt.
Balázs Fecóval írtuk a dalt, és úgy döntöttünk, hogy fiatal, tehetséges énekest keresünk az előadására. Szigeti Csabát választottuk, akit egy korábbi fesztiválon hallottam énekelni, és a hangja, a stílusa azonnal felkeltette a figyelmem. A pénztelenség miatt még normális stúdióidőt sem kaptunk, így rohammunkában, néhány óra alatt kellett felvennünk a nótát, olyan is lett. Később, már odakint, láttuk, hogy minden versenydalt promóciós CD-n hoztak a küldöttségek, designos csomagolásban, mi meg égtünk a penetráns minőségű, amatőr szintű kazettánkkal.

- Egyáltalán hogy sikerült kiutaznotok?

- Már-már ott tartottunk, hogy le kell mondanunk a részvételt – ami Friderika előző évi fantasztikus szereplése után maga lett volna az öngól -, mert a tévé még azt sem tudta vállalni, hogy a karmester utazását fizesse. Képzeld el, élőben kell előadni a nótát, nagyzenekari kísérettel, és nincs karmester, nincs szerző, senki nincs. Egyedül az énekes van, aki nem beszéli a nyelvet, fogalma sincs arról, hogy működik egy ilyen esemény, azonkívül még tájékozódni sem tud egyedül, mert egy elég komoly szembetegség folytán időről-időre szinte teljesen elveszíti a látását. Ki merte volna megkockáztatni ilyen körülmények között az indulást? Végül, az utolsó utáni pillanatban segített Fábián Gyula, a Zsaru Magazin főszerkesztő helyettese. Olvasta valahol Fecó egyik nyilatkozatát, amelyben elpanaszolta az egész tortúrát. Jelentkezett, hogy szívesen segítene. Megkaptuk a repülőjegyeket, a szállást pedig úgy intézte el, hogy a nemzetközi rendőrszervezeten keresztül kapcsolatba lépett az ír nemzeti gárdával. Így aztán Európa legnagyobb és egyik legszebb parkjában, egy csodálatos kastélyban laktunk, ami az ír gárda nemzetközi főtiszti vendégháza egyébként. És a vendéglátás kocsihasználattal járt, ami azt jelentette, hogy a nap huszonnégy órájában a rendelkezésünkre állt egy autó sofőrrel. Dublini kocsmák fennállásuk alatt nem láttak akkora rendőrautó forgalmat, mint amihez mi hozzá segítettük őket egy hét alatt. Az ottani rendőrség pedig még ma is azt találgatja – mivel nem tudták, milyen módon kerültünk oda -, milyen szuperügynököket tudnak a magyarok kiképezni, akikről még az igazán hozzáértők sem tudják megmondani, hogy rendőrök. Ők ugyanis meg voltak győződve arról, hogy mi magas rangú tisztek vagyunk, különleges feladattal. Hosszú haj, farmer, fülbevaló és társai. Dublin csodálatos város, olyan szellem hatja át, amilyennel még nem találkoztam. Szerelmes lettem a helybe.
Maga a verseny, a szervezettsége, a kivitelezése, lebonyolítása lenyűgöző volt. A versenyzők minden kívánságát lesték, kínosan vigyáztak arra, hogy mindenkinek egyenlő feltételeket teremtsenek. Nagyon őrizték a verseny tisztaságát. Valahogy mégis úgy éreztük magunkat, mint a szegény rokon a gazdag házban. Félre ne értsd, senki nem éreztetett velünk semmit, nem volt egy rossz szó, egy mozdulat, egy pillantás sem. Csak sütött rólunk a csóróság. Ezzel együtt, ha eltekintünk a kínos eredménytől, merthogy az utolsó előtti helyen végeztünk, életem egyik legszebb élménye volt a Dublinban töltött egy hét.
Többek között nagyon belopta magát a szívembe az ír viszki. Hoztam is haza egy kartonnal. A repülőtéri adómentes boltban vásároltam palackját tizenkét fontért, hazacipeltem, egyfolytában vigyáztam, nehogy akár egy is összetörjön, majd a Ferihegyen leszállva megláttam a shopban ugyanazt a viszkit akciós áron négy márkáért.

Vissza a fejezetekhez

Az légy, aki vagy

Horváth nyelvleckék a pesti éjszakában – Cserháti: akad, amit meggyógyít az idő – Magyar válogatott, világválogatott – Bill bátyó az áldozat – Szóklub a rock gyermekeinek   – Sitkéről beszéltünk az előbb. 1989-ben ott ismerkedtünk meg. Nem sokkal később már arról beszélgettünk, hogy újra nagy terveid vannak. Horváth Charlie végre újra itthon van, kéne neki írni egy igazi blueslemezt.

- Erre konkrétan évszám szerint emlékszel?

- Rohantam megírni a hírt a Polip című rockmagazinnak. Egy évvel később már nem nagyon volt Polip…  Hogyan folytatódott a becserkészés?

- Lassan. Nagyon lassan. Charlie első szólóalbuma ’94-ben jelent meg.

- Mitől voltál ennyire rákattanva a palira?

- Attól, hogy a Taurus utáni útkeresés idején írtam pár szöveget Charlie akkori bandájának, az Olympiának. Charlie nagyon nagy királynak bizonyult. Onnantól kezdve mi jól elvoltunk egymással. Baromi ritkán találkoztunk, de akkor mindig örültünk egymásnak.

- Mind a ketten jól tudtatok horváthul….

- Mindig kérdeztem, nem csinálunk – e valamit. A válasz nagyjából ugyanaz volt. Itthon semmit, mert nincs értelme. Örültem neki, amikor beszálltak a Generálba Tibusszal. Aztán megint nem lehetett hosszú ideig látni, eltűnt vendéglátózni nyugatra. Egyszer Kisfaludy Andris (a Kex és az Alligátor hajdani dobosa)  gyerekfilm-sorozatot rendezett a tévének, ahhoz kért néhány nótát. Amikor kiderült, hogy a zenét Fogarassy Jancsi írja…

- Öreg király.

- …  és Charlie énekli, kész, pecsét rajta, hol vannak a nóták? Miközben ez a meló folyt, alakították meg a Tátrai Bandet.

- Pont Fogarassynál.

- Éppen ott ültem, amikor jött Tátrai Tibusz…  Mondtam Charlienak, most már ne jöjjön nekem többet ezzel az itthon semmit dumával, itt ez a filmsorozat, itt a Tátrai Band. Több alkalommal különböző italok mellett, különböző kocsmákban  beszélgettünk arról, hogy jó lenne valamit együtt csinálni. Hogy Charlie hajlik a dologra, azt elárulta az egyik megjegyzése a filmdal készítés időszakából: úgy is lehet dolgozni, hogy az ember két nappal a felvétel előtt megkapja a szöveget? Egyre hosszabbak és egyre részletesebbek lettek beszélgetéseink meló ügyben. Egyszer Rózsa Pistinek, a Rózsa Records főnökének elejtettem, hogy van nekem egy ilyen tervem. Úgy látszik elraktározta, megemésztette, és úgy döntött, hogy ebben pálya van. A következő snitt a filmben már az, hogy Rózsa Pistik megkerestek, volna – e kedvem… 

- Lech István hogy került a képbe? Neki egész addigi pályája során semmi néven nevezendő köze nem volt ehhez a rythm & bluesos, soulos, funkos világhoz…

- Mi Charlieval akkor még zeneszerzőn nem gondolkodtunk. Rózsa Pisti beszállása gyorsította föl a folyamatokat. Elvégre ő a lemezkiadó, producer, a menedzser…  Amikor bedobta Lerch Pisti nevét, elképedtem. Sem a V’Moto-Rock-os, sem szóló munkái során nem hallottam semmi olyat, ami akár még csak távolról is hasonlított volna ahhoz, amit én ezügyben elképzeltem.
Viszont azonnal lepadlóztam, amikor ideadta az első néhány dal vázlatát kazettán. Le a kalappal, zseniális választás volt. Lerch Pista harminckétszer értékesebb arc, mint azt valaha is gondolta volna róla bárki is.
László Attila akkor került képbe, mikor már azon töprengtünk, mi lehetne a szippantás a jóból. Ô a jazz felől, a funkon át közelítette meg Charlie világát. Így állt össze a csapat. Attila a zenészek kiválasztásában, a hangszerelésnél is segített….
Charlienak akkor még eleget kellett tennie egy vendéglátós szerződésének. Írtam a nótákat, és faxoltam ki neki a hajóra, ahol melózott. A zenéket kazettán magával vitte, így szépen meg tudta tanulni őket.

 - Miket faxoltál ki neki?

- A Jég dupla viszkivel az ment, a Skandináv éjszakák az ment és a Ha mégis jön a Rolling Stones-t is elküldtem neki. Mire hazajött, már állati lelkes volt. Mindannyian be voltunk indulva, de egyikünk sem gondolkozott azon, mi lesz ennek a produkciónak a fogadtatása. Valamikor az ősidőkben volt ennyire feldobódott a feeling.  Nem csak a stúdiózásra gondolok, hanem az elhatározás pillanatától az utolsó fázisig. Ez a lelkesedés a mai napig tart, és ez le is jön a színpadról. Itt kipróbált gazemeberek, viharedzett tengerészek találkoztak egymással…

- És csak a zene van.

- És csak a zene van. Nem számítanak üzleti szempontok, az a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat, mert akkor ez majd érződni fog az egésznek a levegőjén. Eleinte azt hittük, saját korosztályunknak csinálunk réteglemezt. Gondolta a fene, hogy ennyire átjön az, amit mi szerettünk volna…

- Charlie átütő sikere azért is meglepő, mert ebben az operetthazában, mindig Lehár és Kálmán Imre volt az úr. Gyakran még akkor is, ha szerzőként más volt föltüntetve. Az a Curtis Mayfield-es, Joe Cocker-es, James Brown-os fekete hangzás, amihez Miszter Smirglitorok albumai kapcsán kanyarodtatok, soha nem vert gyökeret a Kárpát  – medencében. Próbálkoztak vele jó néhányan, de nem jött be…  Talán Charliék Zenegépe még a Generál korszakból, vagy Somló Boogie a zongoránja az LGT Mindenki másképp csinálja lemezéről slágernek mondható, de ekkora tarolásra nem volt példa. Még azok a bonyolultabb dalok is befutottak (Jobb láb a bal cipőben, Szippantás a jóból), amire az ég egy adta világon senki nem számított. A jég dupla viszkivel, a Nézz az ég felé, a Mindenki valakié, az Az légy, aki vagy pedig egyszerűen vízcsap-sláger lett.

- Mint ahogy a pályám során már sokszor, most is szerencsém volt. Méghozzá a legjobbkor. Ezt a melót én nagyon akartam, nagyon fontos volt számomra.
De ne felejtsd el, hogy 1994-ben megint csak az egyszeri fogyasztásra szánt zenék egyeduralmát éljük. MTV-t nézünk, hamburgert eszünk, techno és rap csapatok tömkelege. Ez az eszi, nem eszi, nem kap mást korábban kultúr -, ekkor már üzletpolitika visszaütött. Ez a zöldalma szindróma. Emlékszel, a zöldalma szappannak akkora keletje volt, hogy mindenki hozott zöldalma szappant. Erre a magyar állam először fönnállása során észbe kapott, és rugalmasan akart reagálni. Soha semmilyen más szappant nem lehetett ettől kezdve kapni, csak zöldalmát. Jött a zöldalma-mosópor, zöldalma kóla. Ha ennek a népnek a zöldalma kell, kapja meg! Nem tudom, ki és miért gondolja folyamatosan úgy, hogy Magyarország lakossága teljesen homogén massza. Jobb esetben egyarcúnak néznek minket, ha nem arctalannak.  És akkor a dömpingáruk  között egyszer csak föltűnt valami. Valami más.
Ehhez még vedd hozzá magát Charliet, mint fazont.  A nyugati vendéglátózás komoly iskola volt neki. Mindent tud éneklésről, színpadi viselkedésről, közönséggel való kapcsolattartásról…  Távolléte megkímélte őt számos hazai „rockbetegségtől”. Kint viszont olyan környezetben tudott létezni, ahol úgy működnek a viszonyok, ahogy azoknak működniük kell. Aztán hazahozta, amit megtanult, és a közönség vevő volt rá, hogy egy ilyen reszelős hangú pali ilyen kisfiúsan szeretetre méltó tud lenni. Főnyeremény, hogy ezt képes volt megőrizni. Mindehhez hozzájárult a Rózsa Records profi team munkája.
Nem mondom, hogy a munkák során soha nem voltak súrlódások. Ha csak tehetem, mindig ott vagyok a stúdióban, amikor a feléneklés folyik, szeretem az utolsó pillanatig kézben tartani a dalaim sorsát. Annyit foglalkozom velük a megírás során, hogy amikor azt mondom, kész, ez most rendben van, addigra már határozott elképzeléseim vannak arról, hogyan szeretném a lemezen visszahallani azokat. És mert ezek az elképzelések ezerszer végiggondoltak, természetes módon próbálom érvényesíteni is őket. Ilyenkor csak a munka van, nem számít se barátság, se semmi. Nem érdekel más. Azért, hogy néhány napot, hetet konfliktusmentesen töltsünk a stúdióban, nem vagyok hajlandó kockáztatni azokat a hónapokat, esetleg éveket, ameddig egy-egy jól sikerült lemez működni és hatni képes, illetve nem képes, ha felületesen, nem mindenre odafigyelve adjuk ki a kezünkből.
Persze ezek a súrlódások nem komolyak, hiszen mindannyiunk célja ugyanaz. Még akkor is, ha adott pillanatban mindegyikünk a saját vérmérséklete szerint reagál rájuk. Humorral sok minden kezelhető. Az egyik Charlie felvételkor például tapintható volt a feszültség, mert valamelyik részt már éppen száznegyvenkilencedszer énekeltettük újra az öregemberrel. Aki különben is egyfolytában dörmögő típus, mert egyébként is ott kezdődnek a problémái, hogy annak idején a legnagyobb szerencsétlenségére megszületett. Azóta hol itt fáj, hol ott, hol ez a baj, hol amaz. Rögtön bele is morogta a mikrofonba, hogy „Ne balanszírozzatok már, úgyis az egész életem egy gürc.” Ugye el bírod képzelni, milyen visítozás tört ki? És azzal, mintha kiradíroztuk volna az előző néhány órát, nekiesett a nótának újból, és úgy fölénekelte, hogy velőtrázóan nagy sláger lett belőle.
És amióta nem csak ösztönösen, hanem már kicsit tudatosan is használja az adottságait, azóta amit addig csak sejtettem, már meggyőződésem is: nincs a világon olyan énekes, akivel a Csőrt ne tiszta szívvel merném összeereszteni. De erről minden szónál többet mond, ha majd meghallgatjátok a Mándoki lemezen Chaka Khannal, illetve David-Clayton Thomasszal, a legendás Blood, Sweat And Tears királyával elővezetett közös felvételeit. Lehet, hogy egyszer majd még jól hátbavágom ezért.
Pedig ott Münchenben kristálytisztán csak munka folyt. Még csöcsösbárba se mentünk el, csak a szája járt.
Most ott tartunk, hogy világsztárok kérik tőle a receptet, pedig amikor kezdtünk, senki nem láthatta előre, hogy ebből két platina lemezes, mi több, gyémántlemezes történet kerekedik. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy Charlie a Diákszigettől kezdve a Kisstadionon át  a Budapest Kongresszusi Központig és a Tabánig mindenütt, sőt a határokon kívül is működni fog,

- A két platinát az első két Charlie lemezért láttam. A gyémántot nem.

- Pedig ott van az is a falon.

- Hát nem túl hivalkodóan.

- Nem erről szól a történet…

- Hány példány után adják ma ezt?

- 100 ezer.

- Régen ennyi volt az aranylemez.

- Ma 100 ezret eladni valamiből, az iszonyatos nagy dolog. De nem csak itt nálunk. Nemrég, amikor Münchenben melóztunk Leslie Mándoki stúdiójában a People album magyar változatán, dumáltunk róla, hogy az a lemezbolt, ahonnan igen értékes zsákmánnyal tértem haza, szóval ez a bolt egy év alatt nagyobb forgalmat bonyolít le, mint az összes magyar lemezbolt együttvéve. Másrészt pedig az is tény – és nem csak rájuk, hanem az összes nyugati lemezboltra érvényes a statisztika -, hogy forgalmuk 90 százalékát ezer darabnál kevesebb példányban eladott lemezek teszik ki. A kínálat iszonyatos, a szóródás óriási, a vásárlóerő meg állandó. Idehaza mindez fokozottan érvényesül, kicsi, nem is túl erős piac lévén. Ezért nagyon nagy dolog ma egy gyémántalbum.

- Néhány napja jelent meg a második Cserháti Zsuzsa album.

- Zsuzsa azok közé az énekesek közé tartozik, akik világsztárok lennének, ha párszáz kilométerrel nyugatabbra születnek. Az ő hangjáról, előadói értékeiről már mindent leírtak, nem tudok erről újat mondani. Ő is annak a példája, hogy iszonyú nemtörődömséggel, amatőr módon, közönyös kegyetlenséggel gazdálkodunk az értékeinkkel, tehetségeinkkel. Kincsek hevernek a porban és nem vagyunk hajlandók észrevenni. Örülök, hogy dolgozhatom Zsuzsival, segíthettem a nagy visszatérésben. Remélem, van még tovább is.
Sokszor történtek már kísérletek arra, hogy magyar előadók, zenekarok megjelenhessenek a nemzetközi piacon is. Hogy miért nem sikerült igazán soha senkinek, arról külön könyvet lehetne írni. Most viszont talán tényleg történhet valami. Mándoki Laci, aki a Theatrum jazz-rock csapat dobosaként disszidált a hetvenes évek végén, mára Európa egyik legjegyzettebb producere, világszínvonalú stúdió egyik tulajdonosa. Két olyan lemezt készített az utóbbi években, ami még kint is csemegének számít, mert Ian Andersontól Jack Bruce-on át Chaka Khan-ig csupa világsztárt hozott össze egyetlen produkcióba. Pár héttel ezelőtt készült el ennek a prodzsektnek a magyar sztárokkal kiegészült, legnagyobb részben magyar nyelvű változata. München mellett, a Mándoki stúdióban vettük fel Cserháti Zsuzsi, Charlie, Demjén Rózsi, Zorán, Somló Tamás közreműködésével. Fantasztikus lemez lett, úgy gondolom, itthon is szenzáció lesz. Az már biztos, hogy Chaka Khan eljön Charlie jövő évi, népstadionbeli koncertjére vendégként, ahol azt a nótát is eléneklik, amit ezen a lemezen közösen adnak elő. Azután, ki tudja, mi lehet a következő lépés…

- Drukkolsz, hogy sikerüljön akár Charliet, akár Zsuzsát, akár bárki mást elindítani a nemzetközi karrier felé? Mert akkor valószínű, te már nem leszel mellettük, mint szövegíró.

- Persze, hogy drukkolok. Ez nem kérdés. Ha sikerül valamelyiküknek, arra akkor is büszke leszek, ha távolról kell büszkének lennem. De ha ők akkor is szeretnék, hogy együtt dolgozzunk, nem lesz akadálya a nyelv, hiszen az utóbbi években jó néhány angol nyelvű lemezt is írtam. Az Omen zenekarnak adatott meg egy lehetőség Szekeres Tamás holland menedzsmentjén keresztül, hogy angol lemezeket készítsen. Ehhez elsősorban kellett keresni egy olyan énekest, aki nem hazai iskolákban, könyvekből tanulta az angolt. Találtunk egy holland srácot, Edwint, aki amellett, hogy fantasztikusan énekel és pólyáskora óta beszél angolul, még jó fazon is, minden adottsága megvan hozzá, hogy akár világsztár legyen ebben a műfajban, ha mellé áll a szerencse. Amellett nem buta fiú, ez kiderült akkor, amikor együtt fordítottuk a szövegeket. Összebarátkoztunk, szeretünk együtt dolgozni, több nagylemezen vagyunk már túl. Szekeres Tomi két lemeze nemcsak Európában, hanem Japánban is megjelent. Az Omen lehetőséget nem sikerült kihasználni, Tamáson keresztül viszont Edwint meghívta az Omega, hogy vendégként énekeljen egy dalt a zenekar éppen akkor előkészületben lévő albumán, amivel a nemzetközi visszatérést célozták meg. A hetvenes években az Omega volt az egyetlen magyar zenekar, amelyik komoly nemzetközi karriert tudott befutni. Azóta is ők az egyetlenek.
Ha már így együtt volt a társaság, logikusnak látszott, hogy a szövegeket Edwin írja, ami természetesen alapállásban azt jelentette, hogy együtt fogjuk írni azokat. El is készült az anyag, és amikor a stúdióban Edwin felénekelt egy mankó sávot, ami arra szolgál, hogy az énekes tudja, mit hogyan kell kiejteni, hangsúlyozni, ritmizálni, Kóbor János azonnal döntött. Attól a perctől Edwin az Omega szólóénekese. Fel is énekelte az egész albumot, amit a megjelenése után a nyugati szaksajtó nemes egyszerűséggel a huszonegyedik század rockzenéjének nevezett. Iszonyú jó kritikákat kapott, kíváncsi vagyok, mi lesz a további sorsa. A végére hagytam a poént. A barátom teljes neve Edwin Balogh. Magyar származású, az apja ötvenhat után került Hollandiába, de mert korán meghalt, Edwin egy szót sem beszélt magyarul. Eddig. Ma már minden komolyabb, a csajozással kapcsolatos fordulatot séróból nyomja.

- Rockkal kezdted huszonöt éve, rocknál tartasz ma is, a néhány kitérő csak még hangsúlyosabbá teszi ezt. Ez hűség?

- Az. Nekem a rock az igazi. Az, ami igazán fontos. Persze, ahogy az ember változik az időben, az ízlése is finomodik. Ma már a rock kevésbé harsány formáit szeretem a legjobban, és egyre inkább közelítek a blues felé. Ahogy eljutunk az egyszerűségtől az egyre bonyolultabb dolgokon át ismét az egyszerűig. A blues nagyon szikár műfaj, minden fölösleges sallangtól mentes, egyszerű világ. De nehogy bárki is azt higgye, hogy primitív. Évszázadok keservei, bölcsessége van benne. Már Charlieval, Cserháti Zsuzsival is tettünk lépéseket ebbe az irányba, de a következő lemez, amire készülök, színtiszta blues lesz. Bill bátyó az áldozat. Deák Bill Gyula. Képzeld el, micsoda történet kerekedhetne ebből, ha még Radics Béla élne! Tizenöt éve nincs RB Kapitány. Éppen a napokban volt az évforduló. Film készül róla, az életéről, talán sikerül méltó emléket állítani neki.
Azután egy kicsit már a country is hiányzott. Összejöttünk a 100 Folk Celsiussal, csináltunk egy jó kis lemezt. Ez régi adósság volt, hiszen országos cimborák az őskortól kezdve, de még soha nem dolgoztunk együtt. Sajnálom, hogy Heilig Gabi, aki a legjobb barátaim közé tartozik, beleunt a gyűrődébe, és kiszállt a bandából.
Heilig Gabi külön bekezdés. Nagyon nagy arc. A Bojtorjánban dolgoztunk együtt, Eszményi Viki lemezeit csináltuk közösen, valamint három színpadi történetet, amikről már volt szó. Közben kiderült, hogy baromira értjük egymást, és azon túl, hogy minden perc esemény, amit együtt töltünk, még tehetséges is, mint a nap. Pontosabban már ő is régen túl van azon, hogy tehetséges legyen. Már tudja, amit kell.

- Tokaj, tehetségkutatás, Szóklub…

- Amikor az Omennel dolgoztam, akkor kezdtem érezni, hogy kellene gondolkodni a folytatáson. A szakmára gondolok. Akkoriban ugyanis sokat töprengtem azon, mennyire tud őszinte lenni, mennyire tisztességes, hogyan működik, hogy tizenéveseknek szóló metálzenékhez írok olyan szövegeket, amilyeneket túl a negyvenen tudok. Nem túl nagy a szakadék? Át lehet ezt hidalni mindig a rock and roll feelinggel? Miért nincs néhány tehetséges figura abból a korosztályból, aki a saját érzésein keresztül az egész generáció gondjait fogalmazza meg, abban a stílusban, azzal a hangerővel, ami nemzedékileg az övé?
Nem is biztos, hogy nincs. Lehet, hogy csak nem látjuk, ő meg küszködik, hogy valahogy megmutathassa magát. Lehet, hogy csak nincs szerencséje. Lehet, hogy szüksége lenne egy kis segítségre, ahogy annak idején mi is szerettük volna, ha könnyebben nyílnak meg az ajtók. Akkor kezdtem el foglalkozni azzal, hogy keressem a lehetőségeket: hogyan kereshetnénk meg, hogyan segíthetnénk azokat, akik a tehetségük alapján megérdemlik. Minden évben ott vagyok a tokaji rocktáborban, amit Szigeti Ferenc hozott létre, ő verekedte ki a lehetőséget, Losó Évivel együtt ő harcol most is évről évre azért, hogy életben maradhasson az egyetlen olyan fórum, ahol fiatal zenekarok összejöhetnek egy hétre, stúdiófelvételeket készíthetnek, és sokat próbált öreg rókáktól tanulhatnak néhány dolgot, nem kizárólag csak konkrét szakmai ügyekben, hanem mindenről, ami a rock and rollt körülveszi.
A Tokajban évek alatt felgyűlt tapasztalatok alapján gondoltam úgy, hogy más fórumokon is megpróbálom megteremteni a lehetőségét annak, hogy a szövegírásról beszélgessünk. Persze, a szövegírás nem tanítható, de van egy mesterségbeli része, vannak szabályok és törvényszerűségek, amik megfogalmazhatók. Még ízlésbeli, stiláris ügyekről is lehet szót ejteni bőven. A Zenészmagazin azonnal partner volt az ötlet megvalósításában. Két évig csináltam a Szóklubot, azt a rovatot, ahol a beküldött verseket, szövegeket elemeztük nyilvánosan, gyakran vitázva, sztorizva, néha kicsit szárazabban bölcselkedve.
Most ugyan szünetel a rovat, mert a legfontosabb dolgom mégis csak az, hogy dalokat írjak, olyanokat, amiket csak én tudok, amiket helyettem senki más nem írhat meg soha. Készülök a Bill lemezre, és hamarosan újra durrantunk Balázs Fecóval is, még nem tudom, szólóalbumot csinálunk, vagy Korált. Fantasztikus volt szeptemberben a Korál Kisstadion-koncertje. Visszajött a régi hangulat. Tele az aréna, legnagyobb meglepetésünkre rengeteg fiatal arc, akik legföljebb a szüleiktől hallhatták azokat a nótákat, amiket itt végigénekeltek a zenekarral együtt az első soroktól az utolsókig. Nem igaz, hogy nincs szükség a tisztességes zenékre. Nem igaz, hogy vége a rock and rollnak.

- Van itt egy Horváth Attila nevű pali. 72-ben telibe trafálta a Taurust. Tömeghisztéria, srácok a Dunában, Bélát a pártba…  77-ben megírja a bamba nemzedék himnuszát a Ha volna két életemet. Piramis  legenda. 1981-ben Korál Homok a szélben. 400 előadás évente. Aztán 1994-ben Jég dupla viszkivel. Charlie. Gyémántlemez. Hogy működik a pali?

- Hát ez az, amire én nem fogok neked válaszolni. Nincs titok. Ha mégis, dunsztom sincs róla. Nem lehet rólam lerántani a leplet, hogy tessék, tessék, lám csak, lám csak. Talán egy ufóisztikus történet mozgolódik bennem. Talán valaki intravénásan beoltott…  Fogalmam sincs. Lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt, hogy olyan palikkal dolgozhattam, akik sikerre vitték, amit kitaláltam. Utálom magam dicsérni. Azért pontosan tudom, szakmailag mennyit érek. Az a képesség persze már hiányzik belőlem, hogy ebből a mindennapi életben tőkét kovácsoljak.
A vállvonást azt bele bírod rakni?  

Vissza a Főoldalra