ELŐJÁTÉK  

Aránylag ritka az az eset, amikor arra adódik alkalom, hogy kellő elmélyültséggel foglalkozhassunk a rockzene művészetére speciálisan nem jellemző formai és stiláris kérdésekkel. Hogy tárgyalhassuk illő részletességgel a zene és a szöveg belső törvényszerűségeit, tagolásának módozatait, a művészek egyéniségét is kifejezésre juttató, érzéseiket is érzékletessé tevő szerkesztési megoldásokat. Itthoni rockzenénk prominens képviselői nem túlságosan ké-nyeztettek el bennünket formaújító kedvükkel. Nem sokat. keresgéltek valami mást – a hagyományoson, az elfogadotton túllépve. Miről van szó tulajdonképpen? Egy-egy album köz-tudomásúlag – hacsak nem dupla – általában 8-10 szerzeményből áll össze. Minden dal külön-külön, a szerzők akarata és óhaja szerint aspirálhat a sláger még ma is mértékadónak tekintett posztjára. Ám a lemezeken ritkán működik. a játszó személyek azonosságán túl valamiféle összetartó, csoportosító erő. Pedig különösen érdekes az olyan lemez, amelyen összefogó kapocsként egy történet, egy életszelet bemulatása, egy zenei gondolat kiteljesedése, alkotói magatartás zárja szorosra a darabok közötti kapcsolatot. Mondjuk ki: a conceptnek nevezett – megfelelő magyar szót pillanatnyilag nem tudok – műveket hiányolom. Aki valaha hallott legalább egy Mike Oldfield lemezt, esetleg a klasszikus Tubular Bellst, vagy közelébe került Rick Wakeman Arthur királyának, vagy a Genesis együttes Supper’s Ready című kompozíciójának, az tudja, hogy miről beszélek. De hogy ne érjen újra az ezoterikusság vádja, ezért közlöm, hogy például a Pink Floyd The Wallja és Dark Side of the Moonja is ebbe a kategóriába tartozik.

Hogy mindez miért jutott eszembe? Mert a Korál bemutatkozó albuma valósággal kínálja, sőt követeli a megközelítések sokaságát. Mi, gyarló kritikusok pedig leginkább a saját kályhánktól indulunk el. Ez esetben úgy kellett volna kezdenem a cikket, hogy ismét megjelent egy kemény rockot művelő zenekar albuma. Aztán rögvest javíthattam volna, mert a Korál a hagyományos értelemben vett hard rock skatulyába egyáltalán nem szorítható bele. Elsősorban azért, mert a zenekar vezéralakja, Balázs Ferenc, nem igazán rock alkatú zenész. Ő inkább kedveli a pasztellszíneket, az érzelemdús dalokat, mint például a Maradj velem. Aztán azért sem illik a kemény rock skatulya, mert a jó ritmusalapon – a Scholler Zsolt – Dorozsmai Péter duó érdeme – nem a gitár megszólalása a domináns. Fischer szólózása erőteljesen hasonlít a Black Sabbath és más akkordokat – bocsánat a nem magyar kifejezésért: riffeket – végtelenségig ismétlő zenekarok gitárosaihoz. Munkája inkább hangulatosan beépül a ritmusba. Szólózni Balázs kezelésében a Hammond orgona és színezésképpen a szintetizátor szólózik. A keménykedés így találkozik a romantikus hangulatokkal és eredményez néhány esetben figyelemre méltó zenét. Az A oldal negyedik száma lesz tőle érdekes, Fischer szerzeménye, a Hangoddal ébreszt a szél, meg a B oldal harmadik száma, amelyben a billentyűsök mintha Wakeman – nem célzat nélkül említettem az előbb – Arthur királyából telepedtek volna át ide. Végeredményben nem hard rock ez, hanem – ismét angol szakkifejezés következik – úgynevezett pomp (pompás, díszes) rock, amit Magyarországon leginkább a Kansas előadásában ismerünk. Sajnos a Korál változata még nem fejlődött ki teljesen. Ennek ellenére úgy vélem, a nagylemezről a már fölsoroltakon kívül nyugodtan befuthat a listákra az Anyám vigasztalj engem és a Fekete bárány, illetve ennek párja, A másik oldalon.

És itt kell utalnom a bevezetőben mondottakra. A Korál ugyanis megpróbálkozott a keretesség bevezetésével. Ezért szerepel a lemezen az Előszó című instrumentális szám és zárórészként az Utószó. Közben pedig félreérthetetlenül arra törekedtek., hogy a maguk lehetőségein belül valamit bemutassanak a fiatalok küzdelmeiből. Ebben jó társra talált az együttes Horváth Attila személyében, aki Balázs mellett biztosítéka a Taurusszal kezdődött vonal – vagy mítosz? – folyamatosságának.

Mítosz: ez a kulcsszó. Mert figyeljünk csak kicsit oda a címekre! Kiűzetés a Paradicsomból, Fekete bárány – a Biblia eszköztárából merített Horváth Attila, és ezt alkalmazta a fiatalok viszonyaira, amikor a családi élet nehézségeiről, a rossz körülményekről, a szerelemről ír.

Hagyományos témák – újfajta kezelésben. Oda- és visszautalások rengetege, párhuzamosságok kitárása. Okos lemez, okos szerzők műve. Olyanoké, akik azzal újítanak, hogy hozzányúlnak a régmúlt irodalmához, és megpróbálkoznak formáival élni. Járható út ez a Korál számára. Biztató a kezdet, melyet – reméljük még jobb, élvezhetőbb folytatás követ.  

Gyárfás Péter

VISSZATÉR A DALLAM  

Semmit sem tudtam a Korál együttesről, amikor először beültem a koncertjükre. Tagjai közül csak a billentyűs, Balázs “Fecó” Ferenc pályájáról voltak hézagos ismereteim. A koncerten aztán olyan meglepetésben volt részem; hogy utána gyors egymásutánban még három-négy Korál-bulit meg kellett hallgatnom. Újból találkoztam ugyanis valamivel, amiről már azt hittem, hogy végleg kiveszett a rock-zenéből. A Korál nótáinak dallamuk van. Méghozzá nem is három-négy hangot végeérhetetlenül ismételgető, a belesulykolás trükkjével keménykedő dallam, hanem igazi, széles ívű, valahonnan valahová tartó, építkező, belső dinamikával rendelkező melódia. Ez manapság valahogy nem szokás, nem divat: talán nincs is rá szükség. Ha elég nagy a zaj, akkor elég kemény a banda. Amelyik zenész egységnyi idő alatt több hangot csikar ki a gitárjából, az a nyerő. Ez pénz illetve gyakorlás kérdése. Dallamot írni azonban nem tanulhat meg akárki. A hazai rock-bandák már le is szoktatták róla a közönséget, hogy ilyesmit reméljen. Pedig a keménység és a dallamosság nem zárja ki egymást. A Rolling Stones zenéjében megfér egymás mellett az As Tears Go By és a Jumping Jack Flash, sőt, olykor egyazon nótán belül csap át a leglágyabb melódia a fanyüvő, hegyhengergető dübörgésbe – a Ruby Tuesday vagy a She’s a Rainbow jó példa erre.

No igen, de ehhez fantázia is kell, meg ötlet, meg hangszerelési tudás. Nálunk ezt nagyon sok bandánál az elszántság és a közönség segítő szándéka, rajongásig fokozódó jóindulata pótolja. Balázs Fecónak megvan az az adottsága, hogy tud melódiát írni. Megvan a csapatban a bátorság, hogy olyan hangerőbeli, dinamikai váltásokkal éljenek, amitől a hangmérnökök a fejükhöz kapnak ijedtükben.
Balázs Fecó mellett három kiváló képességű zenész dolgozik az együttesben, s közülük kettő a Korál megalakulása óta vele van: Fischer László szólógitáros és Scholler Zsolt basszusgitáros. Muzikalitásban  mindketten méltó társai a billentyűsnek. Hozzájuk társult Dorozsmai Péter, aki végre olyan dobos, amilyenre kezdettől fogva szüksége volt a Korálnak: ő nemcsak azt tudja, hogy mikor kell ütni: ahhoz is van érzéke, hogy mikor kell csöndben maradni.

Nem lehet a Korálról írni anélkül, hogy egy ötödik emberről ne szólnánk: Horváth Attiláról, aki a szövegeket írja. (A névazonosság ne tévesszen meg senkit: nem azonos az énekes Horváth Attilával.) Attila megint csak olyan ember, aki nagyszerűen érzi a Korál zenéjének sokféleségét. Tud finom, apró megfigyelésekből összeszőtt, érzékeny szövegeket írni, de otthonos a legkemé-nyebb rock érzésvilágában is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Korál mellett két, teljesen eltérő zenei irányzatot követő együttesnek ír szövegeket: a Bojtorjánnak és a Pira-misnak. Sok-sok éve együtt dolgozik Balázs Fecóval, ismerik már egymás gondolatait is.

S ezek a gondolatok olyanok, hogy érdemes értük meghallgatni a nyáron megjelent Korál nagylemezt, érdemes beülni a koncertre. Az első néhány sorban fölfelé nyúlkáló kezek erdején keresztül feketébe öltözött alakokat láthatunk, a súlyos Hammond orgona ide-oda kószál a színpa-don, a gitárosok keresztül-kasul bekalandozzák a terepet, mint akármelyik rock-banda buliján. De közben érezhető közeggé válik és beburkol a zene. Monumentális ívek feszülnek, katedrálisok épülnek és omlanak össze a fülünk hallatára. Itt nem lehet kívül maradni; magával sodorja az embert, átmossa az agyát, fölfrissíti az érzékeit.
Röviden és egyszerűen: a Korál nemcsak jó zenekar. Fontos zenekar is.  

Révbíró Tamás

ISMERTSÉG ÉS ELISMERTSÉG  

A neve: Horváth Attila, és dalszövegeit tizenöt éve éneklik a honi színpadokon. Az ő gondolatait adta tovább annak idején a ma már legendás Taurus, alkotótársa volt a Piramisnak, ma is dolgozik a Korállal (ha még emlékszünk, a legutóbbi fesztivál egyik díjnyertese volt a Homok a szélben című dal). Mindezen kívül írt két musicalt, új hangulatot, „magyar fazont” adott a country műfajnak a Bojtorján lemezein. Neve ott van a Senator albumán, és még sorolhatnánk. Legújabb sikeres munkája Kern András nagylemezének több szövege.
Ám hiába ismerik nevét, hiába dúdolják naponta sok ezren dalait, ő maga kevéssé ismert személyiség. Vajon miért ez az ellentmondás?

A mi szakmánkban – kezdi az őszülő szakállú fiatalember – helyzeti előnyben vannak azok, akik a színpadon állnak. Velük azonosul a közönség, nem tudja – igazából nem is érdekli, hogy a kedvencek által tolmácsolt gondolatokat ki fogalmazta meg. Annak hisz, akit lát, szeret, s a produktumot is kizárólag neki tulajdonítja.

Ez valami eredendő igazságtalanság, nem?

Idáig még nem. Torzzá akkor válik, amikor a folyamat mechanizmusa a szakmát teszi tudathasadásossá. Az előadó aratja le a sikert, s előbb-utóbb természetes módon jut el odáig, hogy mindenki, aki a háttérben dolgozott a sikerért, legyen hálás, ha az elért pozíció fenntartásában is jut számára némi szerep. Így válik a szövegíró is – ha nem a zenekar tagja – szükséges rosszá, elfelejtve, hogy nélküle az előadónak, a zenekarnak  nem lenne arca, egyértelműen felismerhető jelzésrendszere, stílusa, meghatározó gondolati háttere. A kritika inkább csak kínos kötelességet letudva, hol tudálékosan, hol nagyképűen, hol lekezelően, hol elfogadott nevek bűvöletében tiszteletköröket futva bírál. Végül is értékük szerint senki sem figyel a szövegekre. Pedig a műfaj tömegekre hat, és ezt nemcsak ritmusok és harmóniák, hanem szavak és gondolatok teszik.

Igen, az tény, hogy fontos a jó dalszöveg. De mi is az?

A már említett, funkcióját betölteni igazából nem képes kritikán kívül kevés a visszajelzés. A mi műfajunkban idő sincs ennek feltérképezésére. Csak arra figyelünk, milyen gyorsan változnak a zenei divatok. Így én magam sem tudom, melyek a jó dalszöveg megfogalmazott, kikristályosodott ismérvei. A magam jóízlésére vagyok utalva objektív, megbízható ítéletek híján. A közönség tapsa, a lemezek példányszáma csak nagyon-nagyon áttételesen lehet útjelző: nem értékeket, hanem pillanatnyi népszerűséget regisztrál.

A zenekarok, előadók mennyire fogadják el, hogy “ideológiájukat”, szellemi töltésüket egy “kívülállótól” kapják?

Az előbb ezt már érintettük. Úgy gondolom, addig is el kell jutni, hogy itt egyáltalán szellemi töltésről van szó. Nem csupán arról, hogy a dalhoz szöveg kell, mindegy milyen, mindegy miről szól és nem fontos, hogyan. Szerencsére, akikkel eddig dolgoztam, partnerek voltak. Jól ismerjük egymást. Voltak persze kivételek, de ezerszer igazolódott, hogy jól és hatásosan csak azokkal tudok együtt dolgozni, akikkel az éppen adott munkán kívül is jó az emberi kapcsolatom.

Ezek szerint kipróbált szerzőtársakkal dolgozol. Milyen eséllyel kopogtatnak be az újak?

Új szerzőtársi viszonyra minden pillanatban éppen annyi esély van, mint egy új barátságra, ha az ember nyitott, s szereti a szakmáját.

Sokat dolgozol. Milyen márkájú autód van?

Nincs autóm. Harmincnégy éves vagyok, most vált valóra, hogy önállóan lakhatom egy tanácsi lakásban. Ez minden vagyonom.

Mit gondolsz, van-e a szövegírásban valamilyen felelősség? Végső soron mégiscsak százezrekhez szólsz.

Feltétlenül. Tömegekhez szólni hatalom is, felelősség is. Valahogy ettől a gondolattól még ma is inkább megriadunk, mintsem hogy tudatosan éljünk vele. Egyszerűbb és kényelmesebb ifjúsági zene által kifejezett gondolatokat “táncdalszövegként” tárgyalni, s így az átgondoltabb vagy nyersebb módon érintett problémákat, korosztályok gondjait, érzéseit nem tudomásul venni – nem felfigyelni hatására.

Akkor hát az általad jónak vagy ideálisnak tartott szövegíró egyszersmind népművelő is?

Igen. Ugyanúgy, mint bármely más művészeti ág képviselője. Sőt – a műfaj természetéből adódóan – talán még inkább.

Csattanó: Az I. Interpop fesztiválon a zsűri döntése értelmében magyar szerzői díjat nyert A csönd éve volt című szerzemény, Balázs Ferenc és Horváth Attila műve. Az eredményhirdetésnél a szövegíró neve el sem hangzott, a díjat a siófoki közönség és a televízió nyilvánossága előtt a zeneszerző vette át. A szövegíró a díjátadást követő protokollfogadásra nem kapott meghívót. Később az ideiglenes művészklubban először dühösen és felháborodva, aztán a dolgokba bölcsen beletörődve, majd jókedvűen megittunk néhány italt. Végül is nem történt semmi. Az viszont látványosan.  

Vári Gábor
(Kapuvári Gábor)

 MARATHON

Ismét egy új banda, egy új lemez, ismert és ismeretlen alkotókkal. A Marathon. Nézzük, kik játszanak a debütáló albumon: Hetényi Pál énekel, Vámos Zsolt gitározik, Szappanos György basszusgitározik, Erdélyi László billentyűs hangszereken játszik és Berecz Endre dobol. Kató Zoltán szaxofonozik, Pintácsi Viki vokálozik. Hangmérnök Rozgonyi Péter. Igazi nagy név a szövegíróé: Horváth Attila – többek közt – a Taurus, a Piramis, a Korál, a Senator és az Omen sikereinek elősegítője volt. De mi is ez az egész?

Kitaláltam egy zenekart – mondja Erdélyi László. -’91 novemberében jött az ötlet, amihez társakat kerestem. Hallottam például Vámos Zsoltot játszani, szerettem volna vele dolgozni, hát utánamentem. A SOTE-n ezer forintot adtam a beengedőknek, hogy bejuthassak az Exotic koncertjére. Horváth Attilát is így találtam meg, szerencsére vállalták a közös munkát.

A szellős, kellemes, amerikai ízű rockzenét Vámos Zsolt írta, s ehhez készültek Horváth Attila szövegei. Csakhogy Zsolt eközben az Exotic tagja is. Vagy talán oszlana a Trabantos zenekar?

Szó sincs róla – mondja a gitáros -, most ugyan kevesebbet koncertezünk. de létezünk. Minden együttesnek szüksége van pihenésre, töltődésre, nálunk most jött el az ideje. Tavasszal pedig már valószínűleg dolgozunk is a következő lemezen. Egyébként nagyon hálás vagyok az Exoticnak, hogy tolerálják Marathon-beli munkámat.

Egy másik ismert arc a zenekarban Berecz Endre. Róla Bikini-tagsága óta semmit nem lehetett hallani.

Nem volt szándékomban eltűnni – mondja -, csak épp nem kaptam kedvemre való ajánlatot. Vártam arra a bandára, ahol végre azt csinálhatom, ami igazán tetszik. Zsolttal már hosszabb ideje ismertük egymást, örömmel mondtam igent az invitálásra. Nem is bántam meg.

Ejtsünk néhány szót a többiekről is. Hetényi Pál igen képzett hangú énekes, meglepő, hogy eddig nem került felszínre. Egyébként korábban Gyöngyösön együtt zenélt Vámossal. Szappanos György dzsessz-zenekarokban játszott, a rockszakmában még nem ismert a neve. Nos, ez a Marathon.

Mire ez a cikk megjelenik, már sokan fogják ismerni a nevünket. László Ferenc és felesége, egy kft. vezetői jóvoltából hatalmas reklámkampánnyal kívánjuk bevezetni a lemezt. Nekik köszönhető, hogy hamarosan Spanyolországban turnézhatunk. Ebből az alkalomból kint megjelenik a lemez angol nyelvű változata. Maga a zenekar egyébként nem divatból, nem pénzért jött létre, egyszerűen csak szeretnénk örömteli pillanatokat szerezni az embereknek és magunknak.

Így legyen. Azért érdemes még meghallgatni Horváth Attilát, már csak tapasztaltsága okán is. Elvégre ő jó néhány zenekar indulásánál volt ott.

- Egy általam sosem látott fiatal keresett fel, kezében egy feldúdolt demokazettával, hogy írnék-e rá szöveget. Ilyenkor rendszerint szkeptikus vagyok, de azért meghallgattam az anyagot. Amely meglepően jó, újszerű és érdekes volt. Készítettünk két nótát, majd elindult az ügy a maga útján. Élvezetes volt a munka, a zene pont olyan hangulatokat idézett fel, amikre szeretek írni. Ráadásul szabadon dolgozhattam, mert ez a fajta muzsika nem gondolkozik szöveg-klisékben. Hogy mi az érzésem? Be fog jönni. Fiatalos, mégis érett, ötletgazdag és kimunkált a zene. A produktum alapján be kell jönnie. Igaz, a mai világban maga a produkció már nem döntő tényezője a sikernek. Azért én bízom a dologban.

Maróthy György

Zacskó mesteri húrtiprása    

Négyezer-kettőszáztizennégy. Még leírni, kimondani, kiolvasni is sok. Pontosan ennyi nap telt el azóta, hogy “öt ember, aki tisztán rockzenét játszik”, nem lépett együtt a világot jelentő deszkákra.
Tizenegy év után, 1992. december 17-én megtört a jég. A Piramis teljes életnagyságban született újjá a Budapest Sportcsarnok színpadán. És eljött az ünnepre Sebők János “bamba nemzedéke” is, hogy együtt üvölthesse a hetvenes évek második felének szívhez szóló dalait.
Micsoda karácsony utáni ünnep! Soha nem látott tömeg a BS előtt és a BS-ben. Hangszórók bömbölnek, hogy megóvják a hömpölygő tömeget a felesleges lökdösődéstől. Rögtön a bejáratnál egy őrületes meglepetés! Birkás Attila Piramis-sztorija.
Nekünk nem lehetett volna nem látni a színpad és szerelem ördögét újra kigördülni a kifutóra! Nem lehetett volna nem hallani Zacskó mesteri húrtiprását, Pinyó elegáns, de dögös dobolását, Gallai simogatóan 1ágy hangját vagy Som mozdonyerősségű basszusozását. Nekünk mindez életünk, kamaszkorunk része volt. Általuk szívtuk magunkba a zenét, és Kölyök torkából törtek fel életünk legszebb mondatai, az ezerszer áldott Horváth Attila szövegei.
És most újra előttünk az ötszögű Piramis. Kit érdekel ebben az áhítatban, hogy Alex, alias Kölyök vagy Révész Sándor most éppen a Kozmosz része?! Hallod, újra nekünk énekel! Ki akarta ezen az estén észrevenni, hogy az a felső C már nem a régi?! Kiénekeltük helyette is. Gyertyákat gyújtottunk, két és fél óra erejéig újra őszintén akartunk élni, mert újra átéreztük, és talán el is hittük, hogy szabadnak születtünk.
Kóbor angyalokként jártuk a koncerteket azóta, de az igazit, a hozzánk szólót talán csak tegnapelőtt találtuk meg. A Dal most újra eljutott mindenkihez, aki vasárnap velünk énekelt a BS-ben.
Négyezer-kettőszáztizennégy. Megtört a jég. A Piramis angyala újra felszállt a magasba  

Thurzai Zsöni

Barangolások Charlieval  

EMLÉK 1.  

 És az igazgató úr a gimnáziumban azt mondta a diákparlamenten, hogy amíg ő itt az igazgató, többet ilyen Generál vagy hogyishívják, itt föl nem lép. Nem Charlieval vagy Tibusszal volt baja, bár sejtem, nem az ő világa lehetett a Zenegép, a Yeti, a hegyi ember, meg a Könnyű álmot hozzon az éj, hanem a hívatlan rajongókkal, akik gólyabáli Generál-koncert ürügyén rohamozták meg a József Attila Gimnázium épületét. Ha jól rémlik, szertelen bejuthatnékjuknak nem szabott határt sem a kínai, sem a spanyol etikett. Tudtak valamit. A buli maga volt az ájulat. Mámor a köbön. Úgy leizzadtunk az első négy sorban, mintha az egész éves szauna-bérletet egy húzásra használtuk volna föl. Póta Andris a kivilágított Ludvig-üvegdobok mögött… Novai akkoriban még nagyon basszusgitározott. Várkonyi Mátyás a billentyűk bástyái mögött. Tátrai az Ikaruszban cafatokra szaggatta a Tavaszi szél vizet árasztot és a Himnuszt. Charlie pedig már akkoriban is mindent tudott. Miszter Smirglitorok visszakézből leradírozta az összes akkori magyar hangszálherceget. 1978-at mutatott a naptár.  

EMLÉK 2.  

A Folytassa Charlie következő epizódjáig cirka egy évtizedet kellett várni. Akkor aztán lett Tátrai Band, buli a gimnázium tőszomszédságában a KEK-en, és akkorra már tudható volt, mi fán terem Joe Cocker, csak az a tajtrészeg skandináv gitáros nem kellett volna, aki azt kiabálta a mikrofonba, hogy Horváth úr jobb, mint Lee Van Roth. Ekkortájt pedzegette először négyszemközt sok vörösbor után Horváth Attila, hogy kéne végre egy igazi blues-lemezt írni Charlie-nak, aki szigorúan monoton pendlizett a Pannónia Expressz skandináv állomásai és Budapest között.  

EMLÉK 3.  

Sült hal voltam – morogta Charlie a diktafonba a Zserbó teraszán, amikor arról kérdeztem, miért nem ugrott fejest a nemzetközi karrierrel kecsegtető ajánlat mélyvizébe világkóborló vendéglátózása közepette. Nem mondta, én sem mondtam, de erősen bizakodtunk: ő lehet az, aki hazavágja a nagy magyar melegház satnya gerberáit. Elkélt már némi nemesebb nedű az össznépi limonádé-dömping idején.  

EMLÉK 4.  

1994 – Eurowoodstock. Másnapos délután. Színpadon a Charlie Band. Előtte meg nagyon sok ezren. Világítás egyenlő zéró, mínusz nulla. Nagy meccs. A Hajógyári-szigeten csak lekésni lehetett valamiről, valami kedvéért. És lőn. A nagyérdemű letrillázta, végigtáncolta Charlie-ékat. Lerch úr rendesen bepörgött billentyűi mögött. Pedig még egy röpke áramszünet is bekavart, ha jól emlékszem. A rock and roll arisztokrácia büfésátrában valami kérdést esetlenkedtem Horváth Attilának, hogy na azért ez így korrekt, nem? Válasz nem jött, de aznap nagyon belehúztunk az éjszakába.  

EMLÉK 5.  

És most itt a Mindenki valakié, amelyet már megjelenése előtt 44 ezer példányban rendeltek meg a kereskedők. Rózsa lstván, a Charlie-hadművelet vezérkari ezredese vigyorog a róla elnevezett lemezcég budai irodájában, és miközben Charlie a dedikáláshoz használandó filctollal vív külön csatát, azt mondja: azért az nem semmi, hogy végre igazi zene tanyáz a slágerlista élén. Hümmögök. Mondani nincs mit. Inkább áthúzok a szemközti ánglius kocsmába, és örömömben bevágok egy pohár barna sert; hozzá egy gigantikus Chatoubriant közepesen átsütve. A hangfalakból Charlie hirdeti az igét:

Vidékre költözöm / A kertem öntözöm /  Már semmi nem ér el / Amihez nincs közöm!

Na ja. Hát ez csak természetes, nem?  

Hetesi Péter Pál    

Lett pénz!  

“Remélem, Friderika nem nyeri meg a dublini Eurovíziós Dalfesztivált, mert akkor jövőre nekünk kell megrendezni!” – mondta tavaly a Magyar Televízió egyik illetékese. Nos, Friderika akkor “csupán” a negyedik lett, bizonyítva, hogy a magyar könnyűzenének igenis helye van a nemzetközi palettán. S a legfontosabb, kivívta, hogy hazánk idén is indulhasson ezen a rangos versengésen. Horváth Attila “illetékes” szövegíróval erről beszélgettünk.  

Az év elején több szerzőgárdát is felkért a televízió szórakoztató osztálya, írjanak nótát az idei fesztiválra. A szakmai zsűri úgy döntött, hogy a Balázs FecóvaI közösen komponált dalunk képviselje hazánkat Dublinban. Azt is eldöntötték, hogy a fiatal, tehetséges Szigeti Csaba énekli majd a számot. A gondok csak ezután kezdődtek: a nevezésre, a közvetítésre nagy nehezen összekaparta a pénzt a tévé. Ám arra már nem telt, hogy az előadón kívül a szokásos – karmesterből, tolmácsból és szerzőkből álló – stáb is kiutazhasson. A szórakoztató osztály így is erején felül nyúlt a zsebébe. Amikor Horváth Ádám elnökhöz akartunk fordulni, hogy segítsen, már a titkárságán elakadtunk.

Mennyi pénzről volt szó?

Ötszázezer forintról, amely nevetséges összeg az ország külföldi megítélésénél. A fesztivált a fél világ élő adásban látja, s amíg a többi asztalnál sokfős delegációk drukkolnak, a magyar csapat helyén egyedül Csaba árválkodna, értetlenül, hiszen nem beszél angolul! Elég érdekesen zajlanának a zenekari és kamerapróbák, valamint a sajtótájékoztatók. Arról nem beszélve, Csa-bának komoly szemproblémája van, alig lát valamit.

Próbáltak máshonnan pénzt szerezni?

Az utóbbi hetekben csak ezzel foglalkoztunk. Az utolsó pillanatban a Zsaru Magazint és a Creation Vargas férfidivatáru céget sikerült megnyernünk.

Mi történt volna, ha netán nem jön össze a pénz?

Botrány. Az említett okok miatt szinte képtelenség, hogy az énekes egyedül utazzon Dublinba. Ha viszont visszalépünk a szerepléstől, akkor a szabályok szerint három évre megvonják tőlünk a részvételi lehetőséget, de szerencsére nem így történt, holnap utazik a stáb.  

sss

ÚJ NÉV EGY RÉGI HÁZ FALÁN  

Május 13-án, szombaton a fél világ ott ül majd a televízió képernyője előtt, hogy élő, egyenes adásban láthassa és hallhassa a 40. Eurovíziós dalfesztivál eseményeit. Minket, magyarokat, Szigeti Csaba képvisel, mégpedig Horváth Attila és Balázs Fecó kifejezetten erre az alkalomra írt szerzeményével, a lírai hangvételű “Új név egy régi ház falán” című dallal. Nekünk, magyar zsaruknak kiváltképpen izgalmas lesz az a szombati éjszaka: hogy, hogy nem, a Magyar Televízió csak az előadó utazását tudta finanszírozni, Malek Miklós karmesternek, Horváth Attilának és Balázs Fecónak országhatárokon átnyúló rendőrségi összefogással lapunk, a Zsaru magazin szerzett szállást és repülőjegyet. Így aztán sokszorosan érdekeltek vagyunk a sikeres szereplésben… Magyar előadó első ízben tavaly vehetett részt ezen a rangos könnyűzenei eseményen, s Bayer Friderika rögtön a negyedik helyet szerezte meg! És most?
Bízunk benne, hogy az Ír Nemzeti Gárda vendégházában kényelmesek az ágyak, és Malek Miklós frissen, kipihenten dirigálhatja a fesztivál nagyzenekarát. Ami a csaknem negyedszázada együtt alkotó szerzőpáros versenydalát illeti, a magunk részéről nyugodtak vagyunk. A kompozíció első hallásra ott marad az ember fülében, akárcsak a többi Balázs Fecó és Horváth Attila-szerzemény: mint a Homok a szélben, a Kevés voltam neked, a Kölykök a hátsó udvarból, a Csönd éve vagy az Évszakok…
Elutazás előtt természetesen megkérdeztük őket, milyen érzésekkel készülnek a nemzetközi megmérettetésre.

Ez a dal is ugyanolyan nehezen született, mint a többi – mondta az év szövegírója, Horváth Attila. – Akinek megmutattuk, annak tetszett, első hallásra mindenki megjegyezte a refrént. A többi az adott pillanatokon múlik. Elsők, de utolsók is lehetünk.

Úgy hiszem, akik szeretik a korábbi számainkat, azoknak ez a versenydal is tetszeni fog – mondta Balázs Fecó. A többi már a közönségen múlik.

Nem akármekkora felelősség a tavalyi magyar siker után felmenni a színpadra – mondta Szigeti Csaba, aki az 1992-ben megrendezett egri táncdal-fesztiválon tette le a névjegyét. – Horváth Attila ajánlott Balázs Fecónak, és ő beleegyezett, hogy én adjam elő a dalt. Szeretném, ha nem okoznék csalódást.
Nem marad más hátra, mint szombaton este odaülni a televízió képernyője elé, és nagyon, nagyon drukkolni. Rajtunk, magyar zsarukon biztosan nem fog múlni…

Fábián L. Gyula

Negyven lemez
Beesik a koncertre
Meglepik a szövegírót  

Horváth Attila szövegíró Charlie állandó szerzőinek egyike. Vajon neki köszönhetően lesz-e valamilyen meglepetésben része a közönségnek a Budapest Sportcsarnokban a december 28-i koncerten?

Számomra lesz néhány szám meglepetés. Annak idején, kezdő szövegíró koromban ugyanis a Taurus zenekar mellett írtam néhány számot egy Olympia nevű formációnak is. Nyilván sokan nem emlékeznek rá, hogy ez Charlie saját zenekara volt, a hatvanas évek legvégén. Erről az öt-hat számról soha semmilyen hivatalos felvétel nem készült, én már nem is emlékszem a címükre, de azért ha hallanám őket, rájuk ismernék. Állítólag ezek is elhangzanak majd a koncerten.

A huszonöt éves pályafutása alatt rengeteg szöveget irt. Készített valaha is mérleget?

Nem szeretem az ilyesmit. Sőt kifejezetten zavar, ha valaki számokkal dobálózik. Nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség. De ha mégis számvetést kell csinálnom, akkor azt mondom, hogy úgy negyven nagylemezen dolgoztam eddig, s ezek jó részén az összes szöveget én írtam.

Kedvence a Charlie-nóták közül?

Az első lemezéről a Ha mégis jön a Rolling Stones, a másodikról pedig a Szökevény. Általában nem a nagy slágereket szeretem a legjobban.

Nyilván 28-ári ön is szinte lép…

Valószínűleg épp hogy be fogok esni a koncertre. mert aznap érkezem Münchenből. Balázs Fecó ugyanis kint játszik egy hónapig, s muszáj őt meglátogatnom.  

karizs

Exkluzív interjú
Nekem a rock az életem  

Horváth Attila, a Huszka-díjas dalszövegíró olyan együtteseket, előadókat segített már, mint a Piramis, a Korál, a Bojtorján vagy legutóbb Horváth Charlie. Lakásán beszélgettünk vele.  

A pályaválasztási tanácsadókban nem találunk ilyen szakmát, mint dalszövegíró.

A hatályos pénzügyi jogszabályokat fellapozván sláger-szerző kisiparos néven találtam meg magam, szóval van ilyen szakma, csak ezt nem tanítják sehol. Ahhoz, hogy bárki is dalszöveget írjon, el kell töltsön a szakmában néhány évet.

Először a Balázs Fecó- és Radics Béla-féleTaurusnak írtál szöveget, akik eIsőként játszottak kemény rockot hazánkban. Úgy tűnik, ez meghatározta némileg a sorsodat, hisz főleg rockbandáknak írtál ezután.

Nem a Taurus determinált engem, hanem én determináltam a Taurust. Egyébként együtt tervezgettük ezt a csapatot Radicsékkal. Ez volt az ízlés- és érzésvilágom, ez az én közegem. Á Creamtől és Hendrixtől kaptam a legnagyobb löketet, ami egy életre szóló elkötelezettséget jelentett a rockzene felé.

A Piramis első lemezein nem volt feltüntetve a neved, pedig te írtad a szövegeket. Miért?

Nem szeretnék erről beszélni, nem akarok lassan húsz évvel ezelőtti sebeket feltépni.

Érzel-e minőségbeli határt a dalszöveg és a vers között?

Törekedni kell arra, hogy az ember olyan dalszövegeket írjon, amelyek zene nélkül is megállják a helyüket. Nem hiszem, hogy érdemes élesen határt vonni, viszont az kifejezetten idegesít, ha valaki azt mondja a dalszövegéről, hogy vers

De nemcsak a kemény rock nyelvét fogalmaztad meg…

A Bojtorjánnal kitaláltam, hogyan is kell magyarul countryt csinálni. Színészlemezek közül Kern Andrásé volt az első, amire nem kellett címkét tenni, önmagában is megállta a helyét.

Van olyan zene, amire nem vagy hajlandó szöveget írni?

Csak olyat vállalok el, ami közel áll hozzám. Ez az egyetlen mércém, amit a felkéréseknél figyelembe veszek

Általában a dalszövegírók költői ambícióval indultak…

Én is költőnek indultam, sokat publikáltam a Magyar Ifjúságban, Ifjúsági Magazinban, és Kossuth-díjas költő akartam lenni. Aztán egyszer csak elkezdett iszonyatos módon hatni rám a rockzene, és rájöttem arra, hogy ha kötetben jelennék meg, akkor 500 ember olvassa el. És különben is, nekem a rock az életem.  

Poós Zoltán

HORVÁTH ATTILA dalszövegíró
(Taurus, Piramis, Korál, Charlie)
LEG-jei  

Könyv
Ha tartalmasabb olvasmányokra vágyom, szeretek elmélyedni a történelem, régészet rejtelmeiben, érdekelnek az ezoterikus jelenségek is. Legutóbb Egely György parajelenségekről, eltitkolt találmányokról szóló gyűjteményes könyvét vettem meg, és örök olvasmányom: Várkonyi Nándor: Sziriát oszlopai. Ha pedig könnyedebb, kellemes időtöltésre vágyom, színvonalas politikai fictiont – pl.: Robert Ludlum könyvét olvasom. Chandler és Rejtő természetesen mindig kéznél van.  

Film
John Schlesinger Midnight Cowboy-át akár minden héten meg tudnám nézni, olyan hatással van rám. A másik film, amelyik egész egyszerűen elvarázsol: a Kamaszkorom legszebb nyara. Mindent megnézek, amiben Robert de Niro szerepel, nagyon szeretem AI Pacino filmjeit és Mickey Rourke-ot.   Színház
Iszonyatos restanciáim vannak. A szakmámhoz tartozik, hogy minden rockzenével fűszerezett dolgot megnézzek, ebben a műfajban a Jézus Krisztus Superstar verhetetlen. Sajnálom, hogy ezt és a Hairt nem tudtam annak idején eredetiben, akkor és ott, a pezsgés közepén megnézni, szavakkal elmagyarázhatatlan élmény volna. Így is meghatározó volt mindkettő számomra.  

Zene
Ez a legegyszerűbb és a legbonyolultabb kérdés is egyben, hiszen nem múlik el nap zene nélkül. Csak a számomra “kötelező” arcokat sorolnám föl, csak néhány név mutatóba, hogy milyen irányba vitt el az ízlésem a húsz-egynéhány év alatt: Neil Young, Tom Waits, Chris Rea és a nagy klasszikus: a Procol Harum. Érdekes, hogy saját lemezeimet soha nem hallgatom, de jólesik, ha valahol teljesen váratlanul, akár az éjszaka közepén, egy nyitott ablakon át meghallom.  

Egyéb
Rögtön három dolog jut eszembe: a komputer, a gombfoci és a Piaf a Nagymező utcában.  

Széman Richárd

A tolvajok bálja  

Szinte az egész ország Charlieval együtt énekli a dalait, az elmúlt évtizedekben szerelmes vallomások tízezreit inspirálta egy-egy Taurus-, Korál-, vagy Piramis-sláger, és mégis: csak nagyon kevesen tudják, hogy ezeknek a nótáknak a szövegét Horváth Attilának köszönhetjük. Nem ment könnyen, de sikerült rávennünk a félárnyékot kedvelő férfiút, hogy beszéljen egy kicsit magáról, eddigi pályafutásáról.

Attila, hogy kezdődött az életed?

Mint mindenki más, én is egészen kicsi gyermekként kezdtem. Budapesten születtem, 1952. január 4-én, egy VIII. kerületi, József utcai lakásban. A gyermekkorom a Mátyás tér és a Rákóczi tér kulturális atmoszférájának szorításában telt el. Csöndes, szemlélődő srác voltam, a gyakori bunyókban csak akkor számíthattak rám a barátaim, ha már minden kötél szakadni látszott. A szüleim munka mellett végezték felsőfokú tanulmányaikat, így sokat voltam egyedül. Ez oda vezetett, hogy mire édesanyám beíratott a Bacsó Béla utcai általános iskolába, már kifogástalanul tudtam írni és olvasni. Nagyon jó tanáraim voltak, szeretetteljes légkörre emlékszem. Leginkább rajzolgattam órák alatt, hogy ne zavarjam a tanítást, így természetesnek tűnt, hogy képzőművészeti gimnáziumban folytatom majd a tanulmányaimat. A szüleim azonban megijedtek egy kicsit ettől a laza pályától, így a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban kötöttem ki. A tanulással soha nem volt különösebb bajom, volt hát időm arra is, ami igazán érdekelt. Az első évben színjátszó csoportot szerveztem, a másodikban már életre hívtam az iskolai zenekart is, Röviddel később már a kerület összes iskolájába minket hívtak szalagavatókra és más összejövetelekre. Más iskolai együttesektől eltérően mi nem külföldi zenekarok számait játszottuk, hanem saját szerzeményeinket. Elmondhatom, hogy sikerünk volt, egyre többen megismerték a Soul Bridge nevét, s így kézenfekvő volt, hogy benevezzünk az 1968-as Ki mit tud?-ra. A kerületi elődöntőben a Neotonnal kerültünk össze: náluk orgonált Balázs Fecó, itt kezdődik a barátságunk.
A technikum befejezése után egy évig dolgoztam a belvárosi távírdában műszerészként, de egy napon nem bírtam tovább. Otthagytam a drótok és a kapcsolók világát, és egy Üllői úti könyvesboltban helyezkedtem el. Munka mellett elvégeztem a könyvesbolti eladó tanfolyamot is, így gyorsan befogadott a szakma. Ezekben az években vetettem meg több ezer kötetet számláló könyvtáram alapjait. Leginkább persze a verseskönyveket szerettem és szeretem ma is, de filozófiai és más tárgyú munkákat is gyűjtöttem. Rövid megszakítással csaknem tíz éven át dolgoztam könyvesboltban. Az Üllői útról viszonylag gyorsan átigazoltam a Rózsavölgyi Zeneműboltba, ahol az én tevékenységemhez fűződik a külföldi hanglemezek adásvételének fellendítése. Ma is bejárok néha a régi arcok közé, vannak még néhányan egykori munkatársaim közül. 1976-ban feleségül vettem egy lengyel lányt, és kiköltöztem Varsóba. Megismerkedtem és összebarátkoztam a legendás SBB tagjaival, Czieslaw Niemennel és másokkal, valamint megtanultam lengyelül. Ma már nagyon sokat kell innom, és türelmes lengyel társaság kell ahhoz, hogy beszélni kezdjek ezen a nyelven, mivel egy évvel később elváltunk egymástól, és hazajöttem. Most már több mint tizenöt éve megengedhetem magamnak, hogy csak a szövegírásból éljek – igaz, nincsenek nagy igényeim. Világéletemben laza voltam, sohasem foglalkoztatott, hogy mit hoz a holnap. Ma sem érdekel. Nem vágytam soha biztos egzisztenciára, és nem ijedtem meg attól, ha mindent elölről kellett kezdenem. Ilyennek születtem.

Emlékszel még az első versedre?

Nem igazán. Talán ötéves lehettem, amikor Ilosvai Selymes Péter nyomdokain haladva megírtam az első versemet, amelynek minden sora úgy végződött, ahogy Ilosvainál láttam: vala-vala. Később a rádiót hallgatva megtanultam, hogy mit nem szabad írni, és a verseskönyvek olvasása során azt, hogy hogyan kellene formába önteni a gondolataimat. A hatvanas években sok versem jelent meg az Ifjúsági Magazinban és a Magyar Ifjúságban, elsősorban Baranyi Ferencnek köszönhetően. A középiskolában Tóth Árpád volt a legkedvesebb költőm, és a Nyugat köréhez tartozók. Nagyon közel került hozzám Apollinaire, később Ady és végül József Attila, akit ma is gyakran előveszek.

Aztán jöttek a zenekarok…

Úgy van. Az elsők közül a legismertebb a Taurus volt, amit a Neotonból kivált Balázs Fecó és az időközben szintén odakerült Som Lajos hívtak életre. Mikor szétváltak útjaik, megszületett a Piramis és a Korál. Természetesen egyik barátomat sem hagytam cserben, sőt: közben írtam szövegeket a Bojtorján együttesnek is, mert érdekelt a country műfaja. Azután itt van Charlie, akihez három évtizedes barátság fűz. Amikor elindult a pályája az Olimpia zenekarral, már írtam neki szövegeket.

Csak szöveget?

Olykor zenét is. Hat éven át tanultam zongorázni, a saját zenekaromban basszusgitáron játszottam, de ha sarokba szorítanak, jöhet a fúvós hangszer is. Szinte minden lemezen, amely az én közreműködésemmel készült, van egy-egy szám, amelynek a zenéjét is én írtam, még ha más neve alatt jelent is meg. De Kern András lemezén van egy szám, a Szép kezű lány, amit teljes egészében én jegyzek.

Mi ez a háttérbe húzódás?

Nincs bennem elegendő exhibicionizmus, de hát miért is lenne? Hogy szebb húst kapjak a hentesnél? Hogy az emberek összenézzenek mögöttem: tudod, ki ez az arc..? Nem, én jobban szeretem a rivaldafénynél a sarokasztal nyugalmát, a barátaimmal való csöndes beszélgetést, a szemlélődő jelenlétet. Aztán ha eléggé feltöltekeztem, jöhet a következő dal. Mindig kész zenére szoktam írni, bár gyakran módosítok a nyers szerzeményeken, de ez nem probléma. Hiszen csapatmunkáról van szó.

Ritkán írsz közéleti témákról.

Életérzésekről írok, de azért akad néhány kivétel. Mint például a beszélgetésünk mottójául választott szám, amit Balázs Fecóval írtunk, és amit ma is aktuálisnak, frissnek érzek. Igaz, hogy Shakespeare szerint színház az egész világ, de amint látom, olykor inkább egy bálra emlékeztet. Most például a tolvajok báljára.

Te hogy érzed magad ezen a bálon?

József Attila Két hexameter című verse jól kifejezi a véleményemet: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.”  

Fábián L. Gyula    

“A holnap szöveg nélküli dal…”  

Jég dupla whiskyvel – ugye ismerős ez a sor? Ezzel a címmel könyv jelent meg, mely tartalmazza Horváth Attila dalszövegeit (Piramis, Korál), Charlie, Cserháti Zsuzsa) rövid élettörténetét, és megszólalnak jó néhányan azok közül is, akik kapcsolatba kerültek vele az esztendők folyamán. Ebből az apropóból beszélgettem vele.  

Milyen érzés egy könyv “főszereplőjének” lenni?

Úgy érzem, a dalok, a szövegek a főszereplők nem pedig én!

Hogyan viszonyulnak hozzád ma azok az emberek, akik korábban még a fejüket is elfordították, ha megláttak?

Tudtommal nincsenek ilyenek. Mindig is úgy próbáltam (és próbálok most is) élni, hogy még csak okot se adhassak a sértődésre!

Mennyire szólnak saját életedről a szövegeid? Valóban “fekete bárány” voltál a Nagyvárosi
éjszakákban?

Nagyon! De ez nem azt jelenti, hogy a saját életemet írom meg, a dalok tapasztalataimból, egyedi dolgokként születnek – majd elindulnak az egyeditől az általános felé.

Ki az az ember-, akivel nagyon szeretnél megismerkedni?

Korábban nagyon sokan szerepeltek ezen a listámon, mára azonban már jó néhányukkal sikerült kezet fognom. Aki azonban változatlanul a listán van: Neil Young, Tom Waits – a hazaiak közül pedig Medgyesi Gusztáv.

Egy-egy ilyen találkozásnál azonban bizony igen könnyen ledől a bálvány – kiderül, hogy ő is ugyanúgy “emberből van”…

Van valamilyen hobbyd?

Köztudottan “számítógépőrült” vagyok, ezen felül pedig imádom nézni a SpektrumTV-t, iszonyú jó dolgok mennek rajta! Ami pedig több mint hobbi, az a gombfoci… Igen komoly múlt van a hátam mögött eme sportágban!

Már eddig is sokakat segítettél sikerhez. Ha nem titok, kérlek, áruld el, hogy kik a kedvenceid a hazai, illetve külföldi porondon?

Ami biztos: nem a sztárok! Rengeteg olyan nevet tudnék mondani, akik totál ismeretlenek hazánkban, mégis csúcs, amit képviselnek és csinálnak! A szívemhez legközelebb a “nagy öregek” (pl.: Demjén Rózsi, Bródy, Zorán) állnak – igen sokszor kritikus szemmel figyelem az ő pályájukat is.

Van-e kedvenc dalszöveged?

Egyedüli kedvencem nincs. Ha hármat kiemelhetek, akkor az a “Ha volna két életem” a Piramis I-ről, az “Ugye, nem hiszed el?” az 1993-as Balázs Fecó és a Korál-albumról, valamint a “Ne légy kemény” Charlie-tól. Ez utóbbinak-legnagyobb sajnálatomra! – valamilyen okból kimaradt a szövege a könyvből…

Most éppen min dolgozol?

Három különböző stílus képviselőjével dolgozom szinkronban. Készül a Charlie IV. anyaga, miközben Balázs Fecó új szólólemezén is munkálkodunk – no meg a Deák “Bill” Gyula új anyaga is munkát ad számomra.

Távlati terveid?

Egyelőre a fent említett dolgok teljesen lekötnek. Távolabb látni csak akkor fogok, ha ezek elkészülnek. Ami azonban biztos: július 26. és augusztus 2. között ott leszek az Országos Rock Gyermekei Táborban, Tokajban. Remélem, az idén is lesznek olyan tehetségek, akik bebizonyítják: a rockzene újra feljövőben van!  

Szabolcsi Tamás

KURÍR KÁVÉHÁZ
Piramis brigád, vigyázz!  

Mondhatnánk, hogy a kávéházazás, mint műfaj kihalt. Pedig eme időtöltésnek valójában nem is a kávéház a lényege, hanem a csevely: jelen esetben az Atrium Hyatt Terasz kávézójában. Ezúttal Horváth Attila dalszövegíróval ültünk le beszélgetni, akinek többek között a Taurus, a Bojtorján, az Ómen, Korál, Charlie zenés mondandójához volt rendkívül sok köze. Nemsokára Deák Bill Gyulának ír számokat, és hogy el ne felejtsük, a Piramis gyújtó hatású dalai zömének szövegét is ő szerzette. Nemrég jelent meg könyve és CD erről az időszakról.  

A hetvenes évek közepén új fogalom született: a Piramis jelenség.

A Piramis nem durranásokkal indult, sőt Révész Sanyi nélkül, két billentyűssel kezdtek. Egy szabadkai srác, Lévai Tibi játszott Gallai mellett. A bátyja, Lévai Szilveszter ma Hollywoodban kiváló filmzenéket ír. Fél évig működött így a zenekar. Akkor csatlakozott hozzájuk Révész. Az áttörést az hozta, hogy a Piramis kiment Lengyelországba egy közös turnéra, ahol egy magyar tévéstáb forgatott. Itthon levetítették a filmet, s attól fogva szabadult el a pokol. Egyszerűen volt abban az előadásmódban, abban a hangban, azokban a dalokban egy olyan lendület és erő, s közben olyan érzékenység, ami addig együtt nem volt tapasztalható.

Mindebben nem kis részük volt a dalszövegeknek. Gondolta, hogy ilyen robbanásszerű fogadtatása lesz a Piramis-nótáknak?

Sejtettem. Ám, hogy ebből egy úgynevezett csöves-jelenség vagy Piramis-jelenség lesz, azt nem gondolta senki. Aztán mindenféle fórumon elég sokszor elhangzott, hogy be kellene tiltani a Piramist, a kemény rockzenét, sőt az egész rockzenét. Ami történt, mindenkinek meglepetés volt. Kiderült, hogy irtózatosan sok olyan fiatal van, aki a rock and roll világában jól érzi magát, egyébként a társadalom összes területén elveszettnek számít, nem figyelnek oda rájuk, s elengedték a kezüket. Világossá vált az is, ők nagyjából így, egymást megtalálva keresik a boldogulásukat, ám nem biztos, hogy azon a módon, ahogy a társadalom várja bárkitől. Ezek a fiatalok valamilyen módon kivonultak a társadalomból, mert ott nem volt helyük, nem foglalkozott velük senki. És felbukkant egy zenekar, amely azt énekelte: “Ha volna két életem” sok mindent másképp csinálnék. S felmerült a csövesekben is, miért pont ide kellett születniük, s miért olyan körülmények közé. Vagy amikor azt hallották, hogy “őszintén akarok élni”, ők is erre gondoltak, de úgy akarták, hogy ezért ne vigye el őket a rendőr, ne verjék meg őket az aluljárókban, ne hozzák fel őket ellenpéldaként a KISZ gyűléseken. Eközben szembesültek azzal, hogy ez az ország képmutató, hazug a társadalmi berendezkedése, perspektívája pedig nincs. Mert az nem perspektíva, hogy az iskolái után valaki elmegy dolgozni, és ha szerencséje van, élete végéig összejön neki egy Trabant Hát valahogy ezeket az érzéseket fogalmazta meg és közvetítette úgy a Piramis, hogy az ekkorát robbant.

Ez a generáció ma olyan 35-40 éves… vajon mi lett belőlük?

Ha körülnézünk, valóban ez a korosztály a derékhad. A bűnözőké és a bűnüldözőké, sőt a politikusoké is.

Apropó. Hogy érzi magát a bűnügyi statisztikákat olvasva?

Az ember a bűnügyi helyzetet nem a statisztikákon, hanem a saját bőrén érzi, meg az ismerőseién. Nekem ugyan nincs házam, de sok barátomnak van. A napokban mesélte egyikük, hogy elment a biztosítóhoz. Ott megkérdezték tőle: riasztó van? Mondta: nincs. Néhány nap múlva visszament: most már van. Akkor meg azt kérdezték: rácsok vannak-e az ablakokon, mit tudom én, úgy nyolc centinként egyujjnyi vastag acélból? Mondta: nincs. Ott meg széttárták a kezüket, hogy akkor sajnálatos módon még mindig nem megy a dolog, nem tudnak szerződést kötni. Tehát nem csupán az én közérzetem vagy másoké jellemzi a helyzetet, hanem voltaképpen hivatalosan, üzletileg eleve azt valószínűsítik, hogy a házat ki fogják rabolni, nem is kötnek rá csak úgy biztosítást, legfeljebb akkor, ha bunkert csinál belőle az ügyfél. Én tehát mint becsületes polgár, beköltözöm a saját börtönömbe, míg a gengszterek mosolyogva grasszálnak az utcán.

Egy időben nemcsak a dalszövege volt magvas, hanem az étrendje is.

A makrobiotikus étrend annyiban hasonlít a vegetáriushoz, hogy húsmentes. A magok, a gabonafélék fogyasztásán alapszik.

És miért hagyta abba?

Lustaságból. Macerás volt a sok utánajárás.

Egyáltalán miért kezdte el?

Nálunk én szoktam bevásárolni. Egy alkalommal épp álltam sorban a piacon a hentesnél, sokan voltak, morfondíroztam, telerámolom hétvégére a hűtőnket. Eközben egy kicsit elbambultam. Arra riadtam föl, hogy a hentes kérdezi: mit tetszik kérni? S ekkor hirtelen magamhoz térve körülnéztem: hol vagyok egyáltalán, hogyan kerültem ide? Mondom az arcnak, hogy én nem kérek semmit, hisz én nem eszem húst. Hazaérve mondtam a feleségemnek is: képzeld el, nem eszünk húst. Onnan kezdve évekig nem is ettünk.

Semmiféle előzménye nem volt?

Semmi. Olyan volt, mintha egy ufó megérintett volna.  

Bányai György
 

„…NEM A KÖNNYEBB ELLENÁLLÁS IRÁNYÁBA KELL ELINDULNI…”  

Beszélgetés Horváth Attila dalszövegíróval negyedszázados szerzői jubileuma alkalmából  

Remélhetőleg az alábbi írás olvasói közül többen kézbevették, forgatták Horváth Attila összegyűjtött dalszövegeit tartalmazó könyvet. Azok pedig akik még nem találkoztak eddig a kötettel, ezután keresni fogják. Amikor lapunk munkatársa, Nemes Nagy Péter leült beszélgetni, az az elhatározás vezette, hogy elsősorban olyan dolgokról essék szó, amiről nem, vagy csak érintőlegesen esik szó a kötetben. A Macskakő nevű kis budai sörbárban aztán szó került sok mindenről: mindkettőjük kedvenc gyerek- és felnőttkori játékáról, a gombfociról, a sportról, a magyar történelem vészterhes korszakairól, a hazai rock nem kevésbé sanyarú helyzetéről…Lapunk terjedelme sajnos, gátat szab, ezért Attila mondatait sokszor rövidíteni kellett – elnézést!  

A ’60-as évek második felében olyan szinten írtam verseket, hogy azok meg is jelentek a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban. Több volt tehát a szokásos kamaszkori verselésnél… Egyrészt az irodalom felől közelítettem a szövegíráshoz, másrészt, ha valamit megírok, akkor az legyen megírva, szóljon valamiről. Mivel verseket írtam és azt elég komolyan vettem, nagyon sok mindent tanultam József Attilától. Nem akarom az egész névsort felsorolni, de költőktől tanultam azt, hogyan kell szerkeszteni, a rímtecnikát használni, hogyan legyen a soroknak önmagában zenéje. Sok mindenben autodidakta módon építkeztem, de odafigyeltem azokra, akikről azt hittem, hogy érdemes tanulni tőlük. Nagyszerű magyar tanárom volt a technikumban, akinek szintén sokat köszönhetek.
Az angol és amerikai számok nem befolyásoltak, mert akkor nem értettem a dalok szövegeit. Viszont Bródy nagyon erősen hatott rám, ezt a mai napig elismerem. Nagyon nagy szerepe volt abban, hogy szövegíró lettem.

Az első nagyon “berobbant” szöveged a Taurus Anyám vigasztalj engem! című dala volt. Befolyásolt-e később ez a siker?

Igen, de érdekes módon az ellenkező irányban. Amikor ezt írtam, mindössze 20 éves voltam, tehát sem emberileg, sem szakmailag nem voltam kiforrott egyéniség. Nagyon erős sejtéseim és vonzódásaim voltak, hogy milyen irányban induljak el szövegíróként. Amikor ez a nóta döbbenetesen nagy siker lett, kicsit megijedtem, mert érzésem szerint nem igazán jó dalszöveg. A témát ma is megírnám, de egészen másképp, sokkal visszafogottabban.
Kevesebb érzelmet kell belevinni a lírai nótákba. és így lehet elkerülni a csapdákat, melyeket a könnyű siker reményében általában nem szoktunk elkerülni. Ennek a kirobbanó sikernek nagy tanulsága volt, hogy nem a könnyebb ellenállás irányába kell elindulni. Ez jó iskola volt és azt hiszem, a későbbiekben sikerült a kicsit giccsbe hajló, kicsit közhelyes, túl érzelgős történeteket elkerülnöm.
Az, hogy hiteles legyen valaki mástól, amit leírtam, az nem tartalmi, hanem formai kérdés. Azon a nyelven kell fogalmaznom, amit az előadótól elhisznek. Olyan módon kell a saját gondolataimat, érzéseimet szavakba öntenem, hogy megtaláljam azokat a közös pontokat, amik mindkettőnkben megvannak. Amitől az én gondolataim az ő előadásában hitelesek lehetnek. Soha, senkinek a gondolatait nem próbáltam megfejteni azért, hogy abból majd őt “kitaláljam”. Mindig arról volt szó, hogy azt írom, amit gondolok, érzek, s amit én szeretnék írni. A szövegírók általában azt szeretnék, hogy az arcukat a szövegeikből ismerjék meg. Tulajdonképpen én is így vagyok ezzel: az lenne a legjobb, ha engem is a szövegeimből ismernének meg és nem nekem kéne iránytűt adni.
A rockzene egy korosztály önkifejezési formájaként kezdődött, és azért lehetett az, ami. Annak, aki ezt ugyanígy látja, annak elég borzasztó végignézni azt, hogyan uralja el teljesen az üzlet ezt a területet is, és hogyan szűnik meg a rock önkifejezési formává lenni. Mert már csak néhány mohikán gondolja így ezt. Éppen ezért erősíteni kellene: a rock nem elsősorban zenei műfaj. Nézetem szerint a rockzene az a műfaj, hogy vannak gondolataid és azt legjobban úgy tudod közvetíteni, hogy a vivőanyag a zene. A lényeg az, amit közölni szeretnél, amit el akarsz mondani.

Volt-e olyan szakasz a pályádon, amikor fel akartad adni?

Egy ilyen volt. Nem arról szólt, hogy föladom, hanem feladtam. A ’80-as évek második felében volt, amikor a rockzene nem kapott megszólalási lehetőséget sehol. Amikor kifejezetten csak a szórakoztatásra törekvő popzenék voltak egyeduralkodók a szakmában. Akkor kiszálltam, azt mondtam: ehhez nincs közöm. Akkor úgy gondoltam, végleg abbahagyom. Szép kaland volt, hogy dalszövegeket írtam, most valamiből megpróbálok megélni. Komputergrafikus voltam és jobban kerestem vele, mint a szövegírással. Azon a szinten, ahol én vagyok, meg lehet élni a szövegírásból, de meggazdagodni nem. Van egy lakásom, autóm nincs – meg tudok élni az én igényszintemen.
A könyv szöveggyűjtemény részét magam állítottam össze és nem vettem észre, hogy legújabb munkáim közül az maradt ki, amit talán a legjobban szeretek. A harmadik Charlie-lemezről kimaradt a Ne légy kemény szövege. Nem tudom, hogy eshetett ez meg, mert a Charlie-nak írt szövegek közül ez benne van az első háromban.

Remélhetőleg a következő kötetedből nem marad ki. Addig is, az olvasók nevében is sok sikert kívánok a következő 25 évre! Végül hogyan jellemeznéd önmagad?

Szemlélődő típus vagyok. Szeretek egy bárpulthoz vagy egy sarokasztalhoz leülni és nézni, mi zajlik körülöttem. Belehallgatni mások beszélgetésébe… És, hogyha olyanok történnek, amik magukkal ragadnak engem is, akkor szívesen vagyok benne. Amikor már részt veszek az eseményekben, akkor már szeretem alakítani a történéseket.
Minden alkotóembernek töltekezni kell egyfolytában. Az biztos, hogy ezek a történések, zajlások feltétlenül szükségesek. A legjobb nézni a folyót, és amikor elragad az ár, akkor vele úszom én is.

Nemes Nagy Péter  

JÉG DUPLA WHISKYVEL
- Válogatás Horváth Attila dalszövegeiből
Warner / Magneoton  

Előadói ambíciók nélküli dalszövegírók csak a legritkább esetben kerülnek reflektorfénybe. Ezzel a lemezzel most Horváth Attilára vetül néhány képzeletbeli fénysugár, mégpedig abból a jeles alkalomból, hogy 25 éve lépett a pályára. Azóta – ez sem elhanyagolható szempont – stabilan tartja magát a legjobbak között. Nem lehetett irigylésre méltó a dolga, amikor ki tudja hány száz felvételből kellett kiválasztania egyetlen lemezre valót. A többféle “szűrőn” átesett 17 nótával maximálisan kitöltötte a CD játéklehetőségét. Annak ellenére, hogy sajnos egyetlen Taurus-felvételt sem találhatunk rajta, érdemes megemlíteni, hogy H. A. szövegírói debütálása ehhez a legendás csapathoz kötődik. Ez a tény ugyanis determinálta a folytatást, hiszen a Korált megalapító Balázs Fecó is őt választotta szerzőtársul, csakúgy, mint a másik ex-Taurus-os, a Piramis-főnök Som Lajos. Utóbbi Piramis-vádirat címmel megjelentetett, személyeskedésektől és indulatoktól sem mentes könyvében “írásba adta”: Horváth Attila dalszövegei nagyban hozzásegítették a zenekart ahhoz, hogy a fénykorukban országos méretű őrület alakuljon ki körülöttük. Ez így igaz. Némi szépséghibája mégiscsak van a dolognak. Az első Piramis-lemezeken köszönetképpen sem merül fel Horváth Attila neve. Olyannyira sem, hogy a szerzői lemez záró számaként felvett Ajándékot az 1978-as Piramis 2-n még Som Lajos és Köves Miklós jegyzi.
Az eddigi Horváth Attila-életműből én a Bojtorján-felvételeket emelném ki. Ezek azok a dalok, amelyeket nem tudnék elképzelni más szövegeivel. Talán itt volt a legnagyobb szükség arra, hogy olyan érzékletességgel villanjanak fel élethelyzetek, ahogyan azt csak Horváth Attila képes leírni. Horváth okos, de nem okoskodó. Érzékeny, de nem érzelgős, és kíméletlenül pontos, mint egy hiperrealista szépíró. Ugyanakkor felfoghatatlan számomra az az empátia amivel a fővárosban nevelkedett rocker az egyszerű vidéki ember lelkébe belehelyezkedni képes.
A közelmúltban Charlie és Cserháti Zsuzsa visszatérése forrt össze a nevével. Lehet mazsolázni a lemez-összeállításból és lehet sajnálkozni a lemaradt nótákon. Egy biztos: Horváth Attila nélkül a magyar rock sokkal szegényebb lenne. De nem csak a magyar rock: mi magunk is.  

olasz  

JÉG DUPLA WHISKYI/EL
Horváth Attila összegyűjtött dalszövegei  

25 év dalszövegírói termése 320 oldalon, keménykötésben, ízléses, hármas tagolású könyvben. Az első hetven oldalt Hetesi Péter Pál újságíró a “Szövegelő”-vel három éjszakán át folytatott beszélgetésből szemelgette. A második rész H. A. munkássága, ha jól számoltam 269 dalszöveg, elsősorban a publikáltak, vagyis a lemezen, hanghordozókon megjelentek közül. A rajtvonalat az 1972-es Taurus kislemez másik oldala, a “Szólíts meg, vándor” (SP 942-b) jelenti: Horváth Attila innen számolja pályáját. A harmadik részben pályatársak, barátok, volt iskolatársak – összesen 34-en – nyilatkoztak, adomáztak Kiss Sándor újságírónak. És hogy többségében azok, akik szeretik, tisztelik Horváth Attilát? Nos, ez is egyfajta közvélemény.
A könyvből nem csak a “rockköltő” életét és munkásságát ismerheti meg az olvasó, hanem a hazai rocktörténet jelentős szeletét is. Ez érthető, mert a jubiláns igazi rocker, élete egybefonódott azzal, amit csinál. Ettől hiteles, még ha olyan látszólagos “kanyarok” is vannak a Taurus-Piramis-Korál-Charlie nevével jelzett úton, mint a Bojtorján, Delhusa Gjon vagy Kern András.
Jól megírt, jól megszerkesztett könyv ez, amit biztosan sokszor vesz kézbe és böngész az olvasó, nemcsak a szövegek, hanem a sztorik miatt is. Kapható cédé melléklettel és anélkül is, ill. a lemez/kazetta külön is megvásárolható.  

Nemes Nagy Péter   

A szövegíró könyve  

A tavalyi év végén könyv és CD jelent meg, mindkettő Jég dupla whiskyvel címmel. De egyik sem Charlie-ról hanem a népszerű dal szövegírójáról szól. A kiadványok Horváth Attila huszonöt éves pályáját próbálják bemutatni.  

1972-ben, a Taurus kislemezén jelent meg először dalszövegem, a Szólíts meg vándor – mondja Horváth Attila, aki évekig vezette a ZM Szóklubját. – A negyedszázados évforduló adta a könyv és az album megjelenésének apropóját. Eleinte csak arra gondoltam, hogy jó lenne, ha végre szöveggyűjteményem jelenhetne meg, hiszen a nóták döntő része eddig nem volt olvasható nyomtatásban. Végül ebből kerekedett ki a két kiadvány.

A lemezen minden van: Korál, Piramis, Senator, Omen mellett Charlie, Cserháti Zsuzsa, azután Bojtorján, Kern András… Te választottad ki a dalokat?

Nem volt könnyű dolgom. Mert akár három CD-t is ki lehetett volna adni aszerint, hogy milyen szempontból válogatok. A legsikeresebb, a szakmailag legjobb, vagy a nekem legkedvesebb dalokból állókat. Kicsit kompromisszumos lett az album, de hát úgyis azokért a nótákért fáj a szívem, amik valamiért lemaradtak róla. Egyébként pedig messze nincs minden lemezen, mert a kiadói jogok tisztázatlansága miatt Marathon számot nem használhattunk.

A könyvben viszont szerepel minden dalszöveged. Mire gondoltál, miközben végigolvastad eddigi életművedet?

Amikor megkaptam a kész könyvet, már bele tudtam feledkezni a szövegekbe. Képes voltam személytelenül olvasni a nótákat, s bevallom, jó érzés volt. Ugyanakkor az is eszembe jutott így, pár év távlatából, hogy néhány szövegem egészen más sorsra juthatott volna, ha annak idején nagyobb figyelmet kap. Elsősorban néhány Omen és Marathon dalra gondolok. Amúgy nem szerepel a könyvben az összes szövegem. Volt, ami kimaradt, s csak most vettem észre. Különben sem lehetett teljes a gyűjtemény, mert néhány kivétellel csak a lemezen megjelent dalok szerepelnek benne.

Hogy teljes képet kapjon az olvasó: a dalszövegeket egy veled készült, hosszabb lélegzetű interjú (Hetesi Péter Páltól), valamint pályatársaid, barátaid megszólaltatása (Kiss Sándortól) egészíti ki. Tervezel valamiféle megmozdulást a könyv és a CD köré?

Gondoltam rá, de gyorsan elvetettem. Nagyon nem szeretném, ha úgy látszana, hogy saját magamat ünneplem, éljenzem, mert nem erről van szó. Most az út egyik pontján vagyok, s az évforduló alkalmat kínált arra, hogy visszanézzek, hogy összegyűjtsem az útjelző köveket, amiket magam mögött hagytam. De azért megyek tovább! Persze nagyon jó, hogy valamilyen módon összefoglalva, összegyűjtve felmutathatom: ez a huszonöt év megtörtént.
Egyébként érdekes végiggondolni, mekkora buli kerekedhetne abból, ha minden banda, amelyiknek szöveget írtam, együtt lépne fel… De hát ez aligha lehetséges. Annyi bizonyos, ha lenne is bármilyen megmozdulás, nem szeretném én kitalálni és megcsinálni. A könyv készítése során is igyekeztem a háttérbe húzódni. A dalszövegek felkutatása mellett mindössze annyi dolgom volt, hogy leüljek beszélgetni. Igaz, az ünneplés látszatát így sem tudtam teljesen elkerülni. Voltak kellemetlen érzéseim, amikor elolvastam barátaim mondatait. Csupa szuperlatívusz – mintha a nekrológkötetemet tartanám a kezemben…

Azt mondod: most tovább indulsz. Hová? Mit tervezel?

Balázs Fecó szólóalbumán, a Tunyogi Band debütáló lemezén és Deák Bill Gyula új anyagán dolgozom. S természetesen Charlie szövegeit is írom. Egyetlen kérdőjel van csak előttem, méghozzá a Piramis új lemezével kapcsolatban. Most, december végén még nem tudom, hogy újra együtt dolgozom-e a zenekarral.  

Maróthy György

Huszonöt éve ír dalszövegeket.

Olyan legendás számok fűződnek a nevéhez, mint a Piramistól az Ajándék, a Koráltól a Homok a szélben vagy Charlie Jég dupla whiskyvel című dala.   HAZUDTAM ÉN IS, CSAK MÁSHOGY, MINT MÁS
INTERJÚ HORVÁTH ATTILÁVAL   .

“Kívánj a szónak nyílt utat
és a dalnak tiszta hangokat.
Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek,
ahogy szeretnéd, hogy szeressenek.”  

Mikor derült ki, hogy az átlagosnál jobban tudja megfogalmazni az érzéseit?

Harmadikos lehettem az általános iskolában, amikor verseket kezdtem írni. Ezek amolyan Ilosvai Selymes Péter-stilusú költemények voltak, minden sor végén a “vala” rímmel. A családban egyébként senki nem verselt, inkább egyfajta kényszer szülte nálam ezt a dolgot. A szüleimnek nem sok idejük volt rám, ezért elég hamar megtanítottak olvasni. Ötévesen már könyvtári tag voltam. Soha nem kedveltem a gyermekirodalmat, inkább az ifjúsági könyveket, az Egri csillagokat, Verne regényeit bújtam szívesen.

Innen tehát az irodalom szeretete. És a zenéé?

Kíváncsi ember vagyok, igyekszem mindent kipróbálni. Ha látok valamit, felébred bennem a vágy, hogy én is utánozzam. Tizenhárom évesen amatőr zenekarom volt. Tizennégy évesen pedig képzőművészeti szakközépiskolába jelentkeztem. Az érdeklődésem sokfelé húzott, talán nem nagyképűség azt mondani, amit mindig is hangoztattam: nekem nem valamihez van tehetségem, hanem a tehetséghez.

És honnan jön a tehetség?

Nem misztifikálom a talentumot, valahonnan jött érzéknek tartom, ami önmagában fabatkát sem ér. Ha az idő múlásával megtanulod a szakmát, tudod a mesterséged szabályait, létrejöhet olyan produktum, ami igazán számít. Haragszom azokra, akik azt mondják, könnyű ennek vagy annak, hiszen tehetséges. Aki évtizedek óta sikeres a színpadon, már lényegesen több ennél: ért ahhoz, amit csinál.

A kívülállónak akkor is misztikus, ahogy pár szóban elmond egy történetet vagy megjelenít valamilyen élethelyzetet.

Néha én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy a kezemet vezeti valaki. Nem olyan régen furcsa élményem volt. Kaptam egy nótát, aminek a szövege az istennek sem akart megszületni. Amikor elakadok írás közben, verseket szoktam lapozgatni. Akkor József Attila-kötet volt a kezemben. Belefáradtam a meddő gondolkodásba, el akartam indulni egy kávéért. A kötetet, amin a költő fényképe van, letettem a földre. És ekkor, nem tudom, hogyan, muszáj volt elkezdenem írni. Csak jöttek-jöttek a szavak, néha az arcra pillantottam és úgy éreztem, ő diktál nekem. Egy ültő helyemben megszületett a szöveg, pedig ez nagyon ritkán fordul elő.

Ezek szerint nem oldja meg könnyen a feladatokat?

Borzasztó nehezen írok, egyfajta transzállapot szükséges az alkotáshoz. Szerencsére huszonöt év után már elég komoly rutinom van ennek az állapotnak az előidézéséhez. Persze ne gondoljon senki semmiféle varázsszerre, trükkre vagy drogra. Egyszerűen bele tudom hergelni magam.

Hogyan zajlik az írás?

Ha megkapok egy zenét, első dolgom, hogy eltegyem a kazettát olyan helyre, ahol még véletlenül sem bukkanok rá. Bizonyos idő után motoszkálni kezd a fejemben, milyen kínos, hogy még mindig nem ültem neki, pedig régóta nálam van. Ekkor előveszem, és egyszer-kétszer meghallgatom. Ilyenkor kíváncsi vagyok rá, mi maradt meg a nótából bennem. Ha valamit sikerül felidézni belőle, jó úton vagyok. Következik walkmannel a fülemen az egyfolytában hallgatás. És az egyik alkalommal a dolog megváltozik, kezd összeállni a kép. A feleségem már felismeri a pillanatot, attól kezdve tudja, nem érdemes hozzám szólni. Hetekig tarthat ez az állapot, ilyenkor más dimenzióban vagyok, és fogalmam sincs, mikor ettem, aludtam utoljára. Akár a villamos alá sétálhatok, észre sem veszem.

Ha a nóta kész, a világ visszabillen az eredeti helyzetébe?

Igen, de a transz lecsengése után még nem vagyok készen. Ekkor hátravan a szigorú, hidegfejű méricskélés, a sakkozás a szavakkal. Ebben semmi ihletettség nincs, ez mérnöki munka, matematika. Ha ezen a szűrőn is átjutott a szöveg, akkor lehetek elégedett.

Vannak megszokott dolgai, amelyek kellenek az alkotáshoz?

Igen. Bár komputerszerelmes vagyok, nem tudok mást elképzelni az íráshoz, mint kockás spirálfüzetet. Már tizenöt évesen is abba körmöltem a dalokat. Aztán az is fontos, hogy éjszaka írok, a nappal nekem inkább alvásra való. Ettől függetlenül tiltakoznék, ha valaki azt mondaná, hogy én bizonyos szokások rabja vagyok. Elvégre ez ellen küzdöttem egész életemben: szabadnak, formabontónak, nonkonformistának tartom magam.

A szabadságvágy hangsúlyozottan jelen van a dalszövegeiben.

Ez nagyon fontos számomra. Én a szabadságot belül keresem, tehát ha bezárnának egy kis lyukba, öt perc alatt tudnék a helyzethez alkalmazkodni, nem érdekelnének a külső körülmények. Ám ha a belső szabadságomban próbálnak korlátozni, akkor végem.

Ez az átlagosnál nagyobb szabadságvágy hogyan egyeztethető össze a házassággal?

A házasságom tíz-egynéhány éve tart és remekül működik. Szeretjük, értjük egymást, ez egy jó kapcsolat. Egyrészt mert abban, amit csinálok, a feleségem iszonyúan jó partner, a kész munkáimat mindig neki mutatom meg először, és biztos lehetek az ítéletében. Másrészt ő a kezdetektől tudomásul vette, hogy én másképpen működöm, mint az úgynevezett normális emberek.

Milyen érzés, hogy egy ország énekli a dalait?

Erre három válaszom is van. Az egyik: persze hogy jó. A másik, hogy ez igazolása annak, amit csinálok, hiszen pontosan ez a célom. Az senkit nem érdekel, hogy velem, Horváth Attilával mi történt. Úgy kell írnom a saját történeteimet, hogy az emberek, akik hallgatják a dalokat, értsék, és a magukénak érezzék. Vallom, a dalszövegírás kommunikáció, és lényeges, hogy akik a megélt érzéseiket nem tudják olyan jól szavakba önteni, rájuk ismerjenek egy-egy nótán keresztül. A harmadik válaszom, hogy azért az elmúlt huszonöt év alatt természetessé is vált számomra a siker, tehát nem reagálom túl a dolgot. Ha úgy tetszik, ezen a téren el vagyok kényeztetve.

Más szemszögből nézve viszont mindig a zenekar mögött, a második sorban áll. Soha nem zavarta, hogy sokaknak fogalmuk sincs, ki írja a dalok szövegeit?

De igen. Emberileg azért, mert – főleg fiatal srácként – szerettem volna büszkén belekiabálni a világba, hogy ezeket a sorokat én írtam. Szakmailag pedig, mert borzasztóan magamra maradtam, senki sem fogta a kezemet, semmiféle visszajelzést nem kaptam. Igaz, hogy ugyanezért senki sem rángatott vissza, de néha jó lett volna tanácsot kapni a hozzáértőktől. Ezért is tartom lényegesnek nyaranta a tokaji rocktábort, ahol a szárnypróbálgató szövegíróknak igyekszem minden eszközzel segíteni.

A kezdők bizonyára önmaguk élményeiből merítenek az alkotásnál. Egy profi viszont olyan dolgokat is meg tud írni, amit ő maga nem élt át.

Ez így van. Egyszer vidéken koncerteztünk, ahol a Bojtorján eljátszotta a kollégiumi életről szóló Vigyázz magadra, fiam! című dalt. Utána odajött hozzám egy kislány és megkérdezte, én hol voltam kollégista. Teljesen összeomlott, amikor kiderült, hogy sehol. De nem is az a lényeg, hogy én személy szerint átéltem-e azokat az élményeket, amikről írok, ha hitelesek. Nem véletlenül választottam az összegyűjtött dalszövegeim elé mottóul a következő sorokat: “Hogy láss, hogy érezz, hogy legyen varázs, hazudtam én is. Csak máshogy, mint más.”

Huszonöt éve van a pályán és erre az évfordulóra könyv, jelent meg az életéről és lemezen válogatás a legsikeresebb dalaiból. Mindkettőnek ugyanaz a címe: Jég dupla whiskyvel. Bár rengeteg sikeres nótát írt, mégis ez lett mind közül a “leg”.

Igen, életem szlogenje lett ez a sor, teljesen beépült a köztudatba. Egyszer tanúja voltam, amint az egyik bárban egy férfi odaszólt a pultoslánynak: “Jeget kérek!” Az értetlenkedett: “Üresen?” Mire a fickó: “Frászt! Dupla whiskyvel!”  

Vígh Anita

Hegyvidéki szomszédaink
Horváth Attila  

Mint a szakmában sokan, Horváth Attilát én is úgy ismertem meg, hogy a Rózsavölgyi lemezosztályán félretette nekünk a minket érdeklődő korongokat. Szövegírói “oroszlánkörmeit” már akkortájt kezdte megmutatni, de még nem tudott csak ebből megélni. ‘° Aztán jöttek a nagy sikerek, elismerések, és mára ő a legismertebb és legnívósabb popzenei szövegírók egyike. A Krisztinavárosban lakik.  

Szülőföldem a Józsefváros, a Mátyás tér és Rákóczi tér között van félúton, innen költöztem 1981-ben a XII. kerületbe. Mindig szerettem volna budai lenni, sok barátom is vonzott ide. Aztán egy lakáscserével sikerült is. Jó nekem itt lenn, a “város sűrűjében”, ahol viszont különvonulhatok szemlélődni. Szeretnék itt is maradni; nem vonz semmi a magasabb részekre! Itt vagyok mindenhez közel.  

A hőskor  

A mi időnkben mindenki hangszert ragadva próbálta kifejezni magát. Te hogy kerültél a szövegírás felől a pályára.

Légy erős, engem is eltalált a zene, basszusgitároztam, valamint zongoráztam meg trombitáltam is, de hamar rájöttem, hogy hangszeres zenészként a színpadon nem vagyok igazi egyéniség. Teljesen tudatosan lettem szövegíró.
Verseket igen korán elkezdtem írni, a Magyar Ifjúságban, az Ifjúsági Magazinban jelentek meg ezek a zsengék. Aztán felfigyeltem rá, hogy egyes nyugati előadók mennyi gondolattal töltik meg a dalaikat. Kezdtem tanulmányozni ezeknek a szövegeknek a szellemiségét, formavilágát. Anélkül. hogy “koppintottam’ volna belőlük, tudatosan kezdtem tanulni rajtuk a szövegírói műfajt. Erre tettem az életemet.
A zenekarok körül és között szinte mindenki ismert mindenkit. Jó barátaim lettek Balázs Fecó, Som Lajos, akik akkor a Neotonban játszottak, de már valami mást szerettek volna. Egy kiválás után így jött létre a Taurus, amelynek már én írtam szövegeket. Aztán további osztódással a Korál, a Piramis, melyek mind őszinte, kemény zenével és határozott közlésvággyal léptek színre a csak tánczenei szórakoztatás közepette.
Volt néhány – mostantól visszanézve – kudarc is az életemben; az első mindjárt, hogy nem vettek fel az egyetem magyar-filozófia szakára. Ebbe biztos belejátszott a rocker külsőm is, amivel kilógtam a sorból. De a szövegírástól az sem tudott volna eltéríteni.

Neked nem gyűlt meg a bajod a hatóságokkal?

Furcsa, de talán észre sem vették, hogy amikért piszkálták a színpadon állókat, azokat lényegében én írtam. Nem tűntem fel. Igaz, én sosem politizáltam direkten a szövegeimmel, csupán az életérzést, a jelenséget fejeztem ki. A csöves jelenséget sem mi hoztuk létre, csak mi mondtuk ki. Én háttéremberként adtam hírt a dolgokról, indirekten, katalizálva.  

Műhelytitkok  

A dal úgy születik, hogy vagy megzenésítik a verset, vagy szöveget írnak az adott zenéhez. Neked melyik a módszered?

Ez utóbbi. Én mindig a zenére dolgozom. Valószínűleg rossz költő lettem volna, mert sok bennem a fegyelmezetlen csapongás. Engem a zene fegyelemre kényszerít, mert akkor már az adott szerkezetben, ritmikában, hangulati körben kell gondolkoznom. Még a leadási határidő és egyéb szorítások is serkentőleg hatnak az agysejtjeimre. Az előadóban is gondolkodnom kell, hogy hitelesen hangzik-e majd a mondat? Csak akkor tudok dolgozni valakivel, ha a zenéje érdekes számomra, akkor viszont beleszólni nem engedek, de minden soromért vállalom a felelősséget.

Valóban ismert vagy arról, mennyire az adott előadó “nyelvén” fogalmazol, mintha ő írta volna.

Ennek mindig örülök, mert ez a cél, de ez benne a szakmai tudás is. Ha egy-egy Piramis, Korál, Bojtorján-nóta a mai gyerekeknek is töltetet tud adni, akkor ez visszajelzi nekem, hogy érték született. A rock a XX. század egyik nagy művészeti forradalma, de csak amelyik közölni is akar valamit.
Engem a 80-as évek felhőtlensége nem fogott meg, hallgattam is egy ideig. A mai pénzcsinálós “hamburgerzenei” irányzatokhoz sincs közöm és bosszant, hogy a diszkósok zömének az imázsába nem fér bele más, mint ezek. Aki ma színpadra áll, el kell döntse: mit is akar? Azt szoktam mondani a hozzám fordulóknak: szembe kell nézni azzal, hogy a legtöbb zenészből sosem lesz sztár, de a vigasz, hogy a legtöbb sztárból sem lesz sohasem zenész. Merni kell különbözni tudni a többitől és nem eladni magunkat kritikátlanul.  

Értékek   

Téged mennyire érdekel a pénz?

Kevéssé. Most tudtam meg a banktól, hogy valaki lemásolta a kártyámat és lenullázta a számlámat. Éppenséggel nem örültem, de nem is rázott meg. Hányszor volt már életemben, hogy nem volt egy fillérem sem! Én nem gyűjtök semmire. Van lakásom és van a Duna partján egy kis faházam egy zsebkendőnyi telekkel, hogy néhanap a saját diófámnak vetett háttal töprenghessek. Autóm nincs. Szeretek utazni, de nem mint turista, hanem bizonyos időket eltölteni itt-ott. Ha ilyenkor van egy szoba egy ággyal és asztallal, én már otthon tudom érezni magam, főként, ha találok ott könyvesboltot, lemezboltot. Szupermarketek nem érdekelnek. Ez nem igénytelenség, hanem alkalmazkodni tudás.

Néha vannak kísérletek arra, mennyire állnak meg a dalok önálló versként. Mi a véleményed?

Nem tudom. Nekem kicsit olyan, mint a paprikás krumpli krumpli nélkül. A huszonötéves jubileumomra megjelent egy riporttal, vallomásokkal megtűzdelt kötet a dalszövegeimmel. Nagyon örültem neki, de mondtam, én nem írok asztalfiók-verseket. 1975-ben felmerült egy rockopera megírásának ötlete. Máig sincs belőle semmi. Úgy látszik gúzs nélkül nem tudok alkotni.

És azt mennyire érzed, hogy miből lesz sláger?

Ma már a slágert “csinálják”. Természetes közegben szinte tévedhetetlenül meg tudtam mondani, mi lesz sikeres, de ma már nem tudni, mit szeret meg a közönség. Időnként értékesebb számok elsikkadni látszanak, de végül is azok is rajta vannak a lemezen, és hogy ki mit hallgat szívesen, ha nem manipulálják, azt nem tudni.

Mit csinálsz mostanában?

Karácsonyra jön ki Lerch István és Deák “Bill” Gyula önálló lemeze, mindkettő az én szövegeimmel, a jövő év elején pedig a Tunyogi Rock Band második albuma.
Horváth Attila itt él köztünk családjával és cicáival. Barátai országos szélességben várják stúdiókban, színpadokon, bárokban, kocsmákban. Huszka Jenő-díja, Emerton-díja, rengeteg arany-, kevesebb platina- és egy gyémántlemeze (Charlie I.) bizonyára rövidesen gyarapodni fognak a megírt lemezek arányában, melyekben mi is benne vagyunk. Mi, akikről így vagy úgy ezek a szövegek szólnak, akik magunkra ismerünk, amikor megszólít minket az az őszülő szakállú, de rockerszívű szomszédunk, akivel sokan félszavakból is értjük egymást.  

Muzsay András            

• Magyar Ifjuság 1980
• Füles 1980
• Népszabadság 1986
• Pesti Műsor 1992 – Marathon
• Kurír 1992
• Pesti Műsor 1995
• Mai Nap 1995
• Zsaru Magazin 1995
• Mai Nap 1995
• Utazó Magazin 1996
• Reform 1997
• Zsaru Magazin 1997
• Keleti Hét 1998
• Kurír 1998
• Rockinform 1998
• Zenészmagazin 1998
• Képes Európa 1998
• Hegyvidék 1999
• Rockinform 2006
• Pont FM riport összefoglalója a HírExtrán 2008 
• Net&Roll a honlapról  2008
• Net&Roll az Életmű válogatásról 2008
• Zene.hu az Életmű válogatás és a Mobilmánia médiavisszhangjáról
• Zene.hu az Életmű lemezekről
• Maróthy György interjúja a Passzio.hu oldalon
• Szoljon.hu interjú 2008 történéseiről
• Magyar Nemzet 2009. – Hegedűs István interjúja
• Szoljon.hu az Életmű lemezről
• Music.hu lemezkritika az Életmű-lemezről
• Konyvtárosháza – Karácsonyi Ajándék 2010.
• Születésnapodra (Horváth Attilának)

Horváth Attiláról nyugodt lélekkel kijelenthető, hogy a magyar rock-szövegírás ikonja. Ebben a műfajban kevés – úgynevezett – szakember rendelkezik olyan empátia készséggel, mint ő. A lírai-rockos Koráltól a Bojtorjánig, Charlietól a heavy-metálos Ómenig, hihetetlen módon tud ráérezni az adott előadó egyéniségére; így hitelesen, mintegy testre szabottan kerülhetnek rögzítésre az aktuális dalok. Hogyan lehet valaki szövegíró, hogyan tud megfelelni a mindenkori kihívásoknak? A választ maga az érintett adja meg…  

Az előbb említett zenekarok (Taurus, Piramis, Korál) után a Som Lajos vezette Senatorral folytattad az alkotói munkát. Az ún. „nagy öregek” után, itt jórészt fiatalokkal dolgoztál együtt. Milyen volt a színpadi- és személyi kapcsolat köztetek?

Először szembesültem azzal a ténnyel, hogy – mindössze harminchárom évesen – én kezdtem „nagy öregnek” számítani.  És mit csinált ez a nagy öreg? Fidó bácsit (Varga Laci billentyűs, aki ma Amerikában él; régóta több gyerekes, megállapodott családapa) próbálta navigálni mindenkori zűrzavaros csajügyeiben. Például, megcsalásnak számít-e az, amiről nem tudok; valamint, miért csíp, ha pisilek, stb., ajajajaj… Szekeres Tomival a parketten, szőnyeg fölcsavarva, négykézláb óriási gombfocicsatákat vívott, vörösborozott és intellektuális filmeket nézett. Tartotta a lelket Gigor Karcsi (dobos, ma Svájc) barátnőjében, aki időnként bizonytalan volt a nála tizenvalahány évvel fiatalabb srác érzéseit illetően. Somnak próbált segíteni egyben tartani a társaságot, miközben Takáts Tamást hosszú éjszakai filozofálgatások és más agymenések közben igyekezett megtanítani normálisan inni.  Szóval, szerettem ezt a társaságot.

Tudomásom szerint Takáts Tamással közvetlen baráti viszonyba kerültetek…

Előtte több énekessel próbálkoztunk, tehetségesek és jók voltak, de valahogy egyikükkel sem akart a történet kerek egésszé válni.  Amikor Tomi neve felmerült, kicsit szkeptikus voltam – vajon túl a Karthago-n, mennyire veszi komolyan ezt a dolgot. Személyesen akkor még nem ismertük egymást. Először a Halászbástya éjszakai kocsmájában találkoztunk, abból az alkalomból, hogy – bár a végleges döntést még nem hozta meg -, valószínűleg beszáll a bandába.  Egy rövid időre kivontuk magunkat a nyüzsgésből, és egy viszonylag csendesebb helyre vonulva dumáltunk egy sort.  Azt mondta többek között, hogy mindig szeretett volna olyan dalokat – szövegeket – énekelni, amilyeneket a Piramis, de főképp a Korál. Emiatt utánanézett, megtudta, hogy ezeket egy Horváth Attila nevű valaki írta; akkor lett egy titkos gondolata, hogy valamikor majd szeretne ezzel az arccal együtt dolgozni. Mivel a Senator többek között ezt a lehetőséget is nyújtja, ezzel a kérdés el is dőlt. Azután elkezdtünk fecsegni minden másról, és értettük egymást.  Így van ez a mai napig is. Ritkán találkozunk, de tudjuk folytatni a befejezetlen mondatokat.
Hihetetlen agymenéseink tudnak lenni, pillanatok alatt képesek vagyunk – nem felszínesen – egymásra hangolódni, éjszakákat tölthetünk el különböző helyeken úgy, hogy egy másodperc sem unalmas. Rengeteg közös élményünk volt és van azóta is, és közben – pedig igazából ilyesmiről nem igazán beszélgettünk sosem – elkezdett saját magának kifejezetten jó dalszövegeket írni.

A barátságot erősítendő – mint már említetted – gyakran az éjszakai életbe is belecsaptatok. Maradtak erről az időszakról olyan élményeid, amit megosztanál velünk?

Az összes tokaji, rocktáboros éjszaka. A „Piaf” – éveken keresztül.  Mindezeken pedig vezérfonalként húzódik végig – életművem részeként – hogy komoly erőfeszítések, tudományos demonstrációk árán talán sikerült rávezetnem a kulturált alkoholizmus titkaira. Az ilyen jellegű oktatások végén, hajnalban aztán rendesen magunkra szoktunk maradni, olyankor pedig újabb téma bír felmerülni: sehol a láthatáron nincs egy nő, közben pedig ki tudja, hány hálószobában, hányan úgy alszanak el, hogy bár most ott lennénk velük! Látod, a piacgazdaság törvényei – kereslet, kínálat – sem tudnak mindig maradéktalanul érvényesülni.

Te hogyan látod Tamás művészi pályafutását? A tehetségének és habitusának megfelelő helyet foglal el a magyar zenei hierarchiában?

Nem igazán tudom, mi a magyar zenei hierarchia. Van ilyen? Ki állapítja meg? És ha valaki megállapítja, ezáltal létezik, akkor van ezzel nekünk bármi kezdenivalónk?  Besorolni akarjunk, vagy szembe gyalogolni?
Szerintem annyi, hogy csináljuk a dolgunkat, a lehető legkevesebb megalkuvással. Tamás éppen ezt teszi. Évtizedek óta saját zenekara van. Azt a zenét műveli, amit szeret.  Saját magának írja a nótákat, ahogy ő szeretné. Ismerik, szeretik, népszerű. Milyen kritériumok vannak még? Ja, persze, még valamennyi pénzt is keres, el tudja tartani a folyamatosan gyarapodó családját. Semmiben sem tökéletes, de mindenben emberi. Hiteles. Az én szememben ő az a figura, aki a mai napig őrzi a töltést, ami miatt annak idején mindannyian belekezdtünk a zenélésbe, a rockba, mindazzal együtt, ami ennek a világnak törvényszerű velejárója. Szabadságvágyban, az egyéni kiteljesedésre törekvő közösségi létezésben, gondolkodásmódban, értékrendben, kreatív kíváncsiságban – a hülyeségeinkkel, a tévedéseinkkel, az ideáinkkal, a depresszióinkkal együtt is nem sokat változva.
Nem az az érdekes, én hogyan látom Tomi pályafutását. Nem az a kérdés, milyen helyet foglal el bármiféle rangsorban. Az a fontos, milyen helyet foglal el a tükörben, és hogyan érzi magát, ha szembenéz.
Persze, ha ezt szeretnéd tőlem hallani, akkor kimondom: ez a „nemnormális”, nekem a testvérem. Becsülöm, tisztelem és szeretem. Azért, amit – és ahogy – csinál, és azért, amilyen.

A beszélgetés Hegedűs István Takáts Tamásról írott könyvében megjelent hosszabb interjú részlete.

„Tizenéves koromban költő akartam lenni…” 
 

A neves rock-szövegíróval Horváth Attilával hét éve készült utoljára interjú a Rockinform-ban. A mostani beszélgetés alapját az  idén aug.20. alkalmából kapott kitüntetése és a készülő Radics-Taurus Emlékkoncert szolgáltatta.   

Szövegírói pályafutásod kezdete nagyjából egyidős a Taurus ex-T.25-75-82 együttes megalakulásával. Hogy kezdődött kapcsolatotok, és egyáltalán, hogyan lettél szövegíró?

Tizenéves koromban költő akartam lenni. Már megjelent néhány versem különböző lapokban, amikor a hatvanas évek beat forradalmának hatására magam is zenekart alapítottam. Azonnal éreztem, hogy két szerelem – az irodalom és az új zene – örökérvényűen találkozott. Már a hatvanas évek közepén saját, magyar nyelvű dalainkat játszottuk. Az amatőr mozgalom különböző eseményein ismerkedtem meg sok-sok zenész között Som Lajossal és Balázs Fecóval is, akiket hamarosan már barátaimnak mondhattam. Több. Testvérek lettünk.
Hamarosan beláttam, zenészként nem vagyok kiemelkedő tehetség, alkatilag pedig lényegesen visszafogottabb vagyok annál, hogy színpadon állva képzeljem el a jövőt. Az írás viszont egyre fontosabbá vált, félelmetes lehetőséget jelentett számomra, hogy a saját nyelvünkön, a saját érzéseim és gondolataim alapján fogalmazhatom meg, hogyan érez, hogyan látja a világot a mi korosztályunk. És ezek a dalok egyetlen koncerten több emberhez juthatnak el, mint egy esetleges verseskötet hosszú éveken át. És a dalok előadói és befogadói igazi, létező közösségeket alkotnak, versek esetében sem erről, sem a hatás azonnali érzékeléséről nem lehet szó.
Elhatároztam, és tudatosan készültem rá, hogy dalszövegíró leszek. Abban az időben – 1971 – Fecó és Lajos éppen együtt zenéltek a Neotonban. Természetes volt, hogy velük próbálkozzam.  Ők is szerettek volna saját dalokat írni, de abban a zenekarban erre nem adódott lehetőségük. Zenében is akkor már a sokkal gazdagabb és összetettebb rockhoz vonzódtunk a Neoton slágeresebb stílusa helyett. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy saját zenekarról, saját stílusról és mondanivalóról kezdjünk gondolkodni. 1972-ben közösen alakítottuk meg a Taurust – igazi bemutatkozásunkat, életünk első nagy dobását. Radics Béla és Brunner Győző voltak a társaink.

Az együttes felbomlása után az ún. utódzenekarokkal (Tűzkerék,Korál,Piramis) folytattad az együttműködést. Itt nagyjából(ha alapjaiban nem is) de mégis csak három különböző stílusú, életfelfogású alkotóművész zenéire írtál szöveget. Horváth Attila hogyan tudta magában elhelyezni e különböző stílusokat?

Együtt lélegeztünk, együtt gondolkodtunk, barátok voltunk, ismertük egymást. Mindannyian, Fecó is, Béla is, Lajos is tudta, alkalmas vagyok arra, hogy szavakban, mondatokban megfogalmazzam azt, amit ők zenében tudnak elmondani. Minden emberben több lakik, van dühös, érzékeny, cinikus, meg mindenféle arcunk. A rock pedig kifejezetten alkalmas az ellentétek felmutatására. A legvadabb bandák is balladákkal, csendesebb, érzékenyebb dalokkal ellensúlyoztak. Ezek a kifejezetten szép dalok még ismertebbekké, szélesebb körben is elfogadottá, szeretetté tették őket. Bennem is ezerféle érzés létezett, létezik ma is, örültem, hogy lehetőségem van több oldalról, többféle módon is végiggondolni, megfogalmazni dolgokat. Még messzebb megyek: nem pusztán egy gazdag műfaj kontrasztjait tudtam követni és megjeleníteni magam is, hanem sok időt töltöttem más zenékben, stílusokban is. Az Ómentől Cserháti Zsuzsáig, Charlietól Koncz Zsuzsáig sok barátomnak érzett, általam is nagyon tisztelt nagy egyéniség „bőrébe bújva”.

Sokoldalúságodat bizonyítandó, életpályád során, kirándulásokat tettél a Bojtorján, Kern András, Delhusa Gjon zenei világába is, majd munkásságod 25 éves jubileumára megjelentették addig írt szövegeid gyűjteményét. Idén augusztus 20-án magas állami kitüntetést vehettél át. Elégedett vagy?

Egyrészt az ember soha nem szabad, hogy elégedett legyen. Az a halál. A végleges megnyugvás, a csönd. Boldog sem szeretnék lenni soha, mert a megtalált boldogság csupán egyetlen dologra ösztönözhet, konzerválni és soha nem elveszíteni az adott állapotot. Tehát mozdulatlanságra, minden változástól való félelemre visz. Szerencsére a természet, a sors nagyon bölcs – igen keveseket ítél erre a nyomorúságra.
Másrészt viszont nem akarok álszerény lenni, persze, hogy jólesik minden olyan visszajelzés, ami megerősít abban, hogy mások szerint is értékes dolgokat sikerült létrehoznunk – hiszen mindig közös munkákról kell beszélnünk. Folyamatosan egymást segítjük szeretethez, sikerhez, elismeréshez, mint ahogy az esetleges bukásaink is közösek.
Vannak szakma által nekem ítélt, megtisztelő díjaim, állami kitüntetésre azonban valóban soha nem számítottam. Különösen annak fényében, hogy napi politikai kérdésekben soha nem nyilvánítottam véleményt, valamint, hogy ennek okát számtalanszor elmondtam minden lehetséges fórumon. Nevezetesen, hogy talán az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, az az, hogy mások iránt is felelősséget érző művész, sokakra hatni tudó alkotó kötelező módon ellenzéki kell legyen, mindenfajta hatalommal szemben. Hiszen jobbítani szeretne, természetes, hogy kritikus szemmel kell szemlélje mindenfajta hatalom működését. Saját hitelét veszti, az őszinteség lehetőségét veszti, elvtelenné válik, ha ezt más, akármilyen kifizetődő, gyorsabb, komolyabb érvényesülést ígérő szereppel váltja fel. Kitüntetéseket pedig nem az ellenzék szokott sem kapni, sem osztani. A mi speciális helyzetünkben pedig ezt még fűszerezi az, hogy nálunk már mindenki volt hatalmon is, ellenzékben is – meg még lesz is -, hát akkor kinek jutna eszébe elismerésben részesíteni az őt (is) kritikus távolságtartással kezelő, a magas kultúra szemében egyébként is „egyszerű” dalszövegírót. A kitüntetésre egy szakmai közösség, a Magyar Zeneszerzők Egyesülete terjesztett fel, nekik ezúton is köszönöm. Amit végül átvehettem, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje természetesen hatalmas megtiszteltetés. Nagy örömet okozott, legalább akkorát, mint amikor egy ismeretlen lány csillogó szemmel és ártatlanul megölel egy koncert után.

Egy kicsit kanyarodjunk vissza a kezdetekhez! Muszáj megkérdeznem – annak ellenére, hogy a legtöbb szövegíró utálja ezt a kérdést – nálad, hogy működött: előbb készült a szöveg, amire később zenét írtak, vagy fordítva? Erre azért várnék választ, mert nemrégiben előkerült egy dalszöveg amit még a Taurus időkben írtál (Emberi szóval) és soha senki nem komponált hozzá zenét. A Pe-Csában rendezendő okt.22-i Radics-Taurus Emlékkoncerten ez a nóta ősbemutatóként fog elhangzani, a Team Rock Band zenéjével. Tehát: mennyire volt általános nálad a sorrend?

Végre egy röviden megválaszolható kérdés! Mindig zenére írok. Az említett dalt is zenére írtam, csak az elveszett, mivel már nem kerülhetett fel a zenekar műsorára.

Mik a terveid az elkövetkező időkre nézve?

Nincsenek terveim. Mielőtt bárki félreértené, gyorsan elmondom, most éppen mibe vagyok eltemetkezve: Charlie, Ómen és Korál lemezt írok, még nem is látszik a vége. Utána rögtön – már régen – aktuális Bill bátyó is. Mi a fenét tudnék még tervezni? Talán azt, hogy legyen egy év, amikor csak úgy, hallgatóként élvezhetek különböző jó zenéket. Meg hogy a fiam egyszer jó gitáros legyen, és találja meg az ő korosztálya egyszer majd legendává öregedhető szövegíróját.

Úgy legyen, köszönöm a beszélgetést!

Hegedűs István

Beszélgetés egy Illés klubesten. A házigazda Gittinger Tibor.

RADICS BÉLA
(1946 – 1982)

CSERHÁTI ZSUZSA
(1948 – 2003)

DACZI ZSOLT
(1969 – 2007)

BODOLA GYÖRGY
(1949 – 2007)

TUNYOGI PÉTER
(1947 – 2008)

TORONTÁLI ISTVÁN
(1948 – 2010)

Elindult…

…megérkezett

SZOMOLÁNYI LÁSZLÓ

(1989. november 24. – 2007. május 4.)

Otthonról hazafelé

Részlet a Piramis koncert DVD kiadványából (2006).

Részlet a Duna TV Rivalda című műsorából  (2007).

Részlet a Magyar Televízió Kincsestár című műsorából (1998).

Részlet a Magyar Televízió Dob+basszus című műsorából (2007).

Pedig Charlie hinduról mesélt…

Néhány pillanat a színpadon…

MARATHON KONCERT

2012. március 7.

A38

Sok-sok év után újból – vagy akár most először – együtt lehetünk.

Remélem, leszünk.

És együtt szerethetjük  egy valaha létezett zenekar valahogyan még most is élő dalait.

Naponta érkező információk itt:

Marathon együttes hivatalos Facebook-oldala. 

“1991-ben, amikor épphogy csak visszatértem önkéntes száműzetésemből, felhívott egy általam ismeretlen arc azzal, hogy csinált egy zenekart, és mindenképpen én kell írjam a szövegeket, a többit majd beszéljük meg személyesen. Az ilyen bejelentkezéseket mindig fenntartásokkal fogadom, de kapásból senkit nem utasítok el, ha nincs rá azonnal kézzel fogható okom. Megbeszéltünk egy időpontot, az ember feljött hozzám, bemutatkozott, Erdélyi László billentyűs, és hozott két nótát mutatóba. Nem hallgattuk meg, mert új zenéket kizárólag egyedül hallgatok meg, hogy egyértelműen kizárjak mindenféle külső befolyást. Azzal köszöntünk el, hogy majd meghallgatom a nótákat, és majd beszélünk. Néhány nap múlva rászántam magam, betettem a kazettát, aztán napokig a hatása alatt voltam. Valami nagyon eltalált. Magyarázhatnám bárhogyan, nem volna érdekes. A lémyeg, hogy beleszerettem a két nótába. Azonnal elhatároztam, ezt felvállalom, mert ezt nem tudom nem megírni. Viszonylag gyorsan jöttek az újabb és újabb felvételek, szép lassan elkészült egy nagylemeznyi anyag. Bevonultunk a stúdióba, kezdtük felvenni a nótákat. Akkor ismertem meg a zenekart, addig fogalmam nem volt, kik muzsikálnak a csapatban.

Erdélyi lászló volt a billentyűs (később övé volt az Unisex), Vámos Zsolt a gitáros (Exotic, PaDöDö, D, Nagy Lajos, ma Rock Band), Hetényi Pál az énekes (a legutolsó Ki MIt Tud győztese ének kategóriában), Szappanos György  (később Tátrai Band, Háború, stb.) a basszusgitáros és Berecz Endre (ex-Bikini) a dobos. Nevezhettük volna a társaságot akár szupergroupnak is, mégis fantomzenekar maradt. Egy lemez és összesen néhány klubkoncert maradt utánuk, amik visszhang nélkül múltak el. Néhány évvel később viszont, amikor a zenekar már nem is létezett, a lemez már nem is volt forgalomban, elindult egy érdekes történet. Kezdett a Marathon fű alatt terjedni, másolt kazettákon, diszkókban, házibulikban. Baráti társaságok terjesztették a maguk köreiben. Egyre több “nem buta zenére” vágyó fedezte fel valahogyan, és próbált hozzájutni bolhapiacokon, interneten – a nem létező zenekar elveszett lemeze kultuszlemezzé vált.

A megjelenés tizedik évfordulóján Vámos Zsolttal, a dalok zeneszerzőjével elhatároztuk, hogy csinálunk egy új lemezt. Azt mondtuk, egy CD-re ma már 70-80 perc símán elfér, ez nagyjából két hagyományos lemeznyi anyag – írjunk egy lemeznyi új nótát, és vegyük fel újra a régiek közül a jobbakat. Megtörtént. Végigjártuk a felvételekkel az összes kiadót, senkit nem érdekelt a dolog.

Most úgy döntöttünk, szabadon hozzáférhetővé tesszük az egészet. Hallgasson bele, aki szeretne, és töltse le bárki, aki szeretné. Ingyen.  Nem keresünk egy forintot sem, de inkább hallgassa néhány ember örömmel, minthogy valami páncélszekrényben elzárva pihenjen mindaz, amit mi magunk is örömmel hoztunk létre.”

Horváth Attila

A dalok innen szabadon letölthetők.
A legbiztosabb, mindig működő módszer a jobb egérgombbal a címekre kattintva a Cél mentése (Save target as…) opció alkalmazása.

Marathon 1992.

Ez a dal most nem mindenkié 

Megint egy éjszaka nem adott semmit

Poklok lovagjai

Dalok a szeptemberi hídon

Az első gyorsvonat Amszterdam felől

Időgép

Nagyvárosi éjszakák

Soha többé nem hallgatok bluest

Kopott házak hercege

Valahogy képzeld el

Instrumental

Marathon 2002.

Az 1992-ben megjelent lemezről itt is megtalálható dalok újra hangszerelt és újra felvett változatok.

Ez a dal most nem mindenkié

Csak a pénzem kérem vissza

Ő is

Lépcső Kaliforniába

Soha többé nem hallgatok bluest

Kopott házak hercege

Nagyvárosi éjszakák

Ezüst és kék

Elveszettek angyala

Rossz hírem van errefelé

Dalok a szeptemberi hídon

Az első gyorsvonat Amszterdam felől

Hova megy az utca nélkülem?

Időgép

Hova megy az utca…?

Néhány kikötő még útba ejthető

Ahol bor van, zene és nő

Házibuli nálam

Évszakok

Jöjjön már egy zenekar

Hérics Nándor portréi

Fél négy lesz tíz perc múlva

Ez a mánia

Veled is egy egész világ…

Könyvfesztívál 2010.

Maradj velem!

…nem vagy szép, de hát én sem vagyok egy filmsztár…

Kölykök a hátsó udvarból (2007)

Kincsestár Balázs Fecóval (1998)

Névshowr (2003)

Illés klub (2006)

A Piramisról  (2006)

Rivalda Balázs Fecóval  (2007)

Bencze show (2007)

Paraván – Kánya Kata műsora (2008)

Amikor ez a dal született, ’94 januárja volt, piszkos, unalmas és fáradt tél. Charlie első szólólemezére készültünk éppen, és olyan albumot akartunk írni, amelyben benne van az a húsz-egynéhány év, amit a rockban töltöttünk párhuzamos – a geometria törvényeit meghazudtolóan időnként mégis egymás felé közelítő – pályákon. A korai évek szellemét akartuk megidézni, amikor teljes lendülettel vágtattunk át a napokon, mindent meg akartunk kóstolni, mindent meg akartunk élni, és mindig az adott pillanat volt a legfontosabb, mert az volt az igazi, az volt a miénk, és nem érdekelt a holnap, mert az egy másik – távoli, idegen, megfoghatatlan – világ.
És talán még hiszünk abban is, hogy ha megkapjuk azt, amit soha nem kaphattunk meg, ha megtörténik a csoda, ha mégis jön a Rolling Stones, akkor újra együtt leszünk.
És tegnap megtörtént.
Egy kicsit későn, és nem úgy, ahogy elképzeltük.
Gigantikus, szinte hibátlan szuperprodukciót kaptunk, ugyanolyant, mint bármelyik földrész bármelyik metropolisa. Óriásszínpadon, huszonegyedik századi technikával, lézerrel, multimédiával, komputerrel. Megdördült a buli. Zene szólt kristálytiszta minőségben és lenyűgöző látvánnyal kísérve.
De mi nem erre számítottunk. Nem egy szuperprodukció tökéletesen kiszolgált nézői, hanem egy óriási és felejthetetlen házibuli elvarázsolt résztvevői szerettünk volna lenni. Amikor nem számít, hogy megint mindent megpróbált az eső, hogy elrontsa a kedvünket. Amikor nem számit, hogy néha hamis a gitár; nem jön ki egy-egy hang úgy, ahogy kellene. Amikor nem számít, hogy műanyag pohárból kell inni a sört – micsoda barbárság! – százötvenért.
Beindulunk, táncolunk, énekelünk, egyformák vagyunk. Szépek és fiatalok. Nyitottak és szerelmesek. Mert itt van Angie, Jumpin’ Jack Flash, a Honky-Tonk Woman és a többiek. Ünnep van.
Nekünk, személy szerint, egyes-egyedül kizárólag nekünk szólnak a mi nótáink, nekünk énekel Mick Jagger, nekünk gitározik Keith Richard és Ronnie Wood, nekünk dobol Charlie Watts, Gyönyörűek a mi barátnőink, amikor belefeledkezve a zenébe, melltartóra vetkőznek a langyos esőben, bőrükön visszatükröződnek a pillanatonként változó színű fények. Gyönyörűek a mi gyerekeink, akiket elhoztunk, hogy ők is érezzék, amit mi éreztünk nem is olyan régen.
Ha nem lennénk ilyen sokan – pedig jó ám, hogy ilyen sokan vagyunk -, közelebb kerülhetnénk a srácokhoz, beszélgethetnénk is, kezet foghatnánk velük, megcsókolhatnák a kedveseinket, akik ettől boldogok lennének – végül is ezt akarjuk: őket boldoggá tenni, nem? -, felejthetetlen este lenne. Talán utána még maradnánk is egy kicsit együtt sörözgetni, megdumálni, hogy mi is van most itt, meg a nagyvilágban, meséljetek, merre jártatok, merre indultok innen, ugye visszajöttök még…
Nem jött létre a kapcsolat. A zeneipar megasztárjai látogatták meg Budapestet, egy csomó ismert, régi jó nótát játszottak el – modernizált változatban – az összesereglett tömegnek. Hiánytalanul megkaptuk, ami a pénzünkért jár. We could get the satisfaction. Egy korszak végérvényesen lezárult. Őrizzük meg, ne felejtsük el.
Széledjünk szét és éljünk tovább úgy, ahogy tudunk. Több ilyen ünnep valószínűleg nem lesz már.
De ha mégis jön a Rolling Stones…

  (Megjelent: Új Magyarország, 1995.)

Az 1969 augusztusában megtartott Woodstock fesztivál 25. évfordulóját Budapesten is megünneplik. Mi maradt meg a világ máig legnagyobb és legsikeresebb rockünnepéből? Ami az álmokat illeti, nem sok. Ami a zenét – valóban új világ született negyedszázaddal ezelőtt egy jelentéktelen amerikai kisváros határában. Woodstock jelkép. Az ott készült többórás film ma is lázba hozza nézőjét. Cikkünk szerzője, Horváth Attila a magyar rockzene egyik sikeres szövegírója, a hatvanas évek végén diák – beatzenész volt. Most újra elővette a filmet, leült a video elé, és az időutazás megkezdődött. 

A hatvanas évek vége, a CSN&Y – a David Crosby, Stephen Stills, Graham Nash és Neil Young alkotta szupergrup – színre lépésének ideje a mai viszonyokhoz képest romlatlan és ártatlanul tiszta korszak volt: a rock egyetemes, nemzetközi nyelvvé és a fiatal nemzedékek határokat semmibe vevő tömegkultúrájává érésének utolsó fázisa.
A Byrds, a Buffalo Springfields és az angliai Hollies alapító tagjai által létrehozott, négyszólamú elővezetésben megszólaltatott, fok-ihletésű “életérzés”-rockot játszó csapat több értelemben is jelképpé vált. Nevük a hippimozgalmak lecsengés előtti kiteljesedését, a fesztiválok, nagy örömzenélések korát, a rock felnőtté válását idézi ma is. Jelképe lett a társaság a határok nélküliségnek is azzal, hogy az egészen addig egymással nagyhatalmi harcot vívó angol és amerikai rock soraikban együtt próbált megbékülve újabb utakat keresni. Legfőképpen azonban azt mutatták fel: a közös zenélés öröm, kiváltképp, ha az abban résztvevő minden egyéniség megőrzi önmagát.
A CSN&Y woodstocki színpadra lépése akkora durranás volt, hogy egy csapásra a legrangosabb nemzetközi sztárok sorába emelkedtek, további pályafutásuk során lemezeikből több tízmillió példány talált lelkes vásárlókra, koncertjeiken rajongóik megszámlálhatatlan serege töltötte meg az Államok legismertebb játszóhelyeit. Magyarországon akkoriban Woodstockról még csak nem is hallottunk, jóval később jutottak el hozzánk különböző csatornákon a hírek a rock egyik (vagy “a”) legnagyobb, akkor korszaknyitónak hitt (visszanézve viszont már tudható, hogy korszakot záró) ünnepéről.
Nem tudtuk, hogy mi vagyunk Woodstock nemzedéke. Lehet, hogy a Balaton mellett csavarogtunk, lehet, hogy a kötelező nyári termelési gyakorlat pokolba kívánt hónapját gyűrtük, lehet, hogy a pótvizsgára (nem) tanultunk azokban a napokban, amikor a Föld másik felén  százezren háromnapos együttlétre készültek a zene, a “fű”, a make love not war (szeretkezz, ne háborúzz) jegyében.  

FÜSTÖS KLUBOK ÉS A VILÁGHIMNUSZ  

A rockmozgalom kis klubokból indult, de rohamtempóban ki is nőtt belőlük. Az eleinte csak néhány ember előtt játszó bandák együtt és külön-külön olyan kultúrát közvetítettek, amelyet már a kezdet kezdetén sem lehetett kizárólag zenei jelenségként értékelni. Jelképekkel, rítusokkal, saját és sajátos nyelvezettel a zenekarok pillanatok alatt közösséget kovácsoltak a heterogén összetételű közönségből. Egyszerre táplálták az összetartozás és a – más kultúrájú közegekkel szembeni – különállás érzését.
Alapvetően persze nemzedéki ügyről volt szó. Más szórakozási formákat, másfajta életmódot kerestünk eszmélésünk idején, mint amilyen mintákat szüleink, illetve az előttünk járó generációk közvetítettek számunkra. Ez pedig közös volt mindannyiunkban, függetlenül attól, melyik zenekar rajongói voltunk, melyik klub közösségéhez tartoztunk. A nyelvi gátak ellenére is hamarabb szót értettünk mondjuk egy korunkbeli hollanddal, mint egy másfajta életfelfogással, életkorral megáldott emberrel, akivel történetesen ugyanabban az országban születtünk.
Petőfi és József Attila a miénk, s miénk maradna akkor is, ha megoszthatnánk akár a zulukafferekkel. Büszke vagyok rá, hogy létezésük formált engem, ugyanúgy, ahogy Jimi Hendrix életműve is.
Amikor zűrzavaros utakon hozzájutottam Mr. Hendrix lemezeihez, esküszöm, nem a tiltott gyümölcs élvezetének gyönyörűsége okozta, hogy évekre, talán örökre a hatása alá kerültem.  

FESZTIVÁLOK KORA  

A közösségélményt egyre többen akarták megosztani egymással, egyre többen voltak kíváncsiak a legnépszerűbb zenekarok produkciójára. A rock meghódította a kis klubok után a nagyobb koncerttermeket, később a csarnokokat, majd a stadionokat. A lemezeladások grafikonja is meredeken ívelt felfelé, az élmény szűkebb társaságban vagy egyedül, otthon a szobában is felidézhető, újra átélhető volt. A konzervált zenének még előnyei is voltak, az ember jobban oda tudott figyelni a finomabb megfogalmazásokra, zenei megoldásokra de az igazi mindig a koncert maradt. Természetes tehát, hogy a rock kivonult a sík mezőkön ácsolt alkalmi színpadokra, és ha már így történt, természetes volt az is, hogy az együttlétet nem zárta szűk időhatárok közé a nyitvatartási rend és hasonlók. Minden nemzedéki megnyilvánulás egy adott, fennálló értékrend tagadása is valamilyen formában. A rock és a hippikultúra – mivel világszerte hatalmas tömegekre hatott, és hátországát ezek a tömegek jelentették – elég erős volt ahhoz, hogy alternatívákat is kínáljon. Nemcsak a tagadásig jutott el, hanem az adott társadalomból való teljes kivonulást, önkéntesen szerveződő, önfenntartó, saját törvények szerint működő laza csoportosulások (kommunák) megteremtését, az egyén szabadságának lehető legszélesebb kiteljesítését hirdette.
Anarchisztikus volt abban az értelemben, hogy nem ismerte el semmilyen földi, mesterségesen létrejött hatalom létjogosultságát emberek és közösségek fölött. Eszmerendszerét azonban különböző filozófiai irányzatok (a zen buddhizmustól a marxizmusig) egybemosásával, tételeinek szabad, gyakran csak ösztönös felhasználásával alakította ki. A kommunák és az egyre nagyobb szabadtéri koncertek – ezt a kivonulást valósították meg a szó szoros értelmében is.
A koncerteken több zenekar és előadó váltja egymást a színpadon, a különböző helyekről érkezett, némileg talán eltérő ízlésű, de az alapértékekben egyetértő egyének és csoportok, a fellépő sztárok és kevésbé ismert pályatársaik rajongói sokszínű, szabad közösséget alkotnak. A rock életforma. Szóljon a zene állandóan. Reggeltől estig, estétől reggelig.
Ez a fesztiválok kora.  

YASGUR FARMJA  

A Mountain nótájának címét veszem kölcsön – a CSN&Y többször említett társulatán kívül ők voltak azok, akik dalukban maradandó emléket állítottak a rock mindezidáig legnagyobb szabású
ünnepének. Ezzel egyben segítettek beírni egy nevet a rock történelemkönyvébe, az aranylapokra: Max Yasgur nevét.
Az illető úr évtizedeken keresztül éldegélt nyilván nem csóró földbirtokosként, és ez így is maradt volna, ha történetesen nem az ő földjén rendezik meg a világtörténet leghíresebb rockfesztiválját. Vajon milyen meggondolásból adta bérbe földjét egy rockmegmozdulás szervezőinek? Pénzért.
Így a Woodstock nevű nem túl jelentős helység közelében lévő mezőn 1969. augusztus vége felé összejött pár százezer ember.
A szervezők csupán ötven-hatvanezer emberre számítottak, ami meghatározta az élelmezési, egészségügyi, stb. körülményeket. Ennyien azonban már napokkal a fesztivál előtt felvonultak és belakták a mezőt. A zene még csak a lelkekben szólt, de már elindultak az első hosszú “tripre”, megtörténtek az első coitusok, folyt az élet a maga természetes medrében.
Hosszú órákkal, napokkal előbb elindult csoportok érkeztek folyamatosan, pszichedelikus, látomásos színekre mázolt rozoga buszokon, ütött-kopott, vagy éppen vadonatúj autókon, a Szelíd motorosokat idéző járgányokon, vagy éppen stoppal, gyalog.
Folyt az egymásra találás, az éneklés, a tánc a réten, az alkalmi sátrak között, miközben a rendezők csapata és segítőik javában ácsolták a gigantikus méretű színpadot. Akkor már ország-szerte a sajtó figyelmének középpontjában állt Woodstock.
Egy álom kilenc hónapos előkészítés, szervezés, politikai huzavonák, irdatlan pénzügyi befektetések után lassan valósággá vált. Az eredmény: félmillió hálózsák – ennyivel valószínűleg körbe lehetne aludni a földet.
A rendőrség, a Nemzeti Gárda ugrásra kész volt, de nem kellett ugraniuk. Miért is kellett volna? Az eseményen pár százezer ember volt jelen, nem pedig egy félmilliós, minden tekintetben kiszámíthatatlan massza.
Láttuk a filmen, mert megszereztük kazettán – mi szerencsésebbek – valami agyonmásolt kópia formájában a nyolcvanas évek elején-közepén.  

HÁROM NAP ZENE, HÁROM NAP BÉKE  

A Kicsoda – (Who) – elnevezésű nemzedéki bálványzenekar volt Woodstock egyik sztárja, és talán az egyetlen ottani erőszakos cselekmény elkövetője, de ennek külön története van.
Amit persze – merthogy nem lehettem szemtanú – csak onnan tudok, hogy Ungvári Tamás öt évvel később megírta A rock mesterei című könyvében.
Történt, hogy az MC5 elnevezésű, kőkemény banda radikálisan politizáló vezetőjét az akkori NSZK-ban kilencévi börtönbüntetésre ítélték – írd és mondd – kettő darab marijuanás cigaretta továbbadásáért. A Who koncertje alatt a színpadra feljutó Abbie Hoffman diákvezér azt kiáltotta a mikrofonba, hogy a zene mindaddig értelmetlen, amíg John Sinclair börtönben van. Abbie Hoffmant a zenekar a szó szoros értelmében leverte a színpadról, ezzel az akcióval fejezve ki véleményét, miszerint a zene fontosabb a politikánál.
E felfogás ellenpontja, a politizáló rock történetének egyik legmegrázóbb pillanata volt Joan Baez woodstocki fellépése. A kristálynál tisztább hangú, törékeny csillag férje azokban a napokban kezdte meg társaival együtt éhségsztrájkját az egyik szövetségi börtönben, ahová azért került, mert a vietnami háború elleni tiltakozásul nyilvánosan elégette a katonai behívóját. Az énekesnő egy szál gitár kíséretében énekelte Joe Hill balladáját, majd gitárját is letéve, gyönyörű, a mező fölött nyugtalanítóan áradó hangjával – egy fájdalmas néger spirituáléval – kápráztatta el félmillió, néma csendben figyelő hallgatóját.
Country Joe pedig cinikus hangvételű, tiltakozó dalával megénekeltette a tömeget. „Jó amerikai anyák, ne sirassátok, apák, ne tartsátok vissza fiaitokat, a haza szólítja őket, háborúba kell menniük egy távoli, veszedelmes, gonosz, vörös kis országba! Egy-kettő-három: miért harcolunk? Siessünk, ne késlekedjünk, hogy még idejében meghalhassunk. „
Az egyre hangosabb, több százezres kórus egyértelműen adja a világ tudtára a dallal: elég volt!
Woodstock jelszava: három nap zene, három nap béke.  

WOODSTOCK GYERMEKEI  

Nézem a videót, az erősítőn faldöngető hangerő, Richie Havens és a Motherless Child.
Kavargó, színes tömeg, szinte beláthatatlan sokaság, a közelképeken tiszták az arcok, a mosolyok.
Joan Baez gyermeke Woodstock után pár hónappal született, de van valaki, akinek sikerült pontosan egyidősnek lennie. Helikoptereken negyven-ötven orvos érkezett a helyszínre, a hadsereg önzetlen segítségével. Volt bőven dolguk. De a legszebb feladat annak az orvosnak jutott, aki az örömzenét árasztó színpad mögött egy viszonylag nyugodtabb, csendesebb helyen világra segítette Woodstock igazi gyermekét. Az egyik szervező hangosbeszélőn tudatta a hírt:
- C. D. MacGee jöjjön a színpad mögé, megszült a felesége!
John Sebastian az apának, az anyának dedikálta szelíd dalát: “Klassz gyerekeitek lesznek” – mondta.  

JOE ÉS AZ ESŐ  

Joe Cocker sheffieldi kétkezi munkásból mára a rock egyik nagy öregje lett; barátságos, fényes állócsillag. Sokszor becsapott, sokszor kifosztott bálvány, egyszerre minimum nyolc hangon elfúló sikolyai, valamilyen ismeretlen, belső koordináció irányította, néha szánalmas, néha komikus mozgása ellenére is maga a végtelen szelídség, annyi szeretetteljes jelző talán nincs is, amennyit róla már leírtak.
Woodstockban még csak huszonöt éves volt és lenyűgöző.
Woodstockba ő hozta az esőt is: “Még az egek is megnyíltak a hangjától…”
A félmillió ember még ennek is önfeledten örült, pedig a viharos szél, a percek alatt feketére váltó ég, a hirtelen jött felhőszakadás, úgy tűnt, elmossa a bulit. De mindenki tudta, hogy ez az ünnep nem érhet így véget. Csak együtt és nagyon kell akarni, és előbb-utóbb eltakarodnak a felhők.
“No rain! No rain!” – énekelte az ázott kórus, a ritmushoz felhasználva minden elérhető, kézbeakadó tárgyat, botokat, konzervdobozokat, ki tudja, honnan előkerült afrikai dobokat, üvegeket, kanalakat. A zene a letakart, áramtalanított színpadról leköltözött a mezőre, pillanatok alatt létrehozva a világtörténet legnagyobb létszámú esőűző zenekarát.
Fiúk, lányok, felnőttek, gyerekek meztelenül táncoltak együtt az esőben. Ez csak egy ráadás, mondták, jó, mert megtisztít. Csak ez a hülye sár ne volna!
Másokat az sem zavart. Táncoltak, ugráltak, csúszkáltak benne, míg újra ki nem sütött a nap. Akkor pedig egyetlen hatalmas nudista stranddá változott a környék.  

JÓSLATOK ÉS VIRÁGOK  

A fesztivál menet közben változott szabad koncertté. A szervezők pénzén és azokén, akik kezdetben mégis megvásárolták az eredetileg sem drágán árusított jegyeket.
A rendezők (maguk is fiatalok) a látvány, a hangulat hatása alatt mosolyogva legyintettek elúszni látszó millióikra, egyiküket sem érdekelte a ráfizetés: nem baj, az a fontos, hogy megrendezzük. Ez a buli megéri. Ilyen még nem volt.
Valaki így foglalta össze: “Most válik el az új kultúra a régitől. Mi itt jól megvagyunk rendőrök, fegyverek, ruhák és gond nélkül. Nem számít, a városokban mi lesz. Ez van, és ez bármikor újra megtörténhet. Ez a lényege az egésznek.”
Meg az, hogy “ha félünk kimenni az utcára, vagy rámosolyogni valakire, akkor az egész életnek nincs semmi értelme”.
Á környékbeli farmerek, üzlettulajdonosok sem számokban gondolkodtak. Azonnal és önzetlenül siettek segíteni, amikor látták, hogy szükség van rá. Ha ezek a gyerekek éhesek, enni kell adni nekik – mondták és ingyenkonyhákat állítottak fel a szomszédos farmokon. Távolabbról helikopterek szállították a helyszínre a gyógyszereket, konzerveket, a hatalmas felhőszakadás után pedig száraz ruhákat dobáltak a magasból a bőrig ázott kölykök közé.
Egy társaság konténer-WC-ket szállított a mezőre, egyik üzemeltetőjük, miközben tisztította, fertőtlenítette, papírral és szagtalanítóval töltötte fel a fülkéket, belemosolygott az őt éppen filmező kamerába. Két felnőtt fia volt, egyikük valahol ott tolongott a mámoros sokadalomban, míg a másik talán éppen akkor indult helikopterpilótaként újabb bevetésre Vietnamban.
Majdnem elfelejtettem: a helikopterek nemcsak élelmet, gyógyszereket, ruhákat szórtak a tömeg közé, hanem virágokat is…  

“NEKEM ELÉG, HOGY ITT ÜLHETEK”  

A film nagyon közel tudja hozni az arcokat.
Egy stoppal érkező pár beszél a kamerák előtt. A lány kommunában él már két éve, a szülei lassan kezdenek belenyugodni, bár az anyja meg van győződve róla, hogy gyermeke a pokolra fog jutni. A lány mosolyogva mondja: – Én ebben nem nagyon hiszek.
A fiú – akivel szeretik egymást, jókat hancúroznak, kapcsolatuk szabad és kötetlen – bevándorlók gyermeke. Apja eleinte azt hitte, a kommuna, amelyben fia él, nem más, mint egy komcsi kiképzőtábor.
“Mostanra mesterkélt lett minden drog, forradalom . . . Nem akarok gyökeres változást. Én én akarok lenni, és kell egy hely, ahová elvonulhatok meditálni az élet dolgairól… A politikusok pszichiátriai esetek. Nem kell a hatalmuk. Nekem elég, hogy itt ülhetek. Odafönt ülni semmivel sem értelmesebb, mint itt… Sokan nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel, azt hiszik, itt majd választ kapnak . . . Ezért jönnek ide… A zene nem olyan fontos…
A többiek talán másként gondolják, a zene pedig szünet nélkül szól. A Ten Years After és felejthetetlen nótája, az I’m Goin’ Home, Alvin Lee tízperces jutalomjátéka, maga a tombolás.
A színpadon világsztár bandák váltják egymást, hosszú a névsor. Ma már besétálhat az ember bármelyik lemezboltba, és megvásárolhatja Woodstockot is.
Együtt jöttünk, mert egy az úticélunk, mondja a kamaszpár, de nem biztos, hogy végig együtt maradunk. De azért szeretjük egymást.
Két zenekar között, az átszerelési szünetben a hangszórók üzeneteket harsognak. Ki hol veheti át a szükséges gyógyszert, hol lehet kajához jutni, ilyeneket.
És köztük – ugyanolyan szűkszavúan – ezt:
“Marilyn Cohen! Rick vár az információnál, mert feleségül akar venni.”  

EGY KORSZAK VÉGE  

A harmadik nap hajnalán Jimi Hendrix búcsúztatja az ünnepet. A tömeg lassan szétoszlik. A hátramaradók és a helybéliek megpróbálják eltakarítani a környéket ellepő szemetet. Néhányan guberálnak, találnak ezt-azt, ami valamire még jó lehet. Valaki egy pár szakadt lábbelinek örül, az övé még szakadtabb.
Sokáig tart, amíg kiürül a tér. Sokan nem is nagyon akarnak elindulni, még nem hiszik el, hogy vége van. Várják, hátha jön még egy zenekar, az nem lehet, hogy ilyen visszavonhatatlan, végleges csend legyen.
Ha a valóságban nem is, belül még kavarognak a dallamok.
De hétfő van. Amerika nekilódul, termelés van, biznisz, háború, egyszóval: hétköznap. Ettől kezdve azonban egy generáció hisz abban, hogy megmutatta a világnak, lehet másképp is, a dolgok megváltoztathatók, ezzel a három nappal új korszak kezdődött. “Három nap zene, három nap béke.”
Nem kellett hozzá sok idő, hogy súlyosan csalódjanak. Egy másik helyen, egy másik fesztiválon az értelmetlen erőszak kioltotta egy fekete diák, bizonyos Meredith Hunter életét, és valami mást is . . .
Egy korszak úgy ért véget, hogy valójában el sem kezdődött.  

(Megjelent: Interpress Magazin, 1994.)    

Zeneszerzők, zenészek, előadók, szövegírók különös egymásra utaltságban léteznek. Csak közös munkában, együtt gondolkodva képesek létrehozni valamit, amivel – arányaiban, visszajelzéseiben már nem egyformán, de mégis – közös sikerek és kudarcok folyamán, külön-külön is végigjárják saját útjukat. A jubileumi könyv készítése során Kiss Sándor újságíró a másik oldal gondolataira volt kíváncsi.

Az 1997-ben készült interjúk mellett folyamatosan próbáljuk nyomon követni a neten elérhető, hasonló beszélgetéseket, bejegyzéseket, véleményeket.

Balázs Fecó

Charlie

Demjén Ferenc

Heilig Gábor

Hetesi Péter Pál (2007)

Kapuvári Gábor

Kiss Zoltán

Maróthy György

Rónai Egon

Rózsa István

Som Lajos

Szigeti Ferenc

Takáts Tamás

Tunyogi Péter

Vámos Zsolt (2007)

Závodi János

Zeffer András

Nem tudom, Attila hogy van ezzel, de nekem ő a legjobb barátom. És szerzőtársam már huszonöt éve.
A IX. kerületi Úttörő Házban találkoztunk először valami Ki mit tud? selejtezőn. Mind a ketten a saját amatőr zenekarunkkal indultunk a mezőnyben. A pályámat tekintve két okból volt fontos ez az esemény. Az egyik, hogy a nézőtéren és a büfében ténferegve összehaverkodtunk Attilával, a másik, hogy ekkor fedezett fel magának a Neoton együttes.
Amikor Som Lajos bekerült a Neotonba, Attilával már nagyon jó barátok voltunk. Később, amikor Lajossal kiváltunk és megalakítottuk a Taurust, az neki is fordulópontot hozott az életében. Felhagyott a zenéléssel és szövegeket kezdett írni a dalainkhoz. Tudtam, hogy előzőleg is foglalkozott írással, de a Neoton esetében nem jöhettek szóba a szövegei, hiszen Pásztor Laci egyfajta vérszerződést kötött az akkor nagymenő S. Nagy Istvánnal. A Taurus volt Attila életében az első olyan lehetőség, ahol széles rétegekhez is eljuthattak a gondolatai. Volt olyan bulink a Budai Ifjúsági parkban, hogy közel tízezren tolongtak a nézőtéren. Szerzőként én is ugyanazt éltem át, mint Attila, mert a Neotonban csak billentyűs voltam, dalszerző nem. Gyakorlatilag ettől datálódik kettőnk közös pályája. Az lehet a sors különös kegye, hogy egymásra találtunk, viszont az már nem véletlen, hogy ennyi esztendőn keresztül együtt is tudtunk maradni. A dalainkról nem beszélek, mert az idő és a közönség minket igazolt. Annak ellenére, hogy mindketten nagyon az elején jártunk az életünknek – magyarul zöldfülűek voltunk -, olyan dalokat sikerült összehoznunk, amelyek a mai napig benne élnek az emberekben. (Kőfalak leomlanak, Anyám, vigasztalj engem, stb.) És ez sem véletlen! Annyira éreztük és érezzük egymást ma is, hogy ilyen emberi kapocs csak keveseknek adatik meg. Nagyon hálás vagyok ezért a sorsnak, vagy a gondviselésnek. Ennek a közös hullámhossznak azért van néhány konkrét magyarázata is. Nem csak az, hogy szomszédos és nagyon hasonló kerületben nőttünk fel, de az is, hogy mi módon. Mindketten nagyon korán elveszítettük az édesanyánkat, így a családi környezet – ami leginkább meghatározza egy gyermek szellemi fejlődését -, valamint a légkör és az adott kor, ami az utcákon, grundokon körülvett minket, azonos érzésvilágot épített föl bennünk.
Később, már felnövő, de még korántsem érett fejjel iszonyatos bulikat csináltunk együtt. Ha Attiláék József utcai lakása beszélni tudna, abból is kerekedne egy terjedelmes könyv. Többnyire oda vittük fel a csajokat és ott buliztunk. Emlékszem egy éjszakára, amikor egy orvostan-hallgató srác is hozzánk csapódott. Az volt a flúgja, hogy mindenáron diszkós akart lenni. Vesztére velünk volt Cintula is, aki pár unikum után tanítgatni kezdte.
- Így tedd fel a lemezt, ezt mondd, ilyen sorrendben játszd a dalokat – magyarázta neki a diszkós trükköket. Mondanom sem kell, hogy csupa hülyeséget hordott neki össze. A srác pedig, egyre csillogóbb szemekkel és lelkesedéssel hajtotta végre a félrészeg Cintula instrukcióit. Mi meg, majd megszakadtunk a röhögéstől. Később a lemezlovas jelölt még az éjszaka közepén hazament újabb korongokért, hogy azzal is gyakorolhasson. Hajnalra teljesen eláztunk, a szemközti rendőrség bejáratánál posztoló közeg pedig értetlenül bámult az orra előtt himbálózó bakelitekre, amiket Attiláék ablakából damillal lógattunk elé.
A sikereink ellenére a Taurus nagyon rövid életűnek bizonyult. Mielőtt leálltunk volna, kénytelenek voltunk tagcserét eszközölni a basszusgitárosi poszton. Som helyére Zorán érkezett. Bár így elkészülhetett néhány felvételünk, mégsem tudtunk együtt maradni. A Taurus egy részével (Brunner Győzővel és Zoránnal) külföldre mentünk zenélni, miközben itthon Som Lajos megalakította a Piramist. Attilával ők is barátok voltak, ezért adta magát, hogy együtt dolgozzanak. Sokan nem tudják, de majdnem Piramisos lettem magam is. Ez úgy történt, hogy amikor a Lévai nevű billentyűsük kivált, Som megkeresett, lépjek be hozzájuk, hogy Gallaival közösen billentyűzzünk és énekeljünk. Akkor még Révész nem volt a zenekarban. Én nem ezt választottam, hanem Korál néven megalakítottam Koncz Zsuzsa kísérő zenekarát. Amikor Zsuzsával megszakadt a kapcsolatunk, úgy döntöttem, maradjon meg a nevünk, de csináljuk végre a saját nótáinkat. Az első – már önálló életet élő – Korál dal, a Hazafelé szövegét nem Attila írta, hanem Rusz László álnéven Földes „Hobo” László. Ez persze nem jelentette azt, hogy megszakadt volna a barátságunk. Amikor itthon voltam, minden alkalommal találkoztunk, amikor pedig külföldön, rendszeresen leveleztünk.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem zavart egy cseppet sem, hogy Attila a Piramisnak ír, hiszen azzal, hogy már nem kísérő csapat, hanem rockzenét játszó, koncertező banda lettünk, egyben riválisává is váltunk egymásnak a Piramissal. Mivel Attila egyidőben mindkét zenekarnak írt, így nála csapódhatott le leginkább ez a probléma. Tudomásul kellett vennem, hogy Lajos ugyanolyan barátja Attilának, mint én, ezért nem tudott nemet mondani egyikünknek sem. Én csupán egyszer hoztam szóba ezt a kettősséget, de tudomásom szerint Soméknál ez elég gyakran előjött. Valójában ezt a közönség soha nem kifogásolta, pedig elég markáns tábora volt a Piramisnak és a Korálnak is. Hogy mégis működhetett a két banda, az a zenei különbözőségnek köszönhető. Szerencsére, Attilában mindkét világ tökéletesen megvolt, így a Piramis szövegek nem voltak „Korálosak”, és fordítva. Velünk kapcsolatban Attila még egy kis elégtételt is érezhetett, mert én soha nem mondtam, hogy a szövegei ne a saját nevén szerepeljenek, mint a Piramis első időszakában. Számomra világos volt Lajosék szándéka, és úgy érzem ennyi idő elteltével beszélhetünk róla nyíltan. Az köztudott, hogy S. Nagy István is írt szövegeket, viszont Attilához képest elenyésző számban. Az ok, hogy mégis ő volt a Piramis kirakatában, egyszerű: rajta keresztül tudták elfogadtatni a bandát a lemezgyárnál és más hivatalos fórumokon. Taktikus, ám Attilát illetően nem a legkorrektebb megoldás volt. Mindegy, ő valahogy belement ebbe a kompromisszumba.
Biztos vagyok benne, hogy amikor állami szinten tönkretették a hazai rock műfajt, majd következett a „diszkóvilág” az megviselte őt is, de hála a sokoldalúságának, mindig tudott dolgozni. Hol a színház, hol a country világában. No és velem is, hiszen mi folyamatosan írtunk dalokat.
Pár esztendeje, amikor válságba került a magánéletem, akkor is hozzá fordultam. Vége lett egy tizennégy éves kapcsolatnak, ami nagyon padlóra tett. Attila szó szerint befogadott. Nem azért kötöztem hozzá elsődlegesen, mert fizikailag nem volt hol laknom, hanem, azért hogy segítsen átvészelnem és kilábalnom abból a krízisből. Nem volt könnyű. Már csak a külsőségek miatt sem. A harapós kiskutyámat odavittem a macskáik közé… De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy Attiláék ápolgatták a lelkem, és ami ennél is fontosabb, rávezettek azokra a hibáimra, amelyeken változtatnom kellett. Egy életen át hálás leszek azokért a hónapokért.
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a pályafutásom alatt mennyi dalomnak írt másvalaki szöveget. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak rajta kívül is profi szövegírók, de ahogy eddig, ezután is vele szeretnék dolgozni. Nem csak a barátságunk, de amiatt is, hogy ugyanabban a talajban gyökerezik, mint én. Ezáltal tökéletesen hiteles és életszagú gondolatokat tud hozzátenni a zenéimhez.

A pályafutásom legelején találkoztam Attilával. Ez egyben a többi kollégám pályafutásának elejét is jelentette, hiszen abban az időben kezdtek az itthoni zenészek azzal foglalkozni, hogy ne csak a Radio Luxemburg és más fogható adók által sugárzott külföldi dalokat koppintsanak fonetikusan „levett” angol szövegekkel, hanem saját szerzeményű nótákat is írjanak. Ehhez természetesen, szükség volt magyar szövegekre, pontosabban szövegírókra. Sokan ezt nevezik a rock hőskorának. Az Olympia nevű zenekaromnak néhány dalt már Attila írt. A szövegein kívül, mint ember is nagyon mély benyomást tett rám. Ezt követően elváltak az útjaink. Nekem szó szerint bolyonganom kellett, ő pedig itthon próbálta végigjárni a maga útját. Nagyon ritkán voltam itthon, de valahogy úgy hozta a sors, hogy szinte minden alkalommal összetalálkoztunk. Volt, hogy egy évben csak egyszer, de akkor átbeszélgettük az éjszakát, volt, hogy majdnem egy egész nyarat együtt töltöttünk a füredi Marinában. Én a zenekarommal dolgoztam ott, az ő akkori barátnője pedig a műsorban énekelt.
Számomra világos volt, hogy szinte az első pillanattól kezdve megérezte, hogy milyen vagyok, tudott rólam és benne maradtam. Ritka az, hogy valaki akkor is szeressen, amikor nem vagyok a csúcson. Attila ilyen volt. A mi generációnk olyan kort élt át, amely számtalan buktatót és akadályt tett elénk. Attila azon kevesek közé tartozik, akik meg tudtak maradni őszintének. Mi már olyan munka és baráti kapcsolatban vagyunk, hogy soha nem veregetjük egymás vállát, nem dicsérgetjük a másikat, és amikor valami nincs rendben, bátran elküldjük egymást a francba. Ez persze nem az a drasztikus és alpári veszekedés, sokkal inkább az őszinteség gátlástalan megnyilvánulása. Nem is tudnék vele komolyan összeveszni, hiszen nem az a figura. Intelligens és művelt, de ami ezeknél is fontosabb, hogy hatalmas szíve van.
Magyarországon nagyon kevesen vannak, akik szólni tudnak az emberekhez, és Attila közülük az egyik legjobb. Ráadásul, nem megalkuvó. Például, sohasem ír olyanoknak, akikben nem hisz, még akkor sem, ha ahhoz komoly anyagi érdekek fűznék.
Amikor a hetvenes évek végén egyre több időt töltöttem itthon, gyakran szóba került, hogy kellene valamit csinálnunk együtt. Közben, megalakult a Tátrai Band, amely évekkel késleltette azt, hogy Attilával dolgozzak. Eleinte még sajnáltam is egy picit, hogy egyfajta „kötőféke” lett Tibuszék zenekara a mi dédelgetett álmainknak. Isteni ajándéknak tartom a mai napig, hogy egyszer csak felkérést kaptam a szólóanyagom elkészítésére, így Attila végre képbe kerülhetett. Akkor még úgy terveztük, hogy Dusánnal, Presserrel, Lerch-el és vele készítjük el az albumot, ám  a stáb  egyik fele lemorzsolódott. Maradt Horváth Attila és Lerch Pisti.
A pályafutásom néhány évtizede alatt nem tapasztaltam szövegírótól olyan ráérzést velem kapcsolatban, amelyet Attila produkált a soraival. És ez még nem minden! Életemben több ezer dalt elénekeltem már, de legtöbbször fenntartásokkal fogadtam a magyar nyelvű nótákat. Alapvető dolog, mégis csak kevesen tudnak helyes prozódiával dalszövegeket írni. Hiába stimmel a szótagszám és a ritmus, az még nem minden. Attila az első – és egyelőre úgy néz ki, az utolsó is – aki úgy ír nekem, hogy páratlan élmény énekelni a dalait. (Természetesen vannak még hasonlóan tehetséges kollégái, csak én még nem dolgoztam velük.) Ha csak elolvasom a szövegeit, már a szavak dallamvezetése is magával ragad. Nem szeretnék megsérteni, vagy lekicsinyelni egyetlen szövegírót sem, de a mi műfajunkban a zene elsősorban a zenéről szól. Mindig is úgy tartottam, hogy a szöveg a zenének egy kelléke, csak nem mindegy, hogy milyen kelléke. Éppen ezért meghatározó, hogy a muzsikához írt mondatok mennyire verik szét, épülnek bele, vagy mennyire erősítik és viszik előre a dallamból sugárzó érzéseket. Soha nem gondoltam volna, de Horváth Attila ráébresztett arra, hogy az elénekelt szavak akár száz százalékig fontos részei lehetnek a dalnak. Akkor, amikor egy jó muzsikához ilyen szövegek párosulnak, robbanhat a bomba. Gyakorlatilag, ez történt az első szólólemezemmel.
Attila esetében annyira szerves részesei lettek a dallamnak a szövegek, hogy ez által elveszítette a magyar nyelv a csúnyaságát. Csak egy példa erre: Amerikában néhány embernek megmutattam a nótákat angolul, majd később magyarul is. Egybehangzóan azt állították, hogy az eredeti nyelven énekelt számok sokkal szebbek, mint az angol verziók. Hiába nem értették a gondolatokat, a dalok mondandója és hangulata egyértelmű volt számukra. Pillanatok alatt megtanulták és énekelték – még ha hibás magyarsággal is – a sorokat, majd hosszan áradoztak arról, hogy milyen lüktetése és dinamikája van a szövegnek. Olyan is volt, hogy azt hitték, spanyolul énekelek, ami pedig köztudottan az egyik legszebb csengésű nyelv a világon.
Számomra nyilvánvaló, hogy Attilában nem kevés zenei véna van, különben nem lenne képes ennyire azonosulni a dalokkal. Úgy tartom, ha egy szöveg ritmikailag rendben van, sőt még a története is érdekel, de nem passzol  a dallamhoz, akkor abból inkább legyen vers, vagy készüljön belőle könyv, de ne dalszöveg! És ez fordítva is igaz! Pár klasszikus költőnk bizonyára forogna a sírjában, ha meghallaná, hogy némelyek milyen piszlicsáré dallamokat húztak egy-egy csodálatos sorukra. Egy esetben vagyok hajlandó ezt elfogadni, ha a zene legalább olyan minőségű, mint a próza, mert különben gusztustalan az egész.
Aki már dolgozott Horváth Attilával, tudja, hogy mennyire alaposan átgondolva adja ki a szövegeit a kezéből. Talán emiatt van, hogy annyira határozott és biztos a dolgában. Ha valaki mégis kétkedik, vagy hibákat keres a soraiban, rendszerint falakba ütközik. Persze, ez csak látszólagos hajthatatlanság Attila részéről, mert néha előfordul, hogy meg tudjuk győzni az igazunkról. A legtöbbször viszont, csak hetekkel, hónapokkal később értjük meg, hogy miért is ragaszkodott olyan konokul a véleményéhez és utólag igazat adunk neki. Én már kevesebbszer mondok neki nemet. Akkor is így van ez, amikor a koncertek után teljesen fáradtan kiszállunk a buszból, hogy végre búcsút intve egymásnak hazafelé vegyük az irányt. Ilyenkor szokott elém állni és az ő jellegzetesen cinkos pillantásával megkérdezi tőlem: Ugye, azért még elmegyünk valahová?! Ekkor beülünk valamelyik ismerős helyre, beszélgetünk, sztorizgatunk és gyűjtjük az élményeket és ötleteket a következő közös munkánkhoz.
Nem hiszek a tanult dolgokban. Attila profizmusát is legnagyobb részt a vele született tehetségnek tulajdonítom. És ami szintén gyarapítja az erényeit, hogy megmaradt olyannak, ahogyan elkezdte a pályáját. Lelkében a finomságok, véleménye a világról, tartása és egyenessége mit sem változott az elmúlt évtizedekben.
Abból az alkalomból, hogy kereken huszonöt éve tevékeny részese a magyar rockzenének, azt kívánom, hogy soha ne fogyjon ki az ötletekből, és maradjon meg ugyanolyan jó embernek, mint amilyen eddig is volt! Isten áldja meg!

Valamikor a hatvanas évek végén ismerkedtünk meg. Ő is ahhoz a körhöz tartozott, akikkel gyakran összefutottunk a bulikon és az éjszakában Már akkor is ugyanolyan éjszakai, filozófus-lelkű rockernek számított, mint mi. Délután háromkor kezdtünk élni, ami másnap hajnalig tartott. Nagyon sok közös élményünk volt. Bulik, csajozások, balhék.
Hiába futottunk párhuzamos pályán, amit ő letett az asztalra, az iránt hatalmas tisztelet ébred bennem. Egészen más irány az övé, de gyakorlatilag ugyanazt keresi a szövegeiben, amit én is. Mindig is kívülálló volt a szakmában és az is maradt. Talán ettől látja olyan jól az élet dolgait. Ha leülünk beszélgetni – nem csak úgy, mint haverok, hanem komolyan -, hamar kiderül, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk. Például, soha nem próbáltunk az aktuális divatnak megfelelően írni. Mindketten öntörvényűek vagyunk, magunk határozzuk meg az életünk szabályait és ahhoz szigorúan ragaszkodunk. Ez abból fakadhat, hogy az a korosztály, amihez tartozunk, épp azért, mert nem egyszerű dolgokon ment át, hihetetlen energiával és tenniakarással rendelkezik. Úgy érzem, ez az energia még jó pár évig kitart bennünk.
Abban viszont különbözünk, hogy én nem csak szövegíró, de énekes is vagyok. Ilyen szempontból Attila sokkal hátrányosabb helyzetben van, több okból is. Nélküle nem jöttek volna be úgy a Piramis nótái, ahogy berobbantak. Az ő gondolatait tanulták meg és énekelték a közönség soraiban és általuk jutott el az ideológia az emberekhez, mégsem tudják nagyon sokan, ki is az a Horváth Attila. Ő ki van szolgáltatva az előadóknak. Ha én kint állok a színpadon, éneklem a saját dalaimat, szövegeimet és tapsol a közönség,  tudom, hogy az a személyemnek szól. Attila nem lehet biztos abban, ha éljenzik az előadót, akinek a szövegét alkotta, akkor eszébe jut-e valakinek ő is. Pedig neki is szüksége van a sikerre, a visszajelzésekre. Ha a közönségtől nem is gyakran kapja meg az elismerést, a szakmán belül rengetegen figyelemmel kísérjük, értjük és szeretjük őt.
Annyira párhuzamos pályát futottunk be, hogy akár rivalizálhattunk is volna, de ez soha nem jutott az eszünkbe. Sokkal inkább kikértük egymás véleményét bizonyos dolgokról. Legutóbb például az új lemezem kapcsán. Van egy sora a szövegnek, amit senki nem értett meg, pedig tudom, hogy miért írtam. Kíváncsiságból megmutattam Attilának, akinek első hallásra teljesen világos és érthető volt a szándékom. Ismét bebizonyosodott, ami az ő szövegeire is igaz, hogy nem baj, ha azok nem  egyből adják magukat. Aki akarja, meg tudja érteni. Attila szövegei eléggé mélyek és filozofikusak ahhoz, hogy ne csak egy napig, vagy egy-két hónapig maradjanak meg az emberekben, hanem évtizedekig.

Az Attilával alapított Vihogó Fegyencek Asztaltársasága jó nagy botrány volt, engem majdnem kirúgtak a Puskás Tivadar Távközlési Technikumból Pedig csak egy kedves, baráti társaság volt, semmi más. Szerettünk jókat nevetni – magunkon. Ez a szokásunk azóta is megmaradt. Engem áttettek egy másik osztályba. De megalapítottuk a Soul Bridge együttest . Voltak igazi, számomra komoly megdöbbenést okozó koncertjeink is, például  a Makarenko – ma nem tudom milyen -  utcai Közgáz  klubban, nagy színpad, és teltház. Utánunk játszott egy Sztár nevű zenekar, benne egy üvegszemű , féllábú ember, akit véletlenül Deák Bill Gyulának hivtak. A Soul Bridge egyébként címszó a Ki kicsoda a magyar rockzenében című lexikonban.
Nagyon szeretem a szövegei által sugallt hangulatot. Egyszer a Magyar Nemzetbe irtam egy teljes éves értékelést, az volt a címe, hogy Rock? Ugyan!. A Bojtorján együttes első albumáról azt írtam, hogy ennek a lemeznek a szövegei egyszerűen tökéletesek. Mintha nem ugyanaz a Horváth Attila irt volna , aki már annyi közhellyel untat bennünket. Természetesen nem a szövegei közhelyesek, csak amikor egy életérzést a nyolcadik, tizedik nóta hoz elő, akkor úgy gondolom, hogy ismerem már. Attila felhivott, és azt mondta, ha még egyszer így megdicsérsz, akkor baj lesz. A kedvencem Attila szövegei közül , az Otthonról hazafelé, ami egy meg nem jelent  Varga Miklós lemezen hallható, azaz nem hallható. Én rengeteget hallgattam, és rengeteg kazettára másoltam át másoknak.
Attila remete. Egészen furcsa az az élet, ahogyan ő él. Bezárkózik a lakásába, elvárja, hogy ott mindenki megjelenjen, szerintem még a büdös életben  nem lépett ki a lakás ajtaján.
Amikor kint elkezd szürkülni, ő  akkor villanyozódik fel. Teljesen  kicseréli az életet, mert ha eljárna az éjszakába, kluboktól klubokig, kocsmától kocsmáig, barátoktól barátokig, akkor azt mondom , szüksége van az éjszakára. Igy teljesen megfejthetetlen számomra.
Attilának rossz a PR-ja. Nem tették őt  a megfelelő helyre a szövegírók között Lehet hogy ez a bezárkózás visszaüt.
Pedig  annak idején mozgékonyabb volt mindannyiunknál. Igaz, hogy minden tevékenységéhez, rajzoláshoz, iráshoz, zártság kell. De valahogy az ember azt gondolja, hogy a rockzene, a rockzenei alkotás nem tűri a zártságot. Nem ismerek még egy rockalkotót, aki ilyen remete életet él. Persze az is lehet, hogy nem él remeteéletet, csak számomra tűnik így, de ez mindegy. Elég az, hogy én ilyennek látom. Régebben, középiskolában, sokkal többet csavargott. Megjelent az éjszakai közszereplési  helyeken, volt egy barátunk a Rákóczi-tér szomszédságában, vele is voltak izgalmas kalandjai. A helyszín nem véletlen.
Mindig is irigyeltem a sikereit a nőknél, Attila az ilyen ügyekben az easy come, easy go elv alapján áll. Ismertem egy pár nőjét, az egyikkel  ma is jóban vagyok. Jópofa, ahogy megismerkedtek. Attila a Rózsavölgyi Zeneműboltban dolgozott, farmer nadrág, farmer mellény. Bejött a nő, és nem látott hivatalos kereskedő formát, és odafordult hozzá, ” Maga eladó?”  mire a válasz: hát, ha van rám vevő!
Azt megelőző időszakban nagyon sok bort megittunk, mert a főiskolán, ahova jártam, fél évet kihagytam, és elektromos csöveket vizsgáltam a postán. Ő meg telefonműszerész volt a szomszéd épületben , úgyhogy rendszeresen átjött, vettünk valami Zöldszilvánit, és megnéztük mi van az üvegben.
Bár, igazából a nagy időszak az volt, mikor együtt muzsikáltunk. Az volt a jó.

Érdekes, de Attilát a feleségemen, Eszményi Vikin keresztül ismertem meg. Akkor épp Lengyelországban élt kint, mivel pár évig ott volt nős ember. Úgy kerültek kapcsolatba Vikivel, hogy az ottani turnéján az ő felesége tolmácsolt. Mi csak évekkel később ismerkedtünk meg személyesen, amikor a Bojtorjánban zenéltem. Két ember volt az életemben, akivel a bemutatkozásunk után percekkel olyan érzésem támadt, mintha már száz éve ismernénk egymást. Az egyik Ihász Gábor, a másik Horváth Attila.
Kerek-perec ki merem jelenteni, hogy Attila nem csak szövegírója volt a Bojtorjánnak, hanem az az alkotója is a csapatnak, aki kitalálta és megvalósította azt a világot, ami a Bojtorjánt Bojtorjánná tette. Sokan csak a rock műfajával azonosítják őt, de van neki egy másik szerelme is, nevezetesen a country. Valahol érthető, hogy kötődik ehhez a balladisztikus műfajhoz, mert ő is azon kevesek közé tartozik, akiknek van mondanivalója az embereknek, és nem ijed meg, ha le kell írnia egy kerek történetet. Biztos vagyok abban, hogy az általa megírt helyzeteknek és sztoriknak a legnagyobb részét megélte. Amit viszont nem, azt úgy tudta tálalni, hogy kétség sem férhetett a hihetőségükhöz. Az hagyján, hogy borzasztóan jó a stílusérzéke, de minden leírt sora igaz is. Még az is, amit nem élt meg valóságban, de amikor papírra vetette, önmaga is elhitte, hogy az megtörtént.
Számomra Horváth Attila a zenének született. Világ életében ott legyeskedett a bandák körül, szövegeket írt, gitározgatott – talán van is olyan dal, amelynek ő csinálta a zenéjét, én pedig a szövegét -, és egyáltalán kipróbált mindent, amit csak lehetett. A műfaj minden tagját, mozgató rugóját és hangulatát ösztönösen érzi. Két féle szerzőt ismerek el a szakmában. Az egyik ésszel ír, de oly módon, hogy nem lehet belekötni, annyira csillogó aggyal születnek a művei, a másik pedig szívből és vénából. Hozzám ez utóbbiak állnak közelebb. Természetesen, Attilát is ide sorolom.
A Bojtorjánon belül azok közé tartoztam, akik erősen eljártak vele éjszakázni. Sőt, tisztán emlékszem, hogy 1983 augusztus 24-én a Kis Olimpiában ünnepeltünk egész éjjel, ugyanis akkor született meg a kisfiam. Erről jut eszembe egy történet, ami Attilának a hihetetlen empátiás képességét és a jó megérzéseit igazolja.
Valahová utaztunk a „bogárhátú” Wolksvagenemmel, miközben cseszegetni kezdtem, hogy miért nem csinál már végre gyereket. Az egész onnan jött, hogy Viki épp akkor volt terhes. Nézett maga elé és csak ennyit mondott:
- Ha tudnám, hogy a kiscsávó olyan könnyed, lezser, meg olyan mosolygós lesz, mint a ti fiatok, akkor biztosan belevágnék.
Hangsúlyozom, hogy még meg sem született a gyerekünk és azt sem tudtuk, fiú lesz-e, vagy lány, nem hogy milyen tulajdonságokkal fog bírni. Azóta a gyerekem már tizennégy éves. Fiú, könnyed, lezser és mosolygós.
A legelső közös munkánk Viki első, Eszményi című albuma volt. Akkor már nagyon kamáztuk egymást. Attól számítva a mai napig ő az egyetlen ember, aki rajtam kívül szöveget írt a zenéimhez. Olyannyira igaz ez, hogy amikor nemrég megcsináltuk Hernádi Judit lemezét, akkor is hozzá fordultam. Gyakorlatilag majdnem készen voltunk, de megkerestem, hogy legalább egy nótámhoz írjon szöveget. Tudtam, hogy akkor dolgozott Charlie harmadik lemezén, és nagyon be volt havazva, de úgy éreztem, a Hernádi-anyag nagyon jó lesz, így azon Attilának is szerepelnie kell.
És ha már Charlie-nál tartunk, hadd mondjak erről is néhány szót! Charlie és Attila sikereit nem tartom véletlennek, sokkal inkább egy hihetetlenül ritka és szerencsés találkozásnak. Arról van szó, hogy Charlie személyében Attila száz év után végre találkozott egy olyan emberrel, aki úgy néz ki, olyan a hangja és olyan életet él, amilyenek Attila szövegei. Hiába adott a jó zene és a jó szöveg, ha az énekes, aki előadja a dalt, nem tud azonosulni az előzőekkel maximálisan, nem képes hiteles lenni. Furcsa, de Attila számtalan zenekart kitalált a pályája során, mégis el kellet telnie rengeteg évnek, meg kellett születnie dalok százainak, hogy rábukkanjon arra a Horváth Charlie-ra, akivel ezt a sikert már évekkel ezelőtt megérdemelték volna.
Kevesen tudják, de elkészítettünk három színdarabot is. Egyet a televízió felkérésére Császárok címmel, egyet Debrecenbe, a Tom Sawyer-t, a Fekete esernyőt pedig Egerbe. Ebből is látszik, hogy mennyire sokoldalú és tehetséges pali. Iszonyú végletekben tud hiteleset alkotni. Csak két példát hadd mondjak! Megírt a Piramisnak egy akkora slágert, mint a „Kóbor angyal”, majd egy Fekete esernyő című kuplét.
Ő egy nagyon mély érzésű, nagyon nagy szívű – meg merem kockáztatni, azt is, hogy bölcs -, már-már a zsenialitás határát súroló, de időnként hihetetlenül fárasztó figura. Hogy a zsenialitás közelében lévő ember, mi sem bizonyítja jobban, hogy néha akkora hülyeségeket képes leírni, hogy olyan nincs is. Ezeken aztán jól össze is veszünk. Mert veszekedni azt nagyon tudunk. Csak egy példa arra, hogy min szoktunk rendszeresen hajba kapni: évtizedek óta hiába mondom neki, hogy egy nótán belül ne írjon le négy, vagy öt olyan bemondást, amelyekből külön-külön is kijönne egy újabb dal, mert az egyszerűen pazarlás. Minden hiába, nem tudtam meggyőzni soha. Persze könnyű neki, van miből pazarolnia.
Bámulom azt a rock and roll szemléletét, ahogy évek óta ül egy Déli Pályaudvar környéki lakásban, és „lefocizza” ezt az életnek nevezett akármicsodát. Holott mellette nagyon sokan kerestek nagyon sok pénzt, és fényűzően tengetik az életüket. Azt hiszem, ez őt egy cseppet sem foglalkoztatja. Azaz, talán mostanában kezdi piszkálni a csőrét egy kicsit, hogy mehetne neki is másképp. Ami viszont maradéktalanul bejött Attilának, hogy amit ez a szakma képes adni egy szövegírónak, azt mind megkapta. Talán, még egy kicsivel több népszerűség is jut majd neki.

Ezer éve ismerjük egymást. Még azokból az időkből, amikor Som a Taurusban játszott. Esténként hol az Erzsébet sörözőben, hol a Royalban futottunk össze, ahol a zenészek rendszerint találkoztak.
Természetesen, mint a legtöbben a szakmában, én is figyelemmel kísértem a pályáját. Vitathatatlan tehetsége van a szövegíráshoz, viszont az sem elhanyagolható, hogy mindent megtett azért, hogy az írás mesterségének a legapróbb részleteit is elsajátítsa. Kevesen tudják, de Attila nem csak gitározni tanult, de később, amikor már világos lett számára, hogy a dalszövegírásra teszi fel az életét, még énektanárhoz is eljárt vagy két évig. Pusztán csak azért, hogy megtudja, milyen dolga van egy énekesnek a szövegekkel. Nem véletlen, hogy az általa írt dalokban nincsenek például, prozódiai bakik.
Attila talán azzal is kitűnik sok pályatársa közül, hogy nem csak mélyen érző művész, de magas szintű mestere is a szakmájának. Mert a szövegírás szakma is, aminek megvannak a szabályai, és azokat, mint bármi mást, meg kell tanulni és be kell tartani. A szövegei kristály tiszta logikával úgy simulnak a dallamhoz, úgy építkeznek, jutnak el a csúcsra és csendesednek el, ahogyan a zenei alap azt megköveteli.
A több évtizedes barátságunk ellenére, csak nemrég adatott meg, hogy az én zenéimre is írjon. A legutolsó KGB-albumra három szöveget adott, amelyekben egyetlen betűt sem engedett javítani. Teszem hozzá, nem is volt rá szükség.

Az első Horváth Attila élményemnél még csak a nevével sem találkoztam, mert az a Piramishoz fűződik, ahol nem szerepeltették őt sehol. Mindezek ellenére gondolatban szinte második apámnak tartottam azt, aki megírt olyan szövegeket, mint az „Őszintén akarok élni”. Akkora hatással volt rám a Piramis, majd később a Korál szinte mindegyik sora, hogy a középiskolában, amikor dolgozatot kellett írni, akkor is belőlük merítettem. Egyszer az volt a feladat, hogy József Attila két soráról értekezzünk. Én szinte egy az egyben a Korál Válaszra várva című dalát írtam le. Valahogy így: „Nehéz napokban, amikor József Attila magára maradt és nem találta sehol a nyugalmát…” Mondanom sem kell, hogy ötöst kaptam rá.

Valamikor a hetvenes évek elején megismertem a rádióból egy Horváth Attila nevű táncdalénekest, aki egy idő után eltűnt a nagynyilvánosság elől – ha jól tudom, bárokban énekelt -, majd egyszer csak olvastam a Rádió Újságban, hogy Horváth Attila a Piramis szövegírója. Hatalmas képzavar támadt bennem, mert stílusában és gondolatiságában ég és föld volt a két “korszak” között. Később derült csak ki, hogy valójában két különböző illetőről van szó.
Az igazi barátság – ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni – Fecón keresztül kezdett kialakulni közöttünk. Az első sitkei kápolna-koncerten ültünk le először beszélgetni, ami hajnalig tartott. Számtalan telefon-beszélgetés és összejárás következett, amelyek mára egy kicsit megritkultak az elfoglaltságaim miatt. Ez persze, csak kifogás…
Volt az életünknek egy olyan pontja, hogy majdnem munkakapcsolatba kerültünk. Felkértek arra, hogy hozzunk létre egy lemezkiadót. Szerencsére nem lett belőle semmi. Én lettem volna az ügyvezető igazgató, Attila pedig a művészeti vezető. A megbízók megígérték a pénzt, az irodát és mindent, ami csak szükséges egy ilyen vállalkozáshoz, sőt még szabad kezet is ahhoz, hogy azt szerződtetünk, akit csak akarunk. Attila már össze is írt egy listát, ami nem volt egy rossz névsor. Mielőtt azonban kimondtuk volna a végső igent a felkérésre, kételyem támadt a megbízóink iránt, ezért megmondtam Attilának, hogy nem vállalom. Az ok egyszerű: nem láttam biztosítottnak az anyagi hátteret, így nem akartam abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy a leszerződtetett művészeinknek olyat ígérjek, amit mások miatt nem tudok teljesíteni. Attila épp azt az időszakát élte, amikor nem adogatták egymásnak a kilincset a különböző kiadók és együttesek a szövegeiért, ezért hallatlan lelkesedéssel fogott neki a készülő lemezcégnek. Ráadásul, számára teljesen kockázatmentesnek tűnt a feladat, hiszen nem kellett pénzügyekkel foglalkoznia, amihez – ő is bevallja – nem ért. Amikor telefonon közöltem vele a döntésemet, azt mondta, hogy ő akkor is megcsinálja. Később, amikor kiderült, hogy mennyire igazam volt, és mennyire blöff volt az egész, ő is belátta, hogy jól döntöttem, de maradt benne egy tüske. Talán a mai napig úgy gondol rám, hogy akkor cserben hagytam, holott tudja, hogy csupán megkíméltem egy őrültségtől. Másfél évbe telt, amíg sikerült kibeszélni magunkból az ügyet és elmúlt Attila haragja. Biztos vagyok abban, ha tényleg korrekt módon összejön minden, az nagy változást jelentett volna az ő életében. Még arra is hajlandó lett volna, hogy “már” délben megjelenjen a hivatalban.
Így viszont, megmaradhatott annak, aki évtizedek óta mindig is volt: egy éjszakai életet élő, bohém, kivételes tehetségű szövegírónak.
A kivételességét mi sem bizonyítja jobban, mint a nemrég óriási sikerrel lezajlott Korál koncerten való nyilvános szereplése. Az a ritka pillanat fordult elő, hogy Fecóék behívták a színpadra, megköszönni a munkáját. Ez még rendjén is lett volna – bár Attila esetében ritka, mint a fehér holló -, de ami még soha nem sült el jól, az ő esetében nagyon is működött. Nem csak hajlongással és integetéssel köszöntötte a publikumot, de a mikrofonhoz is odalépett. Ezt, nem biztos, hogy kellene – gondoltam magamban, de nem azért, mert Attilában kételkedtem volna, sokkal inkább a közönségben. És megtörtént a csoda: az rendjén van, hogy nem fütyülték ki, de pár mondata után olyan vastaps kíséretében tudott lemenni a színpadról, amilyet még nem tapasztaltam “civiltől”.
Tudom, hogy nem csak én éreztem azon az estén egy kis elégtételt Attila elmúlt huszonöt évéért.

Attila szerint én vagyok az, akinek a legtöbb lemezt írta. Ha jól számolom, akkor legalább nyolc albumon dolgoztunk együtt. Leszámítva a Varga Miklós Band első időszakát, nem is emlékszem más szövegíróra a munkáim kapcsán, mint Horváth Attilára.
Húsz éves sem voltam, amikor Som Lajos felkért, gitározzak a Senator nevű együttesben. Hatalmas megtiszteltetésnek vettem, hogy együtt dolgozhatunk. Már csak azért is, mert Radics Béla miatt kezdtem gitározni, akinek ő is írt szövegeket. Gyerekkori bálványaimról, a Piramisról és a Korálról nem is beszélve.
Soha nem felejtem el a bemutatkozásunk pillanatát, amikor Som felvitt hozzá, majd kijelentette, én írom az új együttesének az összes dalát. Mire én átnyújtottam egy kazettát, amin rajta voltak a nóták. Tetszettek neki a dalok, ám az első szöveget, amit írt, visszaadtam, mert nem tartottam jónak. Mint kiderült, valójában a nóta nem volt az igazi. Ezt mindketten beláttuk, így fel sem került a lemezre. A többi már telitalálat volt.
Nem egy generációhoz tartozunk, mégis pillanatok alatt barátok lettünk. Sokat jártam fel hozzájuk, ahol mindig jól éreztem magam. Attila többnyire meggyújtott egy-egy füstölőt, vagy gyertyát, iszogatunk és beszélgetünk. Hamar kiderült, hogy mennyire filozofikus alkat, és az is, hogy számtalan közös pont van az érdeklődésünkben.
A Senator pályája túl korán véget ért. Úgy érzem, Attilának és nekem fájt a legjobban. A mai napig büszke vagyok azokra a dalokra. Kár értük.
Azóta, ha nem instrumentális lemezt készítek, csakis Horváth Attilával íratok szövegeket. Még a Szekeres Tamás Project külföldön, angol nyelven megjelent albumaihoz is ő álmodja meg a sorokat. Amikor a magyar származású holland énekesünk, Edwin Balogh bekerült a bandámba, akkor sem volt ez másként. Vele egyébként is különösen jóban van Attila. Mivel én inkább otthonülő típus vagyok, képtelen volt magával vinni az éjszakába. Talán csak egyszer, akkor sem éreztem magam valami jól. Edwinnel már más a helyzet! Nagyon egymásra találtak ebből a szempontból is. Ha Budapesten jár az énekesünk, többnyire Attilánál lakik. Pesten mindkettőjük kedvenc éjszakai bárja a Piaf. Olyannyira, hogy azóta a lemezborítóinkon ezzel a névvel szerepel az énekes: Edwin „Piaf” Balogh
A dalok szövegeihez nagyon keveset értek, de azt tudom, hogy Attila kerüli a harsány és divatos fordulatokat, sokkal inkább az árnyalt poénok híve. A szövegeinek olyan mondanivalója van, amelyen el lehet gondolkozni, ráadásul minden lemezénél egységesen erős színvonalat produkál. Éppen ezért, nagyon kevés hibával dolgozik, azok is szinte jelentéktelenek. Egyszer fordult elő, hogy megkértem, írjon át egy refrént, mert új dallamot találtam ki. Először hallani sem akart a változtatásról, de amikor megmutattam a friss verziót, elismerte, hogy tényleg jobb a réginél. Öt perc alatt kész volt az új szöveg.
Nagyon nagy bánatomra mindketten annyira le vagyunk terhelve, hogy már egy éve tervezgetjük a találkozásunkat, de még nem jött össze. Persze, nem ezen múlik a barátságunk, hanem azon, hogy mennyire vagyunk benne egymás szívében. Azt hiszem, ezzel nincs probléma.
Ha idén nem is, jövőre biztosan gyakrabban látjuk egymást, mert szó van arról, hogy nekifogunk régi álmunknak, egy rockoperának.

Attilával 1993-ban dolgoztam együtt először, amikor szóba került a Balázs Ferenc és a Korál című lemez elkészítése. Ők ketten Fecóval hosszú évek óta összeforrott szerzőpárost alkottak, amit én sem szerettem volna megbontani. Már csak azért sem, mert mindkettőjük munkáját külön-külön is nagyra értékelem. Attilát is aközé a három szövegíró közé sorolom, akiknek a rendszerváltás után is maradt mondandója az emberekhez. A másik kettő Demjén és Dusán.
A kiadónk által megjelentetett Korál-album után következett Horváth Charlie-é. Ők ketten már régóta készültek együtt dolgozni, de ez csak pár éve jöhetett létre. Hozzájuk társult Lerch Pisti, így születhetett meg az első Charlie lemez. Az eredmény mindenki számára nyilvánvaló. Nagy öröm számomra, hogy Attilának az általam legkiemelkedőbbnek tartott mindhárom sikerkorszakához közöm lehetett. Igaz, hogy a Piramis és a Korál esetében csak érintőlegesen, hiszen évtizedekkel ezelőtt élték fénykorukat, és én csak részese tudtam lenni az újjáélesztésüknek – akár egy koncert, akár egy lemez erejéig -, ám Charlie robbanásánál teljes mértékben ott lehettem.
Meglepő volt számomra, hogy Attila mennyire mai tudott lenni Charlie szövegeit illetően. Nem siránkozott, nem ragadt le, hanem olyan életérzéseket fogalmazott meg, amelyek teljes mértékben tükrözték a kilencvenes évek Magyarországát. Aki húsz évvel ezelőtt is szólni tudott a közönséghez és ennyi idő elteltével, minden változás ellenére ma is képes erre, az a szememben nagyon nagy ember. Mindig is jobban szerettem a nehéz, de zseniális alkotókat, mint a könnyen kezelhető iparosokat. Számomra Attila nehézsége egyrészt a makacsságából fakad. Másrészt, abból a nem biztos, hogy egyértelműen negatív tulajdonságából, hogy egy produkció kapcsán többet akar annál tenni, mint hogy megírja a szövegeket. Egy picit zenei rendezői, egy picit látványtervezői szerepet is magára vállalna. Tudjuk, hogy azért szól bele ezekbe a dolgokba, mert a magáénak is érzi az egészet, és tökéletes végeredményt akar, de nem mindig könnyű kezelni a túlpörgéseit. Ez számomra nem is jelentett igazán konfliktust Attilával, csupán megfigyeltem ezt a tulajdonságát.
Úgy tartom, Horváth Attila pályájának harmadik virágzása Charlie-val kezdődött és napjainkig tart. Ennek a ragyogásnak a holdudvarába tartoznak a Cserháti Zsuzsának írt dalai is. Bár abban biztos voltam, hogy Attilának írnia kell a Cserháti lemezre, aggályaim is voltak ezzel kapcsolatban. Az rendjén volt, hogy egy vele azonos korú férfi – mint Charlie – esetében hiteles gondolatokat tud megfogalmazni, de vajon mire képes egy olyan nővel kapcsolatban, mint Zsuzsa? Szerencsére a félelmeim nem igazolódtak be, mert mély érzésű és valóban hiteles dalok születtek.

Azt hiszem, egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben ismerik Attilát a szakmából, mert mi már a hatvanas évek végén együtt dolgoztunk. Az első mutatvány, amelyben közösen ügyködtünk, a Taurus együttes volt. Ezt megelőzően már vagy három éve tudtunk egymásról. Ha jól emlékszem, akkoriban basszusgitározott is. Hogy írt-e előzőleg szövegeket, azt nem tudom, de az biztos, hogy ez volt az első olyan csapat, ahol nagy nyilvánosságot kaptak a gondolatai. A Taurus-szal kapcsolatban nagyon sajnáltam, hogy engem onnan kiraktak, de ez volt az ára annak, hogy végre elfogadja a bandát az akkori kultúrpolitika. Sajnáltam, mert a készülő lemezünk lett volna az első heavy-rock album Magyarországon, amely egységes zenét, egységes ideológiát és egységes szövegrendszert mutatott volna fel. Mindezekhez nagyon sok köze volt Horváth Attilának, hiszen ő írta a szövegeinket.
- Anyám, vigasztalj engem, A kőfalak leomlanak, A lány, akire szerelemmel nézhetek – hogy csak néhány akkori szerzeményt említsek, amelyek máig a magyar rockirodalom gyöngyszemének számítanak. Épp ezért szoktam azt mondani, hogy Attila nem szövegíró, hanem  „rock költő”!
Rendelkezik azokkal az érzékekkel, amelyeket a hatvanas évek hippizmusa hordozott magában, amelyeket én is, és mindazon zenészek, akik velünk együtt kezdték a pályát, pontosan érzünk. Bár Attilával szintén egy korosztályba tartozik Bródy, vagy Dusán, mégis megkockáztatom, hogy jobb náluk, mert lényegesen lelkibb és érzelmesebb figura. Épp ez volt a titka a Taurusnak, majd később a Piramisnak és a Korálnak is – amelyeknek mind Attila írta a szövegeit -, hogy ahhoz a sarkított, kemény rockzenéhez oda volt téve az a nagyon nagy lélek, amit ő képviselt. Teszem hozzá, ugyanezt képviselték a zenészek is.
Ami még hatalmas erénye, hogy pillanatok alatt képes volt felvenni azt a fonalat, amelyet a muzsikus a zenéjével, vagy az ötleteivel letett elé. Vallom, hogy a szövegíró nem erőszakolhatja meg a zeneszerzőt, és ez fordítva is igaz! Attilával ilyen szempontból soha nem volt baj, sőt azóta sincs.
Mint társ, ugyanolyan értéket képviselt a szememben, mint bármelyik zenekari tag, csak neki nem  hangszer lógott a kezében, hanem toll. A szívére, a lelkére és az agyára ugyanúgy szükségünk volt. Talán csak annyiban különbözött tőlünk, akik a reflektor fényében álltunk, hogy soha nem volt akkora pofája. Amíg én például, lépten nyomon hangoztattam a véleményemet, ő addig sokkal megfontoltabb volt.
Az, hogy ránk, zenészekre sokkal több fény esett, mint a szövegíróra, a többi tollforgatónak is problémát okozhatott. Sajnos, az ő munkájuk olyan jellegű, hogy hiába követik el az íróasztal mögött a gyöngyszemeiket, ha nincs mellettük egy csapat, amelyik kiviszi a gondolataikat a négy falon kívülre, hiába zseniálisak, csupán a fióknak tudnak melózni. Az megint más kérdés, hogy mi maximálisan tisztában voltunk vele, hogy nélküle mi sem tartanánk ott, ahol tartunk.
A Taurust követően külföldön dolgoztam, és csak ‘75-ben hoztam össze a Piramist. Számomra nyilvánvaló volt, hogy oda is Attila írja a szövegek nagy részét. Néhány nóta erejéig S. Nagy István is besegített a sokéves tapasztalatával. Az ideológia folytatása, amit Radics Béla a Tűzkerékkel, majd később velünk, a Taurus-szal elkezdett, egyértelműen Attila feladata volt. Azzal, hogy ennek a két csapatnak a gyökerein felnőtt a Piramis és a Balázs Fecó vezette Korál, kijelenthetem, hogy Radics úgy halt meg, hogy maga után hagyott egy olyan örökséget, ami a mai napig meghatározza az egész műfajt. Ha valamelyik felhő széléről láblógatás közben lenéz, nyugodt lehet, mert volt értelme annak, amit alkotott.
Amikor meglódult a Piramis szekere, volt olyan év, hogy több száz bulit játszottunk. Attila ahová csak lehetett eljött velünk, amikor pedig nem, a turné szédelgéséből előkerülve megvoltak azok a helyek, ahol összefuthattunk egy kis dumálásra. Ez a szoros kapcsolat is hozzátett ahhoz, hogy a szövegei ténylegesen rólunk és a velünk kapcsolatos élményekről szóltak. Muszáj volt, hogy minden percben érezzük egymás közelségét, ízét és bűzét, ettől lehetett hiteles az egész történet.
Hihetetlenül együtt volt a csapat, amelyben mindenkinek megvolt a maga szerepe, amit csak ő tudott. Ettől voltunk egységesek. A legjobb példa arra, hogy ezt mennyire érezte Attila is, a Piramis Plusz című albumunk volt. Révész távozása azt váltotta ki belőle, hogy erre az albumra olyan sorokat írt, hogy első hallásra bárki azt mondhatta, nem ugyanaz az illető követte el a szövegeket, mint a korábbi Piramis-lemezeken. Pedig, azokat is ő írta.
Amikor vége lett a Piramisnak, következett az „arany-botrányom”, majd abból kikecmeregve megalakítottam a Senatort. Mondanom sem kell, hogy ismét  Attilát kértem fel szerzőtársnak.
Az egész Senator ügyet a magyar könnyűzene akkori irányítói legnagyobb szégyenének tudom be. Baromi jó csapat volt, baromi jó zenével és szövegekkel. Nemrég hallgattam meg újra két Senator nótát és felállt a karomon a szőr. Engem már nem lehet átbaszni, ha valamire beindulok, annak jónak kell lennie. És azok a dalok jók is voltak, csakhogy nagyon sokan tettek azért, hogy ne érhessünk oda, ahová megérdemeltük volna. Tudomást sem vettek rólunk, majd egyszerűen eltapostak. Gyakorlatilag, ez volt az utolsó közös munkánk Horváth Attilával.
Engem annyira hazavágott ez a szakmai kudarc, hogy elhatároztam, többé nem adom oda magam így a rock and rollnak. Biztos vagyok benne, hogy Attilát is megviselték azok az évek. Azt, hogy a pártállam úgy döntött, ne legyen Piramis és elkaszáltak bennünket, majd amikor felcsillant a remény, hogy a Senatorral folytatni tudjuk a megkezdett utunkat, ismét beakasztottak, nem hiszem, hogy másképp tudta volna érezni, mint én.
Attila azóta kamatoztatja az egyik legnagyobb erényét, a sokszínűségét, Ezt bizonyította Charlie-val, Cserhátival és még számtalan produkcióval.
Révész szólólemeze kapcsán lehetőség volt arra, hogy megint egy csapatban dolgozzunk, de másként alakult. Sanyika és az akkori párja megírták a dalok szövegét. Nem volt rossz az anyag, de úgy érzem, ha Attilára bízzák, jobban sikerülhetett volna.
Legközelebb 1992-ben kerültünk ismét közelebb egymáshoz, amikor a Piramissal öt Budapest Sportcsarnok bulit játszottunk. Ennek kapcsán támadt köztünk egy sajnálatos nézeteltérés. Hosszú időn át nem beszéltünk egymással.
Talán egy hónapja – amikor felmerült, hogy ismét legyen Piramis – ültünk asztalhoz újra. Én ütöttem a vasat, hogy semmiképp ne hagyjuk ki őt az előkészületekből és a buliból sem, mert ennyivel tartozunk neki. Még arra is hajlandó voltam, hogy beszéljük át a múltat, és ha valóban hibáztam vele kapcsolatban, akkor megkövetem őt. Annál is inkább szeretném visszaállítani a régi jó hangulatot, mert hamarosan meg fog jelenni Závodi Janóval egy közös szerzői lemezünk, Száz év zene címmel, mivel ketten együtt épp ennyi idősek vagyunk az idén. Az album nyolc dalából négyet Janó írt, négyet pedig én. A szöveg mind Horváth Attiláé.
A Piramissal az a tervünk, hogy jövőre elkészítünk egy vadonatúj anyagot, ‘99-ben pedig, csinálunk egy Népstadion-bulit.
Vannak ugyan még Attilával nézetkülönbségeink, amelyek remélhetőleg hamarosan megoldódnak. Hozzá kell tennem, hogy ez egy milliméterrel sem befolyásol – és nem is befolyásolt soha – az ő nagyságát illetően. Sőt! Bátran kijelentem, hogy nála jobb szövegírót nem ismerek Magyarországon. Nem is tudom elképzelni, hogy a készülő Piramis-album dalai ne Horváth Attila szerzemények legyenek. Remélem, ezt ő is így gondolja!    

A mai napig igazi rockernek tartom, sőt a magyar rockzene egyik alappillérének. Úgy is mondhatnám, hogy igazi őskövülete a szakmának. Azzal a tapasztalattal és tudással, amivel rendelkezik, bármelyik kiadói, vagy egyéb, zenével kapcsolatos vezetői székbe beülhetett volna, ám megmaradt annak, ami ezelőtt huszonöt évvel is volt, szövegírónak.
A Karthago első időszakában sokakat megkerestem, hogy dolgozzunk együtt, de Attilát nem mertem felkérni, hogy írjon nekünk dalokat. Talán azért, mert úgy hittem, nagyon elkötelezte magát a Piramishoz és a Korálhoz, ezért nemet fog mondani. Ez érdekes, mert S. Nagy Istvánt, vagy Tardos Pétert szemrebbenés nélkül felhívtam, akik igent mondtak a felkérésre. Sajnos, ezek a rutinos rókák nem tudták igazán megfogalmazni azokat a gondolatokat, amiket mi szerettünk volna, így jobb híján magam követtem el a Karthago szövegeinek nagy részét. Nem mondom, hogy száz százalékig elégedett voltam ezekkel a munkáimmal.
A Tokaji Rock Gyermekei Táborban kerültem először munkakapcsolatba Attilával. Számomra egyértelmű, hogy a zenekarok mondanivalóját leginkább a szövegíró határozza meg, ezért nem szabad leragadnunk az utánpótlás nevelésében csupán a hangszeres ismeretek fejlesztésénél. Kicsit félve telefonáltam neki, hogy lenne-e kedve szövegírást tanítani az ifjú titánoknak? Legnagyobb meglepetésemre hihetetlen lelkesedéssel fogadta a felkérést. Azóta örökös tagja a tokaji tanárgárdának. Az együtt eltöltött hetek alatt bebizonyosodott, hogy Attila nem csak megfogalmazni tudja a rocker életérzést, de úgy is él. Szereti a szabadságot, imád kocsmázni és társaságban iszogatni, megnézi a csinos lányokat, stb. Ennek a látszólag szertelen életvitelnek az ellenére, rendkívül lelkiismeretesen foglalkozik a tanítványokkal. Hozzá bárki bekopoghat – akár hajnal háromkor is -, ha tanácsra van szüksége. Bár a legtöbben eleinte tartottak tőle tekintélytiszteletből, vagy mert nem érezték úgy, hogy ismerik, hamar rájöttek, hogy egy közvetlen, segítőkész, laza figura, aki őszintén megmondja a véleményét mindenkinek, amit érdemes is megszívlelni.
Legutóbb a Korál kisstadioni koncertjén kápráztatott el, amikor Balázs Fecó behívta a színpadra, hogy megköszönje mindazt, amit a szövegeivel a Korálért tett. Zavartan lépett ki a rivalda fényébe, mert számára is meglepetés volt a köszöntés. A vastapssal ünneplő tömegnek búcsúzóul ezt mondta: Nem baj, hogy esik az eső, mert ma este dalból van fölöttünk az ég!

A Piramis volt az első olyan banda, ahol feltűnt számomra, hogy a nóták szövegei mennyire hűen tükrözik az akkori kor hangulatát. Rövid kérdezősködés után kiderült, hogy nem az énekes, de még csak nem is valamelyik banda tag írja a szövegeket, hanem egy Horváth Attila nevű illető. Mellesleg, hozzá fűződnek a korábbi Taurus és az akkor fénykorát élő Korál együttes prózái is. Azt is megtudtam, hogy nem az a kimondott rocker figura, akit én elképzeltem magamban, hanem egy misztikus pali, aki többnyire a Budapest Szálló bárjában szokott ücsörögni.
Amikor bekerültem a Karthágóba, irigykedve hallgattam azoknak a zenekaroknak a szövegeit, amelyeknek Attila írt. Nem mintha Szigeti Feriék soraival nagy gondjaim lettek volna, de sohasem éreztem azt a telitalálatot, amire ő képes volt. Amikor a Piramisból elment Révész Sándor, hívtak a helyére, de akkor nemet mondtam a felkérésre. Lehet szeretni, vagy utálni Révészt, viszont azt nem vitathatja senki, hogy olyan fajsúlyos egyénisége volt a szakmának, akit nem lehet helyettesíteni. Bár akkoriban sokan párhuzamot vontak köztem és Révész között, csakis annyiban hasonlítottunk egymáshoz, hogy mindkettőnknek haj volt a fején és nem dörmögve énekeltünk. A lényeg, hogy nem mentem a Piramisba. Később, amikor leállt a Karthágó, Som ismét megkeresett, hogy szeretne egy szupergruppot összehozni. Nagyon vonzott az ex Piramis főnök profizmusa, no és a többiek – Gigor Karcsi, „Fidó bácsi” és Szekeres Tamás – zenei múltja, ám a legfőbb ok arra, hogy igent mondjak, Horváth Attila személye volt. Így alakult meg a Senator.
Ekkor találkoztam először Attilával, akihez szinte az első pillanattól kezdve egyfajta atyai barátság kötött. Nem tudom, hogy más énekesekkel mi a módszere, de engem a szárnyai alá vett és tanítgatni kezdett. Hosszú éjszakákat töltöttünk együtt. Felmentem hozzá, iszogattunk, majd a végén valamelyik bárban virradt ránk a reggel. Abban az időben főleg underground és avantgárd bulikra jártam, ahová gyakran elhívtam, ő pedig bevezetett az éjszakai bárok világába. Mert abban nagyon otthon volt. Bepillanthattam egy olyan világba, amiről addig fogalmam sem volt. Rengeteg tapasztalatot és élményt gyűjtöttem Attilával, de csak később esett le a tantusz, hogy a találkozásaink alatt szabályosan tanulmányozott, mielőtt dalokat írt volna nekem. Elég válságos időszakát éltem az életemnek. Válófélben voltam a feleségemtől, az új barátnőmmel pedig épp csak kóstolgattuk egymást. Attila hihetetlenül nyitott volt a problémáimra. De nem csak az enyémekre, szinte mindenkiére, akivel leült beszélgetni. Jól esett, hogy soha sem mondta, időnként milyen hülye vagyok, nem ítélt el, sokkal inkább megpróbált azonosulni a gondjaimmal és az örömeimmel. Talán ezért a tulajdonságáért is szeretik őt olyan sokan.
Már vagy fél éve barátkoztunk, amikor megjelent az első nekem írt szövegekkel. Elolvastam, és majdnem betojtam, annyira önmagamat láttam viszont a sorokban. Fel is háborodtam egy kicsit: Micsoda dolog, hogy ez az ember az én agyammal gondolkodik?! Persze, inkább örültem, mert hiába éreztem mindazt, amit leírt, én sohasem tudtam volna úgy szavakba önteni a gondolataimat, ahogyan ő tette. Ma már tudom, hogy a nagyfokú beleérző képessége miatt tud hiteleset írni olyan különböző egyéniségeknek is, mint mondjuk Balázs Fecó, vagy Horváth Charlie. A legnagyobb csoda mégis az volt számomra, hogy a teljes, velem való azonosulása ellenére, mindig felfedeztem a szövegeiben őt magát is.
A Senator megszűnése után természetesen barátok maradtunk. Vonzott a társasága. Gyakran feljártam hozzá, ahol könyvekről, filmekről, de főleg zenéről beszélgettünk. Hamar kiderült, hogy számtalan közös kedvencünk van. Például, jó néhány folk együttes. Nem gondoltam volna azt sem, hogy Attila hallatlan nagy Neil Young és Donovan rajongó, pedig minden lemezüket begyűjtötte.
Később, amikor az East-be kerültem, rendszeresen jártunk külföldre koncertezni, így megszakadt a kapcsolatunk. Igaz, csak átmenetileg. Ahogy elindult a saját bandám – a Dirty Blues Band -, megint összehozott bennünket az élet. Ekkor már magamnak írtam a dalszövegeket. Nem hiszem, hogy össze lehetne hasonlítani az általam kiagyalt sorokat az Attiláéval. Talán csak egy szempontból: én is kínosan ügyelek arra, hogy bármit is vessek papírra, az nyelvtanilag helyesen, magyarul hangozzék. A többi Horváth Attila-fortélyt meg sem próbálom lenyúlni. Úgy sem lennék képes arra, hogy egy hétköznapi helyzetet pár szóban, hitelesen és már-már filozófiai mélységekben ábrázoljak, mint ő. Természetesen, a közhelyek és sablonok mellőzésével. Például, sohasem írt olyasmiket, hogy „fogd a két kezem”, meg hasonló baromságok, amit ha hallok, a hátamon feláll a szőr.
Azt hiszem, a barátságunk a Tokaji Rock Gyermekei Táborban teljesedett ki, ahol mindketten igyekeztünk átadni a tapasztalatainkat a fiatal együtteseknek. No és persze, egymásnak is. Engem például, Attila ott tanított meg inni. Ellentétben velem – aki a blues zenészek zabolátlan és szertelen életét éltem -, Attila módszeresen és tudományosan itta az alkoholt. Rá kellett jönnöm, hogy nagy titkok tudója.
Az első napokban hagyta, hogy elfogadjam mindenki meghívását, össze-vissza, ahogy jött. Sört a borra, pálinkát a konyakra, vodkát a rumra. Még abba is belement, hogy magammal hurcoljam a kocsmákba, holott ő csakis a bárban érezte jól magát. Ez egy máig is fennálló ellentét köztünk. Én a kocsma hangulatát, ő pedig a bárokét imádja. Sokat vitatkoztunk, hogy az ország legjobb bortermő vidékén miért pont a legjellegtelenebb – mellesleg az egyetlen – bárt részesíti előnyben és nem a számtalan hangulatos tokaji borozót.
Eleinte türelmesen hagyta, hogy kitomboljam magam a hörpintőkben, aminek a vége iszonyú másnaposság lett. Szenvedtem egész nap, és csak estére tértem magamhoz. Panaszkodtam is neki, ha ez folytatódik, meg fogok halni. Ezt ő is így látta, ezért amikor feljött a hold, belémkarolt és ezt mondta: – Eddig én kísérgettelek, most te gyere velem! Kezdődik az italozási tanfolyam! Beültünk a gengszter fazonokkal és félvilági nőkkel tarkított szórakozóhelyre. Félmeztelen csajok vonaglottak a zsebkendőnyi színpadon, amivel mi vajmi keveset törődtünk. Legurítottunk két-három sört a torkunkon, ami nagyjából helyre hozta a háborgó gyomromat és beszélgettünk. Pontban este tízkor Attila korszakos bejelentést tett: – Felejtsük el a sört, eljött a „dózistájm”! Azaz, a vodka-kóla dózis ideje. Attól kezdve lassan, de biztosan mérhetetlen mennyiségű keveréket ittunk meg. És csodák csodájára, nem borultunk fel a piától reggelig. Sőt, alvás nélkül másnap még tanítani is tudtunk, majd következhetett a délutáni csendespihenő némi szunyókálással. Másnaposságról szó sem esett, hacsak annyiban nem, hogy ébredés után kicsit jobban kívántam a sört.
Állítólag, ezzel a módszerrel írja Attila a szövegeit. Lehet is benne némi igazság, mert azt az egyébként félórás állapotot tudja ily módon több órával meghosszabbítani, amikor ivás közben megered az ember nyelve és hihetetlenül jó gondolatok hagyják el az agyát. A „tanfolyam” elvégzése óta így váltjuk meg minden nyáron Attilával a világot Tokajban.
Ezzel a sztorival el is érkeztünk a mához. Nagy örömmel hallottam pár hete a hírt, hogy Szigeti Feri megegyezett Attilával, hogy a készülő új Karthago-albumra ő írja a szövegeket. Én a „nagy öregek” közül négy szövegírót ismerek el. Bródy Jánost, Sztevanovity Dusánt, Demjén Ferencet és Horváth Attilát. Bródyt csak a művein keresztül ismerem, de nem hiszem, hogy sok közünk lenne egymáshoz. Dusánt nagyon nagyra értékelem, viszont ő csak Presseréknek ír. Rózsi pedig olyan sorokat alkot, amelyeket csak tőle tudok hitelesnek elfogadni. Például, ha valaki más azt énekelné nekem, hogy „Sajtból van a hold”, bizonyára mosolyognék, ám Demjéntől meghatódva hallgatom. Nem is maradt más „költőkirály” számunkra a szakmában, csak Horváth Attila. Mint minden klasszikus rockzenét játszó banda, mi is romantikusak és érzelmesek vagyunk, ám soha nem akarunk nyálasak lenni. Attila ebben nagyon otthon van. Mindig sikerült megtalálnia azt a keskeny pallót, amely elválasztja a valódi érzelemgazdagságot az érzelgősségtől. És ami a legfontosabb: mindegyik verséből sugárzik a műfaj alapgondolata, a szabadság iránti vágy.

Abban az időben, amikor a P. Mobilban énekeltem, komoly riválisnak számítottak az olyan bandák, mint a Piramis, vagy a Korál. Bár én nem folytam bele azokba a vitákba, amelyek lépten-nyomon hasonlítgatták a csapatokat egymáshoz, mégis számtalanszor fültanúja voltam, hogy a Mobil háza táján – nem elsősorban a zenekar – becsmérelték a többi együttest. Nem csak a zenészeket – hogy ki mennyire tud gitározni, vagy nem -, illetve a dalokat, de a szövegeiket is. Gondolom, akkortájt hasonlókat mondhattak rólunk, Mobilosokról is a többiek rajongói.
Énekes lévén nem hogy elvették volna a kedvem attól, hogy foglalkozzam mások dalszövegeivel, de egyenesen felcsigázták a kíváncsiságomat. Ez váltotta ki belőlem, hogy elmenjek egy-két olyan zenekar koncertjére, ahol addig sohasem jártam. Be kell vallanom, hogy a Piramis és a Korál esetében nagyon kellemesen csalódtam. Ennek az egyik fő okát Horváth Attila dalszövegei jelentették.
Később aztán, személyesen is találkoztunk, sőt munka kapcsolatba és közeli barátságba is kerültünk egymással. Nagy öröm számomra, hogy a Tunyogi Band tavasszal megjelenő, bemutatkozó lemezére elvállalta, hogy dalszövegeket ír.
Sok közös élményünket elmesélhetném, de a legédesebb az egyik újságíró haverunkhoz és egy lányhoz fűz:
Pár éve történt, hogy egy sajtótájékoztatót követően Attilával és az újságíróval békésen iszogattunk hármasban.
- Gyertek fel hozzánk, bemutatlak benneteket egy gyönyörű lánynak – invitált a közös barátunk. Nem kellett kétszer mondani, máris taxiba vágtuk magunkat és kellő mennyiségű sör társaságában megérkeztünk a „randevúra”. Becsöngettünk, és az ajtót tényleg egy csinos lány nyitotta ki.
- Nem róla van szó – előzte meg a lelkesedésünket a házigazda -, ő a feleségem! – tette még hozzá, és eltűnt a lakás mélyén.
Pillanatokon belül egy csomaggal tért vissza.
- Ígéretemhez híven, bemutatom nektek ezt a gyönyörűséget, a kislányomat. Ő Horváth Attila, ő Tunyogi Péter, ő pedig, Kiss Boglárka. Most már ismeritek egymást, beszélgethettek.
Azzal a lendülettel a kezünkbe is adta a pár hónapos csöppséget. Ami ezután következett, az olyan volt, mint a Muppet Show. Attilával egymás karjaiból kapkodtuk ki a „csajt”, miközben a hódításnak is áldozva egy kicsit szidtuk egymást:
Hogy fogod, mindjárt elejted… Te beszélsz, évek óta nem voltak a gyerekeid a kezedben, akkora nagyok… Neked meg nincs is gyereked… Akkor is énrám mosolygott… Nem is igaz, csak kiröhögött….

Attilát még a Taurus, Sakk-matt, Tűzkerék időkből ismerem, viszont a máig is tartó barátságunk a Piramissal kezdődött. Nem csak a koncerteken találkoztunk, ahová elég gyakran eljárt, hanem a házibulikon és egyéb szédülések alkalmával is. Szükség volt ezekre az együttlétekre, mert nem csak tanúja lehetett azoknak a dolgoknak, amik velünk történtek, de sokszor részese is. Velem kapcsolatban nem egy szöveget írt. Pontosan tudta, hogy milyen bulizós, csavargós és csajozós voltam, így születhetett meg mondjuk, a Kóbor angyal című nóta.
Hiába nem működik a Piramis, mi azért gyakran eljárunk együtt, és ha dalokat csinálok, többnyire őt kérem meg, hogy írjon hozzájuk szöveget. Nem csak ezért, mert borzasztóan ráérez a nóták hangulatára és ismer engem, hanem azért is, mert őszinték a sorai. Nagyon szeretem őt. Mint embert és szövegírót egyaránt. Ha valami nem tetszik neki, akkor vagy nem ír rá semmit, vagy megmondja, mi a hiba. Előfordult, hogy vittem neki egy dalt, de ő rossznak tartotta a középrészét. Szerintem jó volt, de azt mondta, nem tud vele mit kezdeni. Fogtam az egészet és átdolgoztam. Ha nem is volt igaza abban, hogy rossz az eredeti verzió, de mindenképp ő nyert, mert sokkal jobbat tudtam írni.
Úgy vettem észre, hogy mostanában keményebb lett. Nem is csodálom, annyian keresik, hogy vele írassanak szöveget. Amikor legutóbb én is beálltam a sorba azzal, hogy lenne pár új dalom, amit odaadnék neki, kerek-perec kijelentette, hogy nem tudja bevállalni, mert sok a dolga. Azért én nem adtam fel. Addig iszogattunk, meg dumáltunk az éjszakában, míg egyszer elővettem száz forintot, mire írt egy papírt, amelyen nagyjából ez állt:
Előlegként átvettem Zacskótól száz forintot, amiért cserébe megírom a szövegeit.
Annak is örülök, hogy felvállalta a Tunyó Band-et, amiben most gitározom.
Már nem titok, hogy a Piramissal is terveink vannak. Új lemez, stadion-koncert, meg ami ezzel jár. Tudom, hogy Sommal nincsenek valami jóban, de azért remélem, ő fogja megírni az új dalainkat. Ha kell, bevállalom  a kapocs és a villámhárító szerepét közöttük, eddig is előfordult ez néha. Egyébként biztos vagyok abban, hogy rendeződni fog a helyzet, hiszen ennyi év barátságot nem lehet csak úgy kidobni a szemétre.

Mivel zeneszerző vagyok, egyetlen rímet sem tudok faragni, viszont meg tudom állapítani, hogy az adott muzsikához mennyire illeszkedik a szöveg. Elsőként a Piramis és a Korál esetében éreztem azt, hogy hallatlanul nagy összhangban van a kettő. Amikor rendszeresen kijártam az említett bandák koncertjeire, még fogalmam sem volt arról, hogy Horváth Attila írta mindkét együttes verseit.
Számomra a szöveg és a zene fele-fele arányban határozza meg egy zenekar arculatát és mondanivalóját. Talán ki is lógok a zeneszerzők közül ezzel a véleményemmel. Arról már nem is beszélek, hogy a bevett gyakorlattal ellentétben szívesebben írok zenét kész vershez, mert rendkívül inspirálnak a szóban megfogalmazott gondolatok. Valószínűleg azért alakult ez így, mert legtöbbször a zenéimre „kamu angolul” feldalolt nótákhoz vagy sikerült elfogadható szöveget írni valakinek, vagy nem. Ez utóbbi gyakran előfordult a pályámon. Volt, hogy úgy éreztem, hihetetlenül mély érzéseket sikerült zenébe öntenem, viszont a hozzá készült szöveg egészen idegen témákat taglalt. Nem akarok utólag senkit megbántani, de sok tüske maradt bennem e miatt.
De térjünk vissza a hetvenes-nyolcvanas évekhez! Akkoriban az S.O.S.-ben játszottam. A nagyon jó csapatmunka ellenére a szövegeink jelentették a produkció leggyengébb pontját. Többször megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Attilával, de nem sikerült. Így telt el az elmúlt húsz év.
Miközben a P. Mobilban billentyűztem, végig figyelemmel kísértem a munkásságát. Igaz, abban az időben inkább széthúztak a zenekarok és csak a saját karrierjükkel törődtek, nem az egész szakmát érintő problémákkal. Talán csak pár éve – amióta a külföldiek dömpingje hazavágta a magyar rockműfajt – kezdenek egymásra is odafigyelni a zenészek. Amikor Attila megírta az első Charlie lemezt -  amitől nekem is földbe gyökerezett a lábam -, bebizonyosodott, hogy igenis, igény van a jó hazai zenékre és szövegekre. Akkor már mindennél jobban akartam, hogy együtt dolgozhassunk. Hihetetlen volt számomra, hogy olyanokat tud írni, amelyek minden zeneszerető embert személyenként megérintenek. Mikor jelenlegi zenekarommal, a Tunyogi Rock Banddel úgy döntöttünk, hogy ne csak a rock külföldi és hazai klasszikusait játsszuk, hanem csináljunk új nótákat is, megint felmerült a szövegírás kérdése. Számomra egyértelmű volt, hogy csakis Horváth Attila jöhet szóba. A gitárosunk, Závodi Janó (ex Piramis) mutatott be minket egymásnak. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultam, amikor Tunyóval és Janóval becsöngettünk a „mesterhez”. Viszont Attila nyugodtsága és nyílt őszintesége pár perc alatt teljesen feloldotta a bennem lévő szorongásokat. Hellyel és itallal kínált, majd meghallgattuk a zenei alapokat. Tetszett neki a muzsika, de sokkal jobban érdekelték a régi sztorik, amikor X.Y.-nal ez és ez történt. Kis idő múlva úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szó szót, italt ital követett, aminek a vége az lett, hogy teljesen eláztunk. Én valamikor hajnal háromkor jöhettem el tőle – nem emlékszem tisztán -, Tunyóék pedig már világosban tántorogtak haza.
Az első nekünk írt szöveg bemutatásának pillanatát soha nem felejtem el. Kezembe nyomta a papírt, amit elolvasva végig dúdoltam magamban a nótát.
- Ezt nem hiszem el, nem találok benne egyetlen rossz sort sem – fakadtam ki. Hogy lehet egyből ilyet írni? – kérdeztem Attilát. Egyből sehogy – válaszolta -, de nem mutatom meg azt a hatszáz oldalt, amit közben kidobtam a kukába. Így született meg A tegnap itthagyott című dalunk.
Így utólag már nem csodálkozom azon, hogy ennyire eltalálta a nóta hangulatát, mert meglepően felkészült volt belőlünk. Mindegyikünkről tudott mindent, ami az elmúlt húsz évben történt. Ismerte a sikereinket és bánatainkat, még az enyémeket is, pedig személyesen csak néhány hete ismertük egymást.
Azóta számtalanszor dumáltunk át éjszakákat különböző kocsmák mélyén. Szinte minden zenét illető kérdésben kikértem a véleményét. Először is, mert őszintén és kertelés nélkül megmondja valamiről, hogy az jó ötlet, vagy el kell felejteni. Másodszor pedig azért, mert a megérzései kilencvenöt százalékban be is jönnek. És ez, nagyon jó arány!
Arról, hogy mi volt Horváth Attila legnagyobb érdeme az elmúlt huszonöt évben, csak ennyit mondhatok: önmagán és a szövegein keresztül magyarrá tette a század milliók gondolataira ható műfaját és életérzését, a rockot.

Horváth Attila szövegírói pályafutásának 25 éves jubileuma alkalmából jelent meg a Jég dupla whiskyvel című könyv, 1997-ben. A könyv három részből áll. Az addig megjelent dalszövegek gyűjteménye mellett a pályatársak, zenésztársak beszélnek alkotói, emberi kapcsolatukról, valamint helyet kapott egy nagyobb lélegzetű, H. A.-val készült beszélgetés is.

A hat fejezetből álló interjút Hetesi Péter Pál készítette.

1. Kölyök a hátsó udvarból

2. A Bika jegyében

3. Ha volna két életem

4. Homok a szélben

5. Kopott házak hercege

6. Az légy, aki vagy

A fejezetcímekre kattintva olvasható a teljes interjú.  

A hős postás vörös ezred esete a vihogó fegyencek asztaltársaságával – Gumibot és tojásrántotta – Illés, Omega, Metró, Balázs Fecó, Spencer Davies Group – József Attila elvtárs a sáncdalbizottság előtt – Marx, Mao, Marcuse, Dylan, Donovan, Leonard Cohen, Neil Young, Erdős Péter –   – Ez az első fejezet. Már  címe is van. Kölyök a hátsó udvarból.

- Én is gondolkodtam azon, milyen dalcím illene ide…   Ha volna két életem…  Mindig útközben voltam valahol két otthon, két fölfogás, két világ között…   Jó akkor maradjunk annyiban, hogy Kölykök a hátsó udvarból… 

- Nem kölykök, kölyök.

- A kölyök a hátsóudvarból 1952 január  4-én született. Félúton a Mátyás tér és a Rákóczi tér között. Budapest, József utca. Ebben az elég kemény környezetben szolid családi életet éltünk szüleimmel.  Édesanyám Visznekről, a Mátraaljáról jött és a József távbeszélőközpontban dolgozott. A fater pedig úgy került föl faluról az osztrák határ mellől, hogy az ottani Cziráki gróf fiának lett a tisztiszolgája, csicskása, mikor az katonának állt. A háborúban a Horthy – testőrségben szolgált, utána pedig parlament őr lett. Főtörzsőrmesterségig vitte. Dacára annak, hogy parasztgyerek volt, sugárzott belőle valami nagyon arisztokratikus. Szép szál, közel két méter magas, fiatal arc volt.  Szűkszavú, és nagyon szigorú. Nem volt szüksége szíjra vagy áztatott kötélre. Elég volt, ha kicsit szúrósabban rám nézett.
Társbérletben laktunk. A nagyszobát egy nagyon öreg néni foglalta el, aki az én első 3-4 éves kori emlékeim szerint, nagyon beteg volt. Majdnem magatehetetlen. Klotyóra nem nagyon járt ki, leszállt az ágyról és odahugyozott a padlóra, ami rohadt is rendesen. A 8 négyzetméteres kisszobában szorongtunk mi öten apámmal, anyámmal, húgommal, nagybátyámmal, anyám öccsével. Az öregasszony végül  szeretetotthonba került, és megkaptuk az egész lakást. Volt  is ciánozás. Amikor meghalt,  egy bélyeggyűjteménye maradt utána. Állítólag baromi értékes volt.  A faterék annyira féltettek minket valamilyen fertőzéstől , hogy az egészet elégették. Anyám sokáig emlegette szemrehányóan,  lehet, hogy egy házat vehettünk volna belőle… 

- Szép gyerekkori emlékek.

- Édesanyám csecsemő húgommal volt elfoglalva, apám és nagybátyám  a Kandó technikumot végezték estin, együtt tanultak. Hiába ágáltam, tessék velem is foglalkozni. Mondták: olvassak. De nem tudok. Adtak egy ábécéskönyvet. Annyi idejük volt velem foglalkozni, hogy megtanítottak néhány betűt, a többit meg lassanként, egyenként kérdezgettem meg tőlük. Elbíbelődtem a dologgal, és nem nagyon zavartam a felnőtteket. Mire a Bacsó Béla utcai általánosba kerültem, írni, olvasni, számolni  már nem okozott gondot. Szerencsém volt, a tanító néni rájött, hogy mindenki jobban jár, ha nem kell végig unatkoznom a többiekkel.
Ha ahhoz volt kedvem órák alatt, nyugodtan odamehettem a szekrényhez, ahol volt egy saját füzetem színes ceruzákkal, elvonulhattam az utolsó padba, és akár egész nap rajzolgathattam, így a többiek legalább nyugodtan művelődhettek. 8 éves koromban már verseket írtam. Horváth Attila itt vala / és neki jó vala…   Ilosvai Selymes Péter rímtechnikája tökéletesen kielégített.
Viszonylag korán belekóstoltam a szabadságba. Magadra vagy utalva, nem  nagyon függsz másoktól. Azaz dehogyisnem.  Ha a tanító néni elkezd engem egzecíroztatni, akkor se híre, se hamva semmilyen szabadságnak, viszont lehet, hogy úgy eltorzultam volna, hogy ihaj… 
Ha három napig nem volt suli, én már lent is voltam Viszneken. Az összes téli, tavaszi és nyári szüneteket ott töltöttem. Ugyanúgy éltem, mint az unokatestvéreim és a többi falusi gyerek. Mezítláb, klottnadrág, tájszólás, zsíros kenyér, csorog rajtad végig a dinnyelé…   Hajnalban jött a kondás, kihajtani a disznókat. Messziről lehetett hallani, igazi trombitája volt, fújta is rendesen. Ebbe a trombitába én konkrétan szerelmes lettem. Képes voltam nem emberi időpontokban felkelni, a kapuban lesni az öreget, hogy egyet-egyet belefújhassak a rézbe. Tiszta sor volt, hogy ha nagy leszek, kondás leszek.
Három évvel idősebb unokabátyámra úgy néztem föl, mint az istenre, rettenetesen imádtam a palit. Ô is szeretett engem, vitt magával mindenhová. Én voltam …  a” pesti gyerek a faluban. Ez kiegyenlítette a  korkülönbséget. Kamaszkoromba olyanokat csajoztam faluszerte és a környéken, hogy az borzasztó. Később,  amikor már zenéltem, afféle helyi sztárnak számítottam. Ami ugye szintén nem jött rosszul…  
Az állatszeretetem innen hoztam, És a vágyat is, hogy legyen egyszer egy parasztházam.

- És lesz?

- Előbb – utóbb.

- Biztos?

- Biztos.

- …  Vidékre költözöm / Már semmi nem ér el, amihez nincs közöm…  “

- Már megtettem volna, ha idézhetnél olyan nótát is, hogy kiszállok az autómból…   Se nóta, se kocsi.

- Ebben a sok nagy – nagy szabadságban mégiscsak a Puskás Tivadar távközlési technikumban kötöttél ki a képzőművészeti gimnázium helyett…. 

- Apám úgy gondolta, olyan iskolába kell beíratni engem, ahol biztos megélhetést nyújtó szakmát tanulhatok, aztán annak rendje – módja szerint én is beállok a sorba, és szép lassan araszolgatva  előre, én is lehetek majd művezető.  Ahogy ő, miután leszerelt a katonaságtól, és elvégezte a Kandót. Mi van, ha nem vesznek föl a képzőművészetibe, és a másik megjelölt iskolába sem? Engedtem nekik. Nagyon elkeseredve azért nem voltam, mert engem akkor igazából már a zene vonzott.

- 1966.

- Akkor én már két éve zenekarosdit játszottam. Két bandám is volt. Az egyik az iskolatársakból állt, a másik pedig Rákóczi téri figurákból. Egyikben sem tudott senki zenélni. Saját nótákat már irogattunk, de nem tudtuk őket eljátszani. Ha lett volna hangszerünk, sem tudtunk volna vele mit kezdeni.

-  Puskás Tivadar Távközlési technikum… 

- Olyan elődeim voltak ott mint, Schöck Ottó, Bródy János,  a Zacsi (Závodi …  Zacskó” János a szerk.), akivel éveket töltöttünk el egymás mellett a rock and roll-ban, és nem is sejtettük, hogy egy iskolába jártunk.
Rögtön elsőben összebarátkoztam Kapuvári Gáborral. Neki már  volt gitárja, hamarosan én is  kaptam karácsonyra egyet. Ha jól emlékszem, ő írogatott le nekem először akkordokat. Természetesen A Felkelő Nap Házát. Akkoriban minden gitáros ezt a nótát tanulta meg először. Megtanultam én is egy fél óra alatt, aztán tovább már nem is nagyon érdekelt. Abból a három harmóniából azonnal saját nótákat fabrikáltam.
Fanatikus Rejtő-hívők lévén  a suliban azonnal megalakítottuk a Vihogó Fegyencek Asztaltársaságát. Alapszabállyal, igazolványokkal, ahogy kell. Minden  vihogó fegyenc köteles a cipőjébe fűzőt fűzni, továbbá mindig magánál tartani egy darab kék ceruzát. Indoklás: jó, ha van. Igazolványt a fater elsőnapi bélyegzős bélyegeinek kartonjaiból magam készítettem.  Amint kitudódott, hogy létezünk, rögtön ránk is sütötték: államellenes szervezkedés.

- Hogyan buktatok le?

- A Puskásba alig néhány lány járt. Egyiküket rajtakapták, amint egy osztálytársával csókolódzott. A szülők rögtön berohantak az iskolába. A tantestület úgy vélte, az nem járja, hogy két tizenöt éves csak úgy fogja magát és csókolóddzon, igen, igen, ennek a dolognak bizony utána kell járni. Hová korcsosulna egyébként az ifjúság?! Ki kell vizsgálni az esetet, és elejét kell venni minden ilyen irányú törekvésnek…   A jelentős erőket mozgósító nyomozás és felelősségre vonás nyomán kiderült, nem csupán arról van szó, hogy szatírok gyűjtőhelye a technikum, hanem ezek a szatírok eme tevékenységükkel ráadásul államellenes felforgató aknamunkájukat igyekeznek takargatni! Mi ez a kék ceruza? És min vihognak ezek? Pont most amikor… És milyen fegyencek?! Csak nem arra céloznak…

- Esetleg… 

- 2 srácot az ország összes középiskolájából kitiltottak, kettőt a Puskásból rúgtak ki, a többieknek, tizenvalahányan voltunk … 

- Tömegszervezet.

- …   kettes magatartás, ötödfokú fegyelmi. Az első évfolyamot még az első félév végére fölforgatták. Ekkor tapasztaltam először, hogy a hatalom, még a legapróbb is, képviseli a hatalmat azokkal szemben, akik nála lejjebb állnak. És ez a  hatalom, ez fél. Ez paranoid. Tűzzel – vassal írt mindent, amiről nem tudja, hogy micsoda. Mindentől ideges lesz, aminek nem ismeri a működését.
Akadt néhány tanárunk, aki nyíltan mellénk állt. A tantestület többsége azonban az első sorban menetelt , és mindenkinél hangosabban követelte, hogy példásan büntessenek meg minket. Közülük néhányan, mikor nem voltak szem előtt, cinkosan összemosolyogtak velünk. Őszinteség, emberi tartás, első lecke.

- Ezek után  megengedték, hogy irodalmi színpadot szervezz,  zenekart alapíts? Az irodalmi színpad még csak klappol valahogy, na de egy beatzenekar!

-  A humán tárgyakon kívül semmi nem érdekelt.   Ebben az időben már megjelentek  az első verseim. Baranyi Ferenc, akkoriban ünnepelt költő, vezette a Magyar Ifjúság versrovatát.  Becsületére legyen mondva, komolyan vette a fogadóóráin fölbukkanó arcokat. Amit jónak talált, azt be is szerkesztette a lapba. Az Ifjúsági Magazinba bekerülni azért volt rangosabb dolog, mert az IM havilap volt, kevesebben publikálhattak benne. Szóval egyértelmű volt, hogy az irodalmi színpadnál a helyem. Kevesen voltunk, gyorsan vezéregyéniség lehettem.  Hátha a rossz útról, ahol vihogva tévelygek a kék ceruzámmal, a művészet majd visszavezet a társadalomba.
A zenekart először titokban csináltuk. Csak később, amikor az irodalmi színpaddal diákfesztiválokon vettünk részt és igyekeztünk az előadásokba zenét csempészni, került képbe a zenekar. A Soul Bridge a diákszínpad köpenyéből bújt ki. Egyik rádiótechnika tanárunk , Bakó Imre bütykölt erősítőket nekünk, az első torzítómat is  ő  építette.
Hatvanas évek, feeling, zene, csavargások. Nem voltak azok rossz idők.
Többek között az autóstop nagy korszaka volt ez. Mi ebben sem akartuk ugyanazt és ugyanúgy csinálni, mint mások. Mi kitaláltuk magunknak a  vonatozást. Ketten – hárman kimentünk valamelyik pályaudvarra, soha nem tudtuk előre melyikre. Fölszálltunk az első vonatra, ami indult.

- Jeggyel vagy anélkül?

- Többnyire nélküle. Ez megszabta az úti célt is. Addig mentünk, amíg nem jött a kalauz. Ott leszálltunk, és a kaland az volt, hogy ott kellett eltöltenünk a hétvégét. Pénzünk sosem volt, szállást, élelmet kellett találni. Nem tarhálni,  erről szó sem lehetett. Olyan viszonyba kellett kerülni ottani arcokkal, hogy legyen hol aludnunk, és legyen kajánk. A legtöbbször  végül valamilyen öreg néninél ébredtünk, és mire kikászálódtunk a sok dunyha alól, az asztalon már ott gőzölgött a rántotta. És tudod, ezek az öreg nénik minden faluban valahogy egyformák voltak…Ugyanaz a kötény, ugyanaz a kendő, ugyanaz a visszafogott mosoly.

- A hatósági közegek meg direkte rajongtak értetek.

- Soha semmi balhénk nem volt, amikor gitárral a hátunkon csavarogtunk keresztül – kasul az országon. Lehet, hogy én gyárilag ilyen vagyok. Nem vonzom a balhét.
Persze Pesten, a Spencer Davies Group koncertrjéről hazafelé viszont kaptunk rendesen. A Kisstadiontól az EMKÉ-ig sorfalat álltak a rendőrök a Rákóczi úton. Időről – időre bekergettek egy csoportot egy mellékutcába, és ütötték – vágták őket. Az EMKE – aluljárót pláne nagyon szerették. Minden kijáratot lezárhattak kedvükre.
Ez a hatalom rettegett a fiataloktól. Nem értették, miért jönnek  össze itten tömegek arra, hogy  keep on runnin’…   Nem jutott el az agyukig. De azt látták, hogy jól érezzük magukat,  néha még valaki le is tépi magáról a ruhát és azzal integet. Mit tehettek egyebet, jól elvertek mindenkit, akit értek.

- Ha egy sulibanda picit is jó, azonnal óriási sztárrá válik a berkeken belül… 

- Persze, csak mi ezzel nem nagyon tudtunk élni, mert kevés volt a csaj. Az igazi az lett volna, ha mi egy lánygimnáziumban vagyunk öten fiúk, ráadásul még zenekar is…   Azért másodikra már teljesen mi uraltuk az iskolabálokat. Részint mint irodalmi színpad, részint mint zenekar. Egy osztálytársammal ketten ráadásul még kabarétréfákat is előadtunk. Épp az esedékes szalagavatóra próbáltunk a zenekarral, amikor berontott az igazgató. Ki engedte meg, hogy ne vegyetek részt a diáknapi előadásokon és itt zajongjatok? Hát az igazgató elvtárs. Az én engedélyem, akkor vonom vissza, amikor nekem tetszik! Azonnal tessék fölmenni a II.14-be meghallgatni a Hős Vörös Postás Ezred veteránjainak élménybeszámolóját!
A II. emelet 4-ben nem tiporták egymást. A tizenkilences veterán elvtársakra senki nem volt kíváncsi, és akkor még ez az irdatlan csörömpölés is! Botrány. Na, így kerültünk mi oda. Nem bántuk meg. Eszméletlen műsor volt. Ez a két öreg szerintem ’45 óta abból élt, hogy a hős postás vörös ezreddel haknizott. Az egyik volt a góré, a másik meg a samesz.
- Na Józsikám… 
- Béla… 
- Mondom Józsikám…  Béla, mutasd meg a fiataloknak a térképen, hol van Felsőzsolca!
Józsikám-Béla odahajolt a térképhez szódásszifon szemüvegével, keresgélt egy kicsit, majd fölrikkantott: Itt van!
Az előadás végére kiderült, hogy ezek az arcok nem csak, hogy a munkásmozgalom kétlábon járó legendái, de maguk is művészemberek. Költők. Véletlenül volt náluk néhány vers. Úgy ötszáz. A felsőzsolcai temető balladája, A hős postás vörös ezred indulója…    A többi is hasonló volt. Mindegyikből kidomborodott a hős postás vörös ezred hős postás vörös ezredsége. Milyen szép is lenne, ha mi megzenésítenénk valamelyik versüket…   csak így kultúrákon, korosztályokon átívelve…   Megzenésítettük. Megmutattuk nekik. Annyira elnyerte tetszésüket, hogy minket mindenféle veterán, nyugdíjas találkozókra hordoztak körben az országban, mint a véres kardot.. Mert hogy milyen gyönyörű példája…   állandóan mondjuk, hogy a mai fiatalság, és akkor tessék: nem igaz! Mi voltunk a lám és a bezzeg. Közben nem kellett iskolába járni. Mi öregbítettük az iskola hírnevét, hakniztunk a veteránokkal. ’69-ben az 50. évfordulón körbejártuk az egész országot.

- Voltatok Felsőzsolcán is.

- Naná. Nagy koszorúzás volt. Megemlékezéssel. Amit akarsz. 
Persze nem akartunk mi nyugdíjas zenekar lenni. Indultunk a  Ki Mit Tud-on. A kerületi döntőből már ki is estünk. Továbbjutott viszont egy bizonyos Neoton együttes, melyben egy gimnazista srác zongorázott. Bizonyos Balázs Ferenc.

- A Neoton akkor már nagyon király volt?

- Amatőr szinten igen. Igaz, nem is nagyon létezett más, mint amatőr szint. Volt a három nagy  (Illés – Metró – Omega), mögöttük a másodvonal, amely csak a nyitott ajtók számát tekintve volt másodvonal, nem zeneileg. Liversing, Dogs, Futuráma, Thomastic, Sámson, Atlasz…   A lemezgyár még nem  jött rá, hogy itt egy új zenei irányzat született, ami perceken belül mindent letarol.

- Illéses voltál? Omegás? Metrós?

- Mind a három. Azokkal, akik béközépnek nézték a rock and roll-t, nem tudtam mit kezdeni.  Ideáljaimba nem fért bele semmilyen drukkerszellem. Úgy gondoltam, itt egy korosztálynak van fölmutatnivalója a társadalom hazugságaival, tudathasadásos, üldözési mániás állapotával szemben.

- A Mátyás tér és a Rákóczi tér között félúton nőttél föl. Ez a környék már akkor sem eszement prüdériájáról volt híres. Kurvák, stricik… 

-Több barátom is volt közöttük.  Nem panaszkodhatom, hogy kevésbé tapasztalt és kevésbé idősebb nők vezettek volna be a szexualitás rejtelmeibe…   A sűrűjében fordultam meg a dolgoknak, de soha nem voltam igazán benne mégsem. Az egyik énem mindig kívül maradt. Soha nem tudott elkapni a gépszíj. Leszámítva a rock and roll-t. Az viszont beszippantott, mint a vákuum. Azt egyből lehetett tudni, hogy többről van szó, mint egy új szórakoztató ipari képződményről. Egyrészt ösztönös, másrészt tudatos lázadás volt az éppen aktuális berendezkedés, a pénz, a hajsza, a szeretet nélküliség, az oda nem figyelés ellen. Az ezt kísérő ideológiák közt ott volt  a zen buddhizmustól a marxizmusig minden.. És itt jött a hoppá. Azonos hullámhosszon, szellemileg “vállvetve” lázadunk azokkal, akik a saját establishmentjük ellen lázadnak, hogy eljussanak a marxizmusig, oda, ahol mi vagyunk. Ahonnan menekülni szeretnénk.  Ezt nagyon nehezen emésztettem meg.

- A Mao, Marx, Marcuse jelszó errefelé, ahol Che Guevara államilag dotált hős volt, kicsit mást jelentett… 

- Igen, csak az, hogy Guevara államilag dotált hős, nekünk nem esett le. Ha volt zászlónk, ahová arcokat ki lehetett tenni, nem zenészeket, biztos, hogy Che Guevara-t kitettük. Tele volt a tökünk azzal, hogy szolidaritási nagyggyűlés, veled vagyunk Vietnam, Amerika vigyázz, mert mi most majd itten a hűvösvölgyi nagyréten aztán olyat mondunk, hogy arról koldultok. Közben a mi ideáljaink is azok voltak, akik elégették behívóikat, léceltek le Svédországba, fölgyújtották magukat a háború elleni tiltakozásként. Bolond helyzet. Véletlenül ugyanazt gondolod, mint a hatalom, csak nem olyan hülyén. A párizsi diákmozgalmaknál egyszerűbb volt. Ők is diákok, mi is, tuti nekik van igazuk. Csak közben ők is valami olyan szocialista utópia felé kezdtek elindulni… 

- Robert Merle az Üvegfal mögöttjének maoista diákvezére a balhé kellős közepén arról igyekszik meggyőzni ostromgyűrűbe zárt társait, hogy a maoizmus, akkor is a marxizmus legfelsőbb megnyilvánulási formája, ha alaptételeiben olykor ellent is mond neki…Ti pedig a Hős Postás Vörös Ezred indulójával lógtatok a Puskás Tivadar Hírközlési Technikumból…. 

- Újabb skizofrénia.  Mi diliből vöröspostáskodtunk, nem meggyőződésből. De tudtuk: ez az ára a Yardbirdsnek, a Stonesnak, az Animalsnek…   Ez a kompromisszumra való készségem  a későbbiek során is kamatozott. Hiába írtam botránybandáknak szöveget, nekem személy szerint ezekből soha semmilyen balhém nem lett. Miközben a zenekarokat megyékből tiltották ki az én soraimra hivatkozva. A lemezgyárral sem volt soha konfliktusom. Hajlandó voltam beáldozni egy – két sort nyolc – tíz nótáért.

- Hogyan lehetett átverni a cenzúrát?

- Nagyon. Volt a Táncdal – és Sanzonbizottság… 

- A sáncdalbizottság… 

- …  oda kellett beadni a kottát, és a dalszöveget. Ha engedélyezték játszhatta tévé, rádió, lehetett belőle lemez. Ettől persze még nem biztos, hogy lett is belőle, de elméletileg már zöld utat kapott. Se a kottára, se a szövegpéldányra nem volt szabad ráírni nevet, nehogy szó érje a bizottság elejét. Egy alkalommal, amikor mentem érdeklődni, hogy mi lett az én művemmel, a titkárnő éppen gépelt:  …  A szöveg nem elég invenciózus, kevéssé fantáziadús, jelképrendszere zűrzavaros…   a bizottság t. szerzővel sajnálattal közli, még dolgoznia kell a benyújtott szövegen, jelen formájában bemutatásra alkalmatlan” Bontotta ki a nevet, címet tartalmazó borítékot és már címezte is a határozatot. Tiszte szerint neki kellett volna  értesítenie József Attila elvtársat, hogy csiszolgassa még egy kicsit az opuszt.

- Tessék gyorsan reinkarnálni, oszt nyomás.

- Ma sem tudom, kik voltak a bizottság tagjai. Fogalmam sincs, ez a cenzúra miként működött. Később a lemezre szánt  zűrösebb nótáknál azt találtuk ki, hogy eleve beleírtunk  egy-két  olyan  sort. Mint bikának a vörös posztó. Azonnal óriási botrány , hogy na hát ezt azér’ már mégse! Mi meg, jófiúk, csak bólogattunk Erdős Péter „én csak jót akarok”- kezdetű  tirádái hallatán: igenis, már húzzuk is ki! Írtuk be a helyére, amit eredetileg is szerettünk volna. Jött is a na látjátok gyerekek, így mindjárt más, legközelebb figyeljetek kicsit oda…   Odafigyeltünk. A következő nótában is volt egy vezérsor, amit odadobtunk koncnak. Hadd rágják, marcangolják, cincálják.

- Érettségi után felvételi?

- A bölcsészkarra, magyar – filozófiára.  Saját számításom szerint bejutottam, az egyetemé szerint dehogy. Egyetlen tollvonással vágták haza négy évi munkámat. Nem biztos, hogy diplomatikusan, nem biztos hogy csöndesen adtam ezt tudtára annak, aki elővezette a hivatalos magyarázatot. Nem tudom mi volt a sarzsija, de nagyon nagy irodája volt, pálmafa meg minden.  Nem kizárt, hogy a döntésben szerepet játszott hosszú hajam és farmernadrágom. Nagyon kilógtam én azok közül a nyakkendős, jól borotvált fiatalemberek közül, akikkel együtt felvételiztem.
Édesanyámat nagyon megrázta a dolog. Fél évre rá meghalt. Agyrák. Hogy mekkora szerepet játszott ebben ez a csalódás,  fogalmam sincs. De hogy játszott, abban biztos vagyok. Eldöntöttem: nem érdekel tovább semmiféle diploma. Dalszövegíró leszek.

- Nem költő?

- Nem.

- Mert?

- Elég gyorsan eljutottam oda, hogy ha meg is jelenik egy kötetem, ötvennél többen akkor se olvassák. Ha meg írok egy nótát, azt a legrosszabb esetben is háromszáz ember hallja. Az irodalom és a muzsika itt találkozott.

- Milyen zenék találtak el ekkoriban?

- Egyformán szerettem a Beatlest és a Stonest. És az egy szál gitárosokat: Dylant, Donovant, Leonard Cohent, Neil Youngot. Szövegírói pályafutásomra, kezdve a Taurustól a Piramison át a Korálig, szintén jellemző  ez a fajta kettősség. A Taurusban a Radics – Som kettős képviselte a keménységet, Fecó (csatlakozása után Zoránnal együtt) pedig  a lírai vonalat. A Piramis is Janus arcú volt. A robosztus, dübörgős nóták mellett  mindig ott volt valami törékeny: Kívánj igazi ünnepet, Őszintén akarok élni,  Ha volna két életem…   A Korálban Fecó  líraiságát Fischer Laci nagyon markáns gitárjátéka ellenpontozta, egészítette ki.

Vissza a fejezetekhez   

Neoton no, Black Sabbath yes – Győző és az ajtó, avagy R.B. kapitány, aki hozza a brit szellemet – Taurust a kormányba, Bélát a pártba! – Az Ördög a Royalban – Zorán, Dusán, amúgy meg verjük a világot – A déligyümölcsnek jó hangja van, mégis rosszul sül el – Könyvtár a spájzban, mutter a szobában  

- Tényleg olyan nagy volt a nagy generáció?

- A generáció nem, a helyzet, a lehetőség igen.  Szemben az előző nemzedékekkel, amelyeket fölmorzsolt a háború, vagy  fölszippantott a saját megszokásaiba dermedt életformájuk,  ezek az évjáratok egész egyszerűen nem voltak hajlandók beállni a sorba. Nem kell a régi, vonuljunk ki belőle, menjünk vissza az ősközösségi szintre, hogy onnan építhessük föl újra az egészet. Utópia volt, természetes, hogy az. Viszont ellentétben az összes ezt megelőző utópiával, ebben tömegek hittek. A Föld minden részén.  Amennyire saját képére formálta  később a mechanizmus a hajdani lázadókat, annyira alakította át ez a nemzedék magát a mechanizmust.

-  Ez még jóval odébb van. Egyelőre 1970-et írunk,  ott állsz friss nem diplomásként…

- Elmentem dolgozni a távíró hivatalba, hogy legyen miből megélnem. De én akkor már nagyon a zenében éltem. Igaz, akkor már nem a színpadon, mert hamar kiderült, muzsikusnak sem elég tehetséges, sem elég exhibicionista nem vagyok. Dalokat, dalszövegeket fogok írni! Tudtam, hogy ez lesz az életem. 71-ben, amikor Fecó után Som Lajos is, akit a kis klubokban játszó Rekord együttesből ismertem, a Neotonba került, egyértelmű volt, hogy én is ott próbálkozom. De a Neotonban szerzőként sem  Fecó, sem Lajos nem kapott teret, én sem rúghattam labdába. Ekkoriban már jöttek az undergroundból kinőtt rockbandák: Uriah Heep, Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin… Fecó és Som visszatérőben a Neoton ’71-es afrikai turnéjáról, Amszterdamban megnézte a Black Sabbath Paranoid-jának lemezbemutató koncertjét. Úgy jöttek haza, hogy igen, ez az, ezt kell csinálni, ez valami egészen más. Fecó megvette az első Hammond orgonáját, ami ennek a muzsikának az alaphangszere. Összedugtuk a fejünket, elhatároztuk: innen leléc. Akkor alakítottuk meg a Taurust. Először nagyon titokban beszélgettünk róla. Lajoséknak határozott elképzeléseik voltak arról, hogyan nézzen ki a színpadkép, a világítás, milyen legyen maga a muzsika. De kellett valaki, aki be tud nyitni egy ajtón. Mivel gyakorlatilag egy  irodában dőlt el minden, olyan emberre volt szükség, akit az íróasztal túloldalán is elfogadnak, ismernek. Brunner Győző, a Metró nyugati vendáglátózásból akkoriban visszatért dobosa pont ilyen arc volt. Hívtuk, és néhány tapogatózó tárgyalást követően jött. Ahhoz viszont, hogy egy itthon alig játszott zenét, viszonylag ismeretlen figurák sikerre tudjanak vinni, kellett még valaki…

- Egy sztár. Radics Béla. A Gitárkirály.

- Ebből rengeteg vita volt már az elején. Hogy kell – e nekünk az a kőbányai közönség?! Elsősorban mi ketten Lajossal érveltünk amellett, hogy kell ám, hogyne kéne. Nem rózsadombi úrigyerekeknek akarunk zenélni, mégcsak nem is néhány száz sznobnak művészkedni. Győző félt ettől. Nem volt biztos benne, hogy ez a jó politika.

- RB kapitány volt akkor az első számú gitáros?

-  Igen. Autodidakta módon tökéletesen levette  a Hendrixeket és Claptonokat. Aztán, ahogy ő mondta, jött a brit szellem, legyünk pengék, és hozzuk. Legendás volt arról, hogy a fogával gitározott. Látott egyszer valahol egy képet, ahol Hendrix szájához emeli a hangszert. Azt hitte, hogy Hendrix a fogával gitározik. És ő tényleg megtanult a fogával pengetni. Egyszer beszorult a foga közé a húr. Alig lehetett onnan kitépni. Ömlött a szájából a vér. Félelmetes volt a színpadon. Maga a rock and roll. Az őserő. Megőrültek érte a népek. Igen ő volt a number one. Még akkor is, ha Bartha Tomi (LGT) személyében komoly vetélytársa akadt.

- Miért volt persona non grata a rockarisztokrácia szemében?

- Soha nem tudott sem megalkuvó, sem politikus lenni. Kompromisszumról szó sem lehetett. Azt a zenét akarta játszani, amit szeretett. Ezenkívül angyalföldi volt, a barátai is arról a környékről kerültek ki.

- Dzsunga volt?

- Hát nem volt atomfizikus. Taszította a szakma kékvéreit. A hetvenes évek elején járunk. Tíz év telt el az úttörők jelentkezése óta. Ekkorra már konszolidálódtak a viszonyok.

- Föl volt osztva a placc.

- Föl, még akkor is, ha a Taurus előtt egy évvel az LGT megalakulása szabályos földindulást okozott, láncreakciót indított el, annyi zenekar szűnt meg, alakult át. De ők, ahogy azt nemrégen Sándor Pál dokumentumfilmjében is elmesélték, azért már Erdős papával beszélték meg, hogy lenne itten egy zenekar, akadtak  interkoncertes, tévés, ORI-s kapcsolataik. Ami nem azt jelentette, hogy az ő útjuk tükörsima lett volna… A Taurus megalakulása nem vert föl ekkora port. Keményebb zenét akartunk játszani, mint ők, habár az alapok nagyon hasonlóak voltak. Úgy  gondoltam, hogy ennek a szövegekben is tükröződnie kell. Ők azzal kezdtek, hogy boldog vagyok, hol van már az ezüst nyár. Mi meg azzal nyitottunk, hogy a kőfalalak leomlanak és megátkozott ember… Tudatosan vállaltuk a szövegekben, hogy folytatjuk, amit Bródyék  a hatvanas évek közepén elkezdtek…hogy a nézőtér és a zenekar között még nincs szakadék, nem áthidalhatatlan a távolság, mi tulajdonképpen közösség vagyunk. És ez működött.

- Mit játszott a Taurus?

- Csak saját nótákat: A kőfalak leomlanak, A lány, akire szerelemmel nézhetek,  Megátkozott ember, Királyi madár, Zöld csillag… Az utóbbi kettőt a Béla hozta, a többinek én írtam a szövegét. Az Anyám, vígasztalj engem azonnal ható nóta volt . Pillanatok alatt benne lett a levegőben. Egyszer Hegedűs Laciéknál nyomultunk házibulin, ott volt Erdős Péter. Bemutattak, neki, hogy itt van ez a srác, ő írta ezt a nótát. Erdős doktor a szokásos, nem-biztos-hogy-mosolyával rám nézett:
- Háhom áhva síh magába? Maga, fiam, ezzel nagyon sok pénzt fog kehesni. Nem tőlem.   Számunkra is megdöbbentô volt, hogy ’72 május elsején az Ifi Parkban több mint tízezren voltak. A buli végére a Taurus  csatát nyert.  Zenekar színpadról le, közönség vissza, vissza, egy ráadás, két ráadás, három ráadás, negyedszerre már nem jöttek ki. Tízezer ember tapodtat sem mozdult és azt skandálta: Taurus, Taurus, Taurus… Senkit nem engedtek a színpadra. Este héttől tízig ez volt a műsor. Semmi nem lett sem az Ifi Parkban akkor sztárbandának számító Gemini bulijából, sem a két együttes műsorát egymástól elválasztó esztrádbrigád remekléséből.

- Rengeteg jó barátot lehet így szerezni a szakmában.

- Ez meg is történt. Jött megint a hatalom és az ő tudathasadása, üldözési mániája, amiről azt hittük, már sosem lesz hozzá szerencsénk. A Taurust tömeghisztéria kísérte. Ez persze rögtön gyanús volt. Mögöttünk a közönségen kívül akkor még tényleg nem állt senki. Az Országos Rendező Iroda volt a legrugalmasabb a hivatalos szervek közül. Nekik közvetlen bevételt jelentett egy tömegbázissal rendelkező banda. Az ORI hakniban amúgy is mindig volt egy ORI ügyelő, aki ügyelhetett rá, nehogy a zenekar vagy a közönség botrányosan viselkedjen. Illetékes elvtárs a színfalak mögött mindig tudta, mikor kell lecsapni a biztosítékot.
A lemezgyárban az anyagi haszon sokkal áttételesebben jelentkezett. A rádióban meg a tévében pedig egyszerűen sehogy. Ez meg is szabta, melyik állami vállalat miként viszonyult hozzánk. Nem sokkal a bemutatkozást követően június végén volt a Kisstadionban egy vegyesfelvágott – koncert. Benkó Dixieland, Bergendy, Taurus.
Fecóék fölmentek a színpadra, és abban a pillanatban eleredt az eső. Dörgött, villámlott, egy nóta után le kellett menni, mert életveszély volt.  Közönség nem mozdult. Félő volt, hogy emberekbe belecsap a villám. A zsűri meg várta a Taurust. Addig is táncoltak, jól voltak. Közben meg csontig áztak. Nem számított.
Ha jól emlékszem, kedden volt Syrius – hajó, szerdán Taurus – hajó. Sétahajó fölment Szentendréig, megfordult és visszajött Pestre. A Taurus – hajóról minden alkalommal legalább annyian maradtak le, mint ahányan fölfértek. Mikor a hajó visszaért, azok az emberek még mindig ugyanott álltak, és várták, hogy megérkezzen a zenekar.
 Nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek. Olyan iszonyatos felemelő érzés volt, hogy ilyen tömeg áll mögötted. Megint bejön a skizofrén helyzet: a közönség persze nem tudta, hogy ezt a szeretetet én kapom. Nekik a zenekar négy tagból állt. Még akkor is, ha a Taurus esetében a szövegek hatása sokkal erőteljesebb volt, mint a többi együttes esetében. Ezek a szövegek „én voltam”. Az ünneplést pedig a muzsikusok kapták.

- Zavart ez a helyzet?

- Hogy a fenébe ne zavart volna. Nem tőlük irigyeltem a sikert, viszont szerettem volna én is kapni belőle. Olyan jó lenne, ha látnák, akik szeretik ezeket a dalokat, hogy ezeket én írtam. Szerettem volna jobban ott lenni.

- Borzasztó egyszerű: föl kell menni, és konferálni kell a zenekart.

- Sem a zenekarnak, sem nekem nem jutott soha eszembe. Amíg a színpadra nem megyünk, minden munka közös. Mi öten dolgozunk együtt ugyanazért. Értjük egymást, együtt gondolkodunk, szeretjük egymást, barátok vagyunk. Amint este hétkor   ez a négy ember fölmegy a színpadra, azonnal elfelejti, hogy mi öten vagyunk. Attól kezdve ők négyen meg vannak győződve arról, hogy a rajongás, az ünneplés az az övék. Soha egyetlen zenekartól sem kaptam meg, hogy igen kérem, mi eggyel többen vagyunk, csak annak a plusz egy főnek nem az a dolga, hogy itt álljon mellettünk a mikrofon mögött.

- Bántott?

- Ez igen. Nagyon. A mai napig.

- Akkor is, ha nem sokkal e beszélgetés előtt Balázs Fecó a Kisstadionban a Korál nagy visszatérő buliján a világot jelentőkre invitált?

- Akkor is.  Egyszer fölmenni a színpadra és meghajolni, azért az nem ugyanaz, mint egy zenekar tagjának lenni. Hiába nagy buli, csontig telt ház, óriási figyelem, tomboló siker. Ez más. Ott állsz, és rájössz, igen, ez a természetes, 25 éven át ezt kellett volna kapnod.

- De ez a világon sehol nincs így.

- Tudok én azért példákat erre. Elton John Bernie Taupin nélkül nem létezik.

- Rólad is tudják, hogy Horváth Charlie szövegeit te írod…

- A Procol Harum szövegírója Keith Reid soha nem volt színpadi ember. Fotókon szerepel, tudható, hogy ő a bandához tartozik… De nem kell ennyire messzire menni. Az Omega és az LGT környékén Adamis mindig jelen volt. Az Ancsát soha nem rejtették el.

- Mennyiben múlott ez rajtad?

- Valószínűleg nagy részben. Erőszakosabbnak kellett volna lennem, határozottabban akarnom kellett volna… Akkor sem tuti, hogy így lett volna, de akkor legalább nem mondhatnám, hogy sokban rajtam múlott, hogy így alakult. De itt most nem arról van szó, hogy bárkinek bármilyen módon így utólag szemrehányást tennék, hanem azt kérdezted, bántott – e.

- Tudod az jutott eszembe, hogy azért igen szépen nézett volna ki az Ifjúsági Magazin középső posztere a nyolcvanas években, ha te mint zenekari tag szerepelsz. Szeptemberben ott állsz Závodi Zacskó vállát átfogva, a lábaidnál Révész Kölyök térdel, októberben Fischer Laci vállát fogod át, egy sorral előrébb Balázs Fecó guggol, novemberben Vörös Andor mellett mosolyogsz ki a Bojtorjánból, decemberben meg Orbán Józsi és Paff között ácsorogsz a 100 Folk Celsisusban…

- Valószínű, hogyha ez a viszony a Piramissal létrejöhetett volna, a többi képre nem is kerülhettem volna rá.

- A Koráléra sem?

- De, Korál biztosan lett volna. Ilyen szempontból hűséges típus vagyok. A két zenekar között sosem volt komoly konfliktus. Arról pláne nem volt szó, hogy a villámok rajtam keresztül csapkodtak volna. Mind a két bandában magától értetődő volt, hogy én a másikban is otthon vagyok. Azokban a ritka esetekben viszont, amikor mégsem, akkor világos, hogy én szívtam, mert van egy hülye rossz tulajdonságom: mindig annak a pártját fogom, aki éppen nincs jelen, így nem tudja megvédeni magát bármilyen tüskék ellen. Volt már, hogy két hozzám közelálló arc utálta egymást egész addig, amíg áldozatos munkával össze nem békítettem őket. Onnantól kezdve nagyon értették egymást, és közös erővel kezdtek utálni engem.

- Vissza a Duna partra. Épp kikötni készül a menetrend szerinti Taurus-hajó.

-  Ahogy közeledik a part, egyszerre csak emberek ugrálnak ki a fedélzetről, és úsznak, hogy ők már a szárazföldön legyenek, amikor kiszáll a zenekar. Hogy köszönthessék őket. Éjszaka, amikor mi már valamelyik kocsmában dumáltunk, vagy valahol csajoztunk, ezek a srácok tömegesen vonultak a Népköztársaság útján és kiabálták, hogy Taurust a kormányba, Bélát a pártba…

- Törzshelyek az éjszakában?

- Legendás volt az Erzsébet  söröző és a Royal. Mind a kettő zenészkocsmaként működött. Bevett találkozóhely volt mind a kettő, ahová koncert vagy hakni után be lehetett nézni. Az általános csóróság kellős közepette egy adag sült krumpli és egy – két korsó sör mellett zajlott az élet. Óriási sztorik, viccmesélések, ugratások… A Royal söröző asztalánál  fordítottuk kettesben Orszáczky Jackievel Ausztráliában  megjelent lemezük, a Devil’s Masquarade szöveganyagát. Akkor ugyanis arról volt szó, hogy a lemezgyár magyarul ki akarja adni. Nem tudom, hol akadt el a dolog, de ha ez a lemez megjelent volna, akkor annak a szövegeit én írtam volna. Pontosabban, meg is írtam, csak a veszteséglistán van.

- Hobo is írt egy változatot az Ördög álarcosbáljára.

- Látod, én erről nem is tudtam.

- A Taurus után a legendán kívül semmi nem maradt. Két kislemez, négy dal. És persze kalóz koncertfelvételek, amelyek még a mai napig is keringenek valahol a városban. Általános vélekedés szerint a megtorpanás akkor következett be, amikor Som Lajos helyére Zorán került énekes – basszusgitárosnak.

- Elmúlt úgy a ’72-es év, hogy a Taurus mindent learatott, de a kőfalak nem omlottak le. Abban az évben járt itt a Paul Rodgers vezette Free, élőbanda a Taurus. Egy évadban két Kisstadion bulit csinálni, ez szinte elképzelhetetlen volt.

- Akkoriban nem épült még föl a Budapest Sportcsarnok…

- A Kisstadion volt a legrangosabb hazai rockszínpad. Szóval jött a Free, és előfordult az, amire minden élőzenekar vágyik, és amitől minden sztárbanda tart. A Taurus megzúzta a Freet. Egyszerűen jobbak voltak, vitathatatlanul nagyobb sikerük volt. Igaz, ekkor a Free már nem volt a csúcson, nemsokára szét is robbantak, és Rodgers összehozta a Bad Comopanyt. Ettől persze még elég nagy  királyok voltak… All Right Now és társai…

- Mindez kevés volt hozzá, hogy a magyar hanglemezgyártó Vállalat megmoccanjon.

- Egyszer jött föl hozzám Fecó és Brunner Győző dumálni. Többnyire az én kéróm volt a főhadiszállás.  Apám újra megnősült, nem aludt otthon, húgom felnőtt nő volt már, élte az életét, szabad volt a lakás. Szóval ülünk nálam, és Győzőék mondják, hogy be kéne venni egy olyan arcot a zenekarba, akit  a lemezgyár is támogat, és akkor lesz minden. Győző Zoránra gondolt… Mondták, Lajos mereven elzárkózik az ötlettől, mondván hogy kerül a csizma az asztalra, ehhez a muzsikához nem kell Zorán, akármekkora sztár, nem illik a képbe…

- Az idő Somot igazolta.

- Abszolút. Meg engem. Én ugyanis egyből egyet értettem vele. Nem azért, mert a barátom volt, és úgy tekintettem rá, mint a bátyámra, hanem mert Zorán tényleg más fazon. Részéről is kényszermegoldásról lehetett csak szó a Metró feloszlása után. Nézd meg, sem előtte, sem utána még csak hasonló zenei világgal sem próbálkozott soha…De miért is próbálkozott volna, amikor az ő saját műfajában – azóta sokszor kiderült – abszolút verhetetlen. És én, ha megfeszültem volna, akkor se tudnék olyan szövegeket írni neki, mint Dusán. Itt szeretném elmondani, hogy én nem ismerem a féltékenység érzését. Sem a kapcsolataimban, sem szakmailag. A magánéletemet a kölcsönös szabadság elvén építem fel, a rockban pedig, akármilyen naivságnak tűnik, még mindig az ügyet tartom kizárólagosan fontosnak, nem az érvényesülést, a saját karriert. Ezért Bródy számomra  a tanítómester, Demjén Rózsi az a barát, akinek a barátsága több, mint megtisztelő, Dusán maga a szakmai tisztesség, szerénység-etalon és hadd ne folytassam, Hobó a falakon áttörő, megalkuvás nélküli, konok törekvés arra, hogy a hatvanas évek beat-nemzedéke nagyon belevésődjön a mai köztudatba. Bereményi, akiről soha nem beszélünk, maga a csoda. Mert nagyon másfelől jött, láthatóan nem vette komolyan az egészet, és ezzel nemz